Zsolnay-negyed | man@work – kiállítás terve a Velencei Biennáléra

A 13. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennáléra Pásztor Erika Katalina és Július Gyula kurátori pályázata a közelmúltban elkészült, kimagasló építészeti értéket képviselő pécsi Zsolnay Kulturális Negyedről szól. A magyar pavilonban az építészeti alkotásal párhuzamosan a projekt megvalósításában szerepet játszó emberek időben változó viszonyát, mint a munka hátterét mutatták volna be adatvizualizációs technikák segítségével.

A kiállítás koncepciója és háttere

Pusztán az a tény, hogy pont akkor nyílik a Velencei Építészeti Biennále, amikor a Zsolnay Negyed  - mint az ország egyik legnagyobb közösségi célú projektje - befejeződik, elég ok lenne arra, hogy ezt mutassuk be a nemzeti pavilonban. De ennél több is szól mellette, mert kimagasló építészeti értékei mellett számos érdekes aspektusa is van. A kiállítással ezek közül egyet, a megvalósításban szerepet játszó emberek időben változó viszonyát, mint az elkészült munka hátterét szeretnénk mintegy előtérbe hozni.

A megvalósítás történetét az építészetkritika az építészet esztétikai összehasonlíthatósága szempontjából irrelevánsnak tekinti, éppen ezért eltakarja és direkt elfeledkezik róla, mondván csak az az érdekes, és csak az az értékelhető, ami létrejött. Az építészet helyének, helyzetének és ebből következő lehetőségeinek megértéséhez azonban azt is látni érdemes, hogy mindez hogyan jött létre, amit az egyes szereplők (politikusok, bonyolítók, építészek, mérnökök, beszállítók, építők, civilek, stb.) közötti dinamikus (időben változó) viszonyrendszer határoz meg. Ez van a Zsolnay negyed megvalósításának hat éves történetébe is kódolva, amelyet kortárs adatvizualizációs technikákkal feltérképezhetővé és bemutathatóvá kívánunk tenni. Meg akarjuk mutatni, amit korábban takargattunk mint lényegtelent, mint elhanyagolhatót, de amiről ma már senki, akinek köze van az építészethez (a létrehozás szűkebb vagy tágabb értelmében egyaránt), nem mondhatja el ugyanezt.

Az „építés drámája" Magyarországon egy különösen etatista társadalmi környezetben zajlik, amelyben az építészek – mint született nem-etatista innovátorok és szabad, kreatív elmék – olyan hősök, akik például ebben az esetben a Zsolnay 6,5 hektárnyi fejlesztését cipelik a hátukon, hogy olyan jó, kortárs, esztétikus és kényelmes legyen, amennyire csak lehet. Ez önmagában persze nem lenne annyira lényeges, ha elszigetelt jelenségről lenne szó. De nem az. Kijelenthetjük, hogy szinte valamennyi említésre méltó építészeti eredmény, függetlenül attól, hogy közösségi vagy privát beruházásban valósult meg, nagyjából mind hasonló történetről szól. A kiállítás arra a magyarországi (kelet-európai?) jelenségre kívánja felhívni a figyelmet, hogy saját politikai-társadalmi környezetének viszonyaitól függetlenül, attól leválasztva vizsgálni itt egyetlen környezeti beavatkozást sem lehet. Kutatásaink során arra jutottunk, hogy ez a politikai-társadalmi környezet - összehasonlítva más országokéval - jelentős eltéréseket mutat, amelyek talán érthetőbbé teszik és más szempontból is megvilágítják a kurrens politikai folyamatokat.

 

 

Magyarországon a társadalom többsége, 88%-a (!) etatista és ebből is 68% konzervatív. Vitán felül áll, hogy a sztálinizmus-kádárizmus termékei vagyunk. Ebben a közegben az építés – a létrehozás természeténél fogva is – valóban dráma, amelynek magukra maradt hősei azok a törvény szerint felelősségvállalásra kötelezett, aláíró építészek és mérnökök, valamint azok az építő emberek – a kétkezi munkástól a menedzserig -, akik az építésben létrejövő szépséget önbecsülésük, munkájuk - identitásuk - forrásának tekintik. Valójában ezek között a viszonyok között az építészek olyan ágensek, akik megzavarják a szokásos működést olyan környezet-esztétikai és well-being értékek fizikai megvalósításának céljából, amelyek ebben a viszonyrendszerben értékként sehol nem jelennek meg.

Nem mellesleg erről a viszonyrendszerről kevés tudásunk van, a kortárs társadalomtudományok kutatási eredményei nem állnak össze releváns önképpé, hovatovább a tudományos kutatás sem független az éppen aktuális politikai erőviszonyoktól a különféle újraelosztási rendszereken keresztül. A jelenségek hátterében megbújó okokat fürkészve arra jutottunk, hogy egy olyan általános társadalmi jelenségről kell beszélnünk, amely mögött nem elsősorban a pénzhiány az, ami ellehetetleníti az építészeti beavatkozások nagy részét, hanem a felelősséget nem vállaló, a felelősséget folyamatosan hárító ember, s az általuk képviselt vastag, anonim közeg. Ennek az egész társadalomra kiszélesedő, tovagyűrűző hatása az, amely az „építés drámáját" egyre elviselhetetlenebbé teszi szinte minden résztvevő számára, de azoknak is károkat okoz, akiket az építés eredménye kellene, hogy jobb helyzetbe hozzon. (Az EKF az állatorvosi ló esete, az erőforrás-koncentráció ezt a jelenséget még inkább felszínre hozta.)

A későmodernitásban az építészet nem formai, esztétikai kérdés többé, hanem a viszonyokról, s a viszonyokban megnyilvánuló, többnyire burkolt komplexitásokról szól. Ahogyan Zsolnay Vilmos a 19. század pár évtizedre kibontakozó szabad piacának hőse volt, úgy Baranyi Csaba Kata, Herczeg László, Pintér Tamás János vezetésével a Zsolnay negyed fiatal építészei „Korunk (a komplexitások) Hősei", azzal a a kiegészítéssel, hogy pont a kontextus változása miatt a hős fogalmának új konnotációi vannak.

A Zsolnay negyed tervezői fiatal építészek, elképzelésükkel építészeti tervpályázaton első helyet értek el, majd ezt követően megbízást is kaptak a Zsolnay negyed tervezésére. (Magyarországon nem ez a megszokott történet, a szakmán belül ennek már önmagában is jelentősége van.) A feladat azonban egyetlen építészirodának túl nagynak bizonyult, így a projektbe meghívtak másik kilenc építészirodát, és felosztották egymás között a munkát. A pályázati nyertes MCXVI Építészműterem mint generáltervező olyan tervezői bizalmi hálózatot hozott létre, amelynek alapja a közöttük már korábban felismert közös építészeti-szakmai és morális értékrend, (teljesítmény) színvonal és minőség-érdek volt. A tervezési piacon az egymással versengő irodák között az ilyesféle kooperáció-gyakorlat sem mondható gyakorinak. A kézenfekvő megoldás az lett volna, hogy egy ilyen nagy projekt idejére felduzzasztják irodájukat, és ha ideiglenesen is, de nagy, hierarchikus szervezetet hoznak létre. Helyette a hálózati modellt választották.

Zsolnay Vilmos egy 19. századi „self-made-man" volt, aki gyárának sikerét a művészet, tudomány, technológia metszetében nyíló új lehetőségek korai felismerésére alapozta, s amely a 19. század közepétől egészen az államosításig több generáción keresztül nőtt manufaktúrából európai jelentőségű nagyipari szereplővé. A Zsolnay negyed tehát nem egy átlagos rozsdaövezeti revitalizáció, amelyből ma már Európában számos sikeres építészeti projekt valósult meg. A negyedben ma is látható Zsolnay kerámia érzékeny dekorativitása nem csak fizikai nyomként maradt fenn, nagyon is kortárs üzenet, amelyből a tervezők olvasni tudtak. Az egész terület a kemény és a lágy, a józanság és a játékosság, racionalitás és érzékenység furcsa és varázslatos keveréke, amelybe a fiatal építészek csak a valóban szükséges új építészeti elemeket emelték be, s tették mindezt - pont ahol kellett - őszinte elővigyázattal és dicséretes bátorsággal. A Zsolnay nem extrém építészet: figyelemre méltó viszonyulás környezethez, anyaghoz, munkához és örökséghez, amely ez esetben természetesen nem csak a Zsolnay gyárat jelenti. A lényeget itt nem csak a megvalósult épületek építészeti összhangjában kell keresnünk. Mindez nem csak látvány, forma, érzéki környezet, hanem nagyszabású beavatkozás egy adott közösségi, politikai-társadalmi viszonyrendszerbe. A megvalósítás során – főként mint pl. a Zsolnay negyed esetében kézműves, egyedi építészetről van szó - az egyes emberek személyes felelőssége nem tűnik el, hanem a megvalósult műben konkrét anyagi valóságot nyer használhatóságban, komfortban, míves részletmegoldásokban.

 

 

A kiállítás megvalósítása, téri elrendezése

Az építészet mögötti emberi hálózatot és viszonyrendszert, s az általa megszülető eredményt két párhuzamos térben, egymással szemben, a gondolat (makett) által összekötve kívánjuk bemutatni a lehető legegyszerűbb eszközökkel. A velencei biennále óriási kínálatát végigrohanó látogató nem sok információ befogadására képes, egy-egy pavilonban csak pár percet tölt el. A magyar pavilonban elegáns üres tereket és olyan különleges hangulatú, akusztikus ambient teret hozunk létre, amiben szívesen elidőzik. Az így meghosszabbítható látogatási időben van esély arra, hogy az érdeklődés felkelthető a részletek (a képek, a tárgyak, a katalógus) iránt. A gigakiállítások látogatóit tekintve nem lehetnek illúzióink. Könnyen befogadható és hatásos üzenetet kell közvetíteni, amit idén különleges méretű és formájú videóképekkel, a pavilon térszerkezetéből adódó sötét és világos kontrasztjának kiemelésével, a kint és bent összekapcsolásával, és egy többcsatornás, az egész kiállítóteret összefogó, hangművészeti installációval – Szigetvári Andrea közreműködésével - kívánjuk megvalósítani. Tulajdonképpen a két sötét teret szinte teljes egészében lumineszcens fénnyel elárasztó képeket egy fokozatosan világosodó, az apszisban teljesen világos, majd újra elsötétedő folyosóval kötünk össze. Az apszisban, a legvilágosabb ponton, az apszis formájához illesztve helyezzük el a cca. 3 méter átmérőjű, teljesen körbejárható (a teljes területről 3d printerrel készített) modellt. Az átrium üvegfalaira olyan fóliát helyezünk, amely a sötétet kívánó oldalsó nagy terekből kellően kiszűri a fényt, de belülről nézve még áttetsző marad. A tereket megnyitva, a térszerkezet szimmetriájára építkezünk.  

 

 

Az adatvizualizáció - Balikó Emese médiaművész munkája - a teljes fejlesztési folyamatban résztvevő emberek (minél részletesebb) kapcsolati hálózatának ábrázolása. A vizualizációban a projektben szereplő minden ember a részvételi idő, illetve az általa menedzselt kapcsolatok számának (az, hogy kikkel volt egyeztetési viszonyban megkülönböztetés nélkül határozza meg az alá-fölé rendeltségi illetve horizontális kapcsolatok számát) megfelelően „súlyt" kap, ikonnal vagy fényképpel ábrázolt figurájának mérete pedig ennek megfelelően dinamikusan változik. A hat éves történet egy idővonalon (timeline) fut végig, és a vizuális történetből várhatóan jól kirajzolódnak majd a történet hősei, azok, akik a legtöbb időt fordították a projektre és munkájuk során a legtöbb emberrel voltak egyeztetési, együttműködési viszonyban. A vizualizáció adatait részletes kutatásból nyerjük – Csákvári József közreműködésével -, amit előzetesen, a projekthez kapcsolódóan el kell végezni, minél szélesebb körben, minél több szereplőt bevonva. A szereplők neve és minimális személyes információ szerepel az ikonok (vagy teljes alakú fotók) mellett, amelyeket tevékenységüknek megfelelően színkóddal látunk el.  

 

Az átrium kertje - Hortus Conclusus

Az építészek szeretnek minden anyagot kézbe fogni. A válogatott Zsolnay törmelék-darabok – mint elemek – a kontextus tárgyi dokumentumai, részecskék, „pixelek" - amelyekből az átriumban statisztikai adatokat megjelenítő info-grafikák, ~szobrok építhetők – Július Gyula képzőművész közreműködésével. A tágabb környezetre vonatkozó döbbenetes adatsorok rendelkezésünkre állnak, bárki által szabadon elérhetők. A társadalmi környezet politikai-gazdasági értékválasztásáról internetes political compass (politikai barométer) felmérések készültek, amelyeket kiinduló pontnak tekintünk ahhoz, hogy a későbbiekben pontosan meghatározzuk, milyen adatsorokat érdemes a kiállításhoz kapcsolódóan kiemelni és bemutatni.

 

A 2006. márciusában elhunyt Ian Hamilton Finlay, akit elsősorban a konkrét költészet egyik legjelentősebb művelője volt, mégis szobrászi munkássága, elsősorban híres magánkertje tette világhírűvé. A Little Sparta-nak keresztelt skóciai „poétikus kertjének" világa, amely különös egyvelege a konkrét költészetnek - funkcionális objektekben, feliratokban megnyilvánulva - és a tájrendezésnek/landcape design-nak, a kertépítésnek, és a mindezekben kifejezett filozófiai tartalomnak.

Finlay jelszerű egyszavas vagy egymondatos feliratainak, tábláinak hatása felismerhető pld. Stefan Sagmeister táj-tipográfiáiban, Gerhes Gábor, Gerber Pál fotóiban, festményeiben, szöveges munkáiban, vagy a Societe’ Realiste csoport statisztikai adatokon alapuló ironikusan komoly társadalomkritikus tablóin. Ezekre a „párhuzamos előképekre" illetve saját kert és táj-modelljeire hivatkozva tervezi Július Gyula az átrium kertként való megjelenítését.

 

 

A Hortus Conclusus, a zárt kert mint idea az elmélkedés, meditálás helye az pavilon átriumában. A kert szintézis a két szélső kiállítótér között, ahol a száraz adatok és az érzékletes produktumok (a zsolnay pirogránit épületkerámia fragmentumok) a természettel, a kerttel eggyé válnak, benne feloldódnak. Másrészt egy infografika-szoborcsoport készül a kertben, melynek alapanyagát a Zsolnay Gyár udvarán felhalmozott kerámia töredékéből válogatjuk. Ez egy a helyszínen kialakított, kis szintkülönbségekkel is rendelkező terepre kerül az átriumban, mely egy egyszerű öntözőrendszerrel szabályozott vegetáció mohákból, sziklakerti növényekből. A kert egyrészt makett is, reflektálva a Zsolnay Negyed steril tisztaságú modelljére az apszisban.

A közös kutatás alatt kinyert adatokból építkezünk, ezeket a hideg, de beszédes számokat jelenítjük meg a „forró" anyagban is, ellenpontozva a baloldali kiállítótér információinak kibernetikus tisztaságát. Az átriumot határoló falakra illetve a kertbe is tervezzük olyan szavak, mondatok elhelyezését – szintén a kerámia fragmentumokat felhasználva (eredetiben „kirakva" vagy fotókon egyaránt – melyek a projekt lényegi gondolati elemeit fejezik ki filozofikus tömörséggel.

A kertben elhelyezet info-szobrok, melyek Lego-szerűen épülnek a pirogránit elemekből (a Zsolnay Mauzóleum egésze ilyen előregyártott, formázott mázas egységekből épül fel) a terepen a kert díszei, de funkciójuk szerint adatokat vizualizálnak az építmények nagysága, magassága, színe, egymáshoz való viszonyai által. Használnánk a pincében lévő tartalék zöldmázas Zsolnay kerámia tetőcserepeket is, melyeket a kiállítás után vissza lehet helyezni a raktárba.

A nosztalgikus rom-hangulatot a számok halmaza illetve egy lézerfényből szőtt geometrikus háló zökkenti ki, a vízszintező lézerek négyzetrácsának látványát egyszerű hidegpárásitó berendezések fejlesztette vékony ködréteg teszi láthatóvá. Ezek a berendezések a kerámia töredékek belsejébe rejtetten működnek, miként a ledekből álló fényjáték is, mely szintén feliratokat, szavakat tud a falakra vagy a ködfelületre vetíteni. Ezeket gyengeáramú hálózat vezérli, a kültéri feltételeket is figyelembe véve.

Megjegyzendő, hogy az átrium és az íves belső kapuzat Maróti Géza féle eredeti díszei (a kalászos félkörív, mely azonos motívum az 1906-os milánói pavilon eozinmázas kerámiadíszeivel) jelenleg a töredékesség miatt lefestettek. Ez esetben, mikor a töredék a kertben jelentéssel bír, indokolt lehet ezeket feltárni, megmutatni.

 

Látványtervek

 

 

Turiszt-offisz

Mivel a Zsolnay negyed beindítása, bevezetése és a velencei kiállítás időben szinte egybeesik, célszerű a velencei kiállítást a Zsolnay Kulturális Negyed első nemzetközi programirodájának is tekinteni, pontosabban annak a magyar pavilonban helyet biztosítani. Terveink szerint a pavilon bal oldali, kör alakú oldalsó tere erre a célra kiváló. Itt elfér egy olyan egyszemélyes iroda, amelynek segítségével a ZSKN speciálisan az építészeti biennále közönségére szabott programokat kínál, akár utazással egybekötött építészeti-, kézműves-, vagy éppen családi programokkal készülve a két és fél hónapig nyitva tartó, a világ minden tájáról közönséget vonzó nagyszabású építészeti kiállításra.

A ZSKN leendő új igazgatójával, Márta Istvánnal egyeztettünk, aki nyitott az együttműködésre, hiszen pontosan tudja, hogy a ZSKN élettel való megtöltése, a hely építészeti értékeinek valódi birtokba vétele, a magyarországi és a nemzetközi kulturális esemény-piacra történő bevezetése nagyon is fontos, és erre kitűnő lehetőséget ad a Velencei Biennále. A magyar pavilon kiállítása praktikusan így hozzá tud járulni egy 11 milliárdos közösségi beruházás sikeréhez, amire egyáltalán nem mellékes lehetőségként tekintünk jelen kurátori pályázatunkban. Pécs igencsak közel van Velencéhez, ha a biennále látogatója történetesen Buenos Aires-ből vagy Melbourne-ből érkezik.

 

---

Zsolnay-negyed | man@work - a kiállítás megvalósításában közreműködő stáb:
kurátorok: Pásztor Erika Katalina, Július Gyula
építészet: Baranyi Csaba Kata, Herczeg László, Pintér Tamás János
(vezető tervezők, generáltervezők, MCXVI Építészműterem)
hang: Szigetvári Andrea
adatvizualizáció: Balikó Emese, Pásztor Erika Katalina
hálózatkutatás: Csákvári József
Zsolnay installáció: Július Gyula
web: Sárosi Anita, Balikó Emese
fotó: Török Tamás, Zsitva Tibor

a katalógus felkért szerzői:
Merényi György
Dana Vais
Patartics Zorán
ifj. Csákvári József