10+1 – Zoltán Neville

"Ahelyett, hogy frusztrációból próbálnánk megvédeni a szerepünkről alkotott korábbi elképzeléseket, aktívan azon kellene dolgoznunk, hogy a következő néhány generációban alapvetően megváltoztassuk az építészeti szakmával kapcsolatos gondolkodást, és megfelelően újradefiniáljuk a szerepünket." Az Építészfórum 10+1 sorozatában a hazai építészeti szféra legelismertebb és legizgalmasabb szereplőit kérdezzük ki. Ezen a héten Zoltán Neville építésszel, a Coldefy partnerével készítettünk interjút. 

Zoltán Neville Los Angelesben született, tanulmányait a University of Southern California, az ENSAP Lille és az ENSA Paris-Malaquais intézményieben folytatta. Több mint 10 éves tervezési és menedzseri tapasztalattal rendelkezik, melyre különböző stúdiókban tett szert világszerte, az Amerikai Egyesült Államoktól kezdve Európán át Kínáig. Jelenleg a Coldefy partnereként elsősorban a nemzetközi projektek tervezéséért és fejlesztéséért felelős, illetve a praxis nemzetközi tevékenységének és tudományos ismertségének növelésével foglalkozik, melynek eredményeképp 2015-ben Párizsban, 2017-ben Shanghaiban nyitottak irodát. Szakértelemre tett szert a tervezés, a stratégiaalkotás és az együttműködési folyamatok menedzselése terén, miközben több komplex, interdiszciplináris projektet vezetett. Legfontosabb munkái között olyan projektek szerepelnek, mint a sencseni Bao´an Public Art Center és a Nemzetközi Előadóművészeti Központ, a ruandai Inzovu Terraces, valamint az orlandói Pulse Nemzeti Emlékhely és Múzeum. Az építész konferenciák és publikációk rendszeres közreműködője, tudományos viták és tervzsűrik gyakori meghívottja, emellett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Építészeti Intézetének munkatársa jelenleg.

Ha az építészetet három szóban kellene bemutatni, mi lenne az a három szó?

Együttműködés, közösség, remény.

Mi számodra a legkülönlegesebb, legfontosabb épület vagy hely?

Ez egy nehéz kérdés, különösen azért, mert különböző helyeken éltem és dolgoztam, így az inspirációk igencsak sokfélék és végtelenek. Az egyik hely, amely mindig is hatással volt rám nemcsak építészként, az a párizsi Centre Pompidou. Bár klasszikusnak tekinthető, folyamatosan meglepődöm azon, hogy az idők során hogyan tudott sikeresen működni köztérként, építészeti alkotásként és intézményként – három különböző aspektusban is, amelyek szerintem kölcsönös erejüknél fogva képesek támogatni egymást. Így, bár már sokszor láttam, mindig lenyűgöző úti cél, függetlenül attól, hogy milyen perspektívából nézem, urbanistaként, építészként, művészetkedvelőként vagy épp turistaként. 

Hogyan vélekedsz a régi és az új viszonyáról?

A régi és az új közötti kapcsolat egy óvatos egyensúlyozás. Véleményem szerint a szakma küzd azzal, hogy megtalálja a kettő közötti egyensúlyi állapotot. Tapasztalatom szerint egy régi vagy történelmi városi környezetben lényegesen könnyebb tervezni, mint egy teljesen új kontextusban, mivel a kérdések nagy része már világosan körvonalazódott. Ráadásul a legkellemesebb városi terek közé azok tartoznak, amelyek gazdag történelmi szövettel rendelkeznek. Azonban a túlzott megőrzésre való törekvés veszélyes, különösen akkor, ha nem világos, hogy milyen értéket hivatottak képviselni. Számos releváns motiváció felmerülhet, beleértve a kulturális jelentőséget és a fenntarthatóbb építkezésre irányuló erőfeszítéseinket is. Ezért úgy gondolom, hogy folytatnunk kell a régi és az új közötti egyensúly megteremtését, azonban ahelyett, hogy a régit a múlt perspektívájából szemlélnénk, inkább előre kellene tekintenünk, és azt vizsgálnunk, hogy mit jelent a jövőre nézve. 

Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?

Ugyan még fejlesztés alatt áll, de az orlandói Pulse Nemzeti Emlékhely és Múzeum munkámra vagyok a legbüszkébb. A projekt lehetőség arra, hogy szakmai tudásunkkal hozzájáruljunk a társadalomhoz, valamint valóban multidiszciplináris módon dolgozzunk az érdekelt szereplőkkel, akik elkötelezettek a végeredmény és a közösség mellett.

A projekt a onePULSE Alapítvány kezdeményezésére és vezetésével jött létre, amely az orlandói Pulse éjszakai klubban 2016-ban történt tragikus, terror- és gyűlölet-bűncselekménynek is tekintett lövöldözést követően a 49 megölt, a 68 sebesült és az őket ellátó elsősegélynyújtó és egészségügyi szakemberek tiszteletére állít emléket. A "Nem hagyjuk, hogy a gyűlölet győzzön" mottótól vezérelve és a közösségi visszajelzések által inspirálva az alapítvány a tragédia és a közeli ingatlanok helyszínén a remény és a gyógyulás szentélyeként a Nemzeti Pulse Emlékhely, Múzeum és Túlélők Sétánya megépítését tűzte ki célul.

A nemzetközi pályázati felhívásra válaszul részt vettem egy építészekből, művészekből, gondolkodókból, múzeumi szakemberekből, tájépítészekből és más területről érkezőkből álló, nemzetközi multidiszciplináris csapat összeállításában és vezetésében, amely együtt dolgozott egy olyan tervezési válasz megalkotásán, amely magában foglalja a következő víziót:

• Egy olyan hely, amely tiszteleg az érintettek előtt, amely a világ minden tájáról érkező látogatókat bevonja és oktatja, és amely a pozitív változás katalizátoraként szolgál.
• Az emlékezés és az elfogadás helye, valamint egy szent és biztonságos helyszín, amely szeretetre tanít, cselekvésre ösztönöz és átalakítja a gondolkodást.
• Egy hely, amely világossá teszi: nem hagyjuk, hogy a gyűlölet győzzön.

Mit jelent számodra a siker? Mitől érzed magad sikeresnek? 

Számomra a sikernek két mércéje van. Kisebb léptékben, hogy képes legyek olyan megoldást találni, amely az érdekelt felek számára pozitív (beleértve magunkat is, mint tervezőket és építészeket), és remélhetőleg mindenki számára meglepő, váratlan eredményt hozunk létre. Nagyobb léptékben remélem, hogy hosszú távon a munkám valamilyen formában hozzá tud járulni a szakma ismeretanyagához, túl azon, hogy egy adott pillanatban konkrét problémákat oldok meg.

Milyen aktualitás, kérdéskör vagy téma foglalkoztat jelenleg az építészetben? 

Úgy gondolom, a legnehezebb kérdés jelenleg sajnos a szakma relevanciája, amely bizonyos szempontból számos elavult valóságon alapul. A fenyegetettség néhány mutatója például: 

• A fejlesztés pénzügyi mátrixában az építészeti szolgáltatást csak kiadásnak kell tekinteni, nem pedig az értékteremtés pozitív tényezőjének. 
• A nagy építőipari cégek több mint alkalmasak a műszakilag kifogástalan szerkezetek létrehozására. 
• A mesterséges intelligenciát alkalmazó programok ma már szinte építész nélkül képesek megvalósíthatósági tanulmányokat és alaprajzokat készíteni. 

Szerencsére az építész szerepe és címe védett, de úgy vélem, hogy ennek ellenére a szakma pozitív fejlődésére kell figyelnünk. Ahelyett, hogy frusztrációból próbálnánk megvédeni a szerepünkről alkotott korábbi elképzeléseket, aktívan azon kellene dolgoznunk, hogy a következő néhány generációban alapvetően megváltoztassuk az építészeti szakmával kapcsolatos gondolkodást, és megfelelően újradefiniáljuk a szerepünket. Emellett nyitottabbnak kellene lennünk, és meg kellene osztanunk a szakmánkat a nagyközönséggel: például tervezési, építészeti és urbanisztikai órákat kellene beveztnünk az általános és középiskolákba, hogy az állampolgárok műveltségüknél fogva megköveteljék a minőségi környezetet a politikusoktól és az építészektől egyaránt.

Milyen terveid és céljaid vannak a jövőre nézve?

Jelenleg arra összpontosítok, hogy befejezzem a számomra fontos, de még 3-5 évig tartó, maréknyi projektet. A korábban említett, jelenleg tervezés alatt álló Pulse Nemzeti Emlékhely és Múzeum mellett türelmetlenül várom a 90 000 m²-es Bao´an Public Art Center befejezését Sencsenben, amely 2020 óta épül, és várhatóan 2025-ben fejeződik be a tervek szerint. Dolgozom továbbá egy várva várt vegyes használatú projekten a ruandai Kigaliban, amelynek az alapkőletételére idén kerülhet sor, valamint egy Budapest XI. kerületi lakóépület-fejlesztésen, amely alapkőletételére szintén idén fog sor kerülni. Ezzel párhuzamosan számos kezdeményezés van folyamatban, potenciális projektek, tervek, de a következő néhány évben remélem, hogy részt vehetek néhány kutatási és publikációs projektben, valamint aktívabbá válok az építészeti tervezésben és városi projektekben Magyarországon.

Mit üzennél a megbízóknak, kivitelezőknek vagy építészeknek?

Valójában azt hiszem, hogy az egyetlen üzenet, amit mindhármuknak üzennék, ugyanaz, mégpedig, hogy bízzanak a többiek szakértelmében, nyitottan haladjanak végig a folyamaton, és hallgassák meg egymást. Úgy gondolom, hogy így több minőségi projektet tudnánk létrehozni, és kellemesebb módon.

Egy film, amit mindenkinek ajánlanál? 

Szeretem a filmet és a videót mint médiumot mind szakmailag, mind a szórakoztatás és a nagyközönség bevonásának céljából. Gyorsan megemlítek kettőt, ami azonnal eszembe jut. 
Az első a 2003-as My Architect című dokumentumfilm, amely érdekes betekintést nyújt Louis Kahn munkásságába és életébe, a fia rendezésében. A második a 2006-os Stranger Than Fiction című hollywoodi film. A furcsa cselekmény mellett a történetet egy látszólag gondosan kiválasztott chicagói térsorozaton keresztül meséli el, amely diszkréten, mégis hatásos módon határozza meg teljesen a film alaphangulatát. 

Külföldi építészek, építészirodák közül kivel dolgoznál szívesen? 

Szerencsés vagyok, hogy a világ minden tájáról származó építészekkel és kreatív szakemberekkel dolgozhattam együtt különböző projekteken ezidáig. Még mindig nagyon sok kreatív és érdekes szakember van, akikkel szívesen dolgoznék együtt, és sokan vannak, akikről még nem is hallottam! Az egyik név, ami eszembe jut, a pekingi Li Hu építész, aki az utóbbi időben egy sor érdekes és okos épületet valósított meg, főként Kínában. Egyébként szeretném, ha több női és színesbőrű emberek által vezetett irodával dolgozhatnék együtt. Úgy gondolom, hogy a sokszínűség hiányzik ebből a szakmából, és én biztosan tanulnék ezekből az együttműködésekből.

Kivel készítenél interjút a sorozat keretében?

Demeter Nórával. 

Szerk.: Sütöri Laura