"A fejlesztés kritikájával nagyon óvatosnak kell lenni"

Interjú Komjáthy Attilával, a MÉRTÉK Építészeti Stúdió vezető tervezőjével

epiteszforum.hu: Ha a Mérték Stúdióról van szó, akkor először is annak vezetőjét, Komjáthy Attilát kell bemutatni. Gazdag pálya áll mögötted: a Mesteriskolában Makovecz Imre volt a mestered, azután műemlékes vonalon tevékenykedtél, mielőtt a Mértéket megalapítottad volna.

Komjáthy Attila: Igen, az újraindult Mesteriskola kettes ciklusára nyertem felvételt, és majdnem azt lehetne mondani, hogy az én kérésemre vagy kitartásom miatt lett Makoveczből mester. Javasoltak másokat, de én azt mondtam: vagy Makovecz, vagy nem élek ezzel a lehetőséggel. Akkor még a VÁTI-ban dolgozott, de az ismeretségünk már az egyetem óta tartott. Utólag tudtam meg, hogy a belügyminisztérium repülőegyetemnek nevezte azt az oktatást, ami Makovecz lakásában folyt, és ami egy idő után átkerült a mi lakásunkba. Bár a kapcsolatunk pár évvel később megszűnt, nagyon-nagyon sok mindent tanultam tőle. Ő egy karakteres, a világon talán egyedülálló stílust, alkotási technikát bíró "épületszobrász". Ahogyan gondolkozik, tárgyal, amilyen komolyan veszi önmagát és a szakmát, az mély nyomokat hagyott bennem. De előre deklaráltam, hogy én nem akarok az ő epigonja lenni.

EF: Ha jól tudom, egy-két tervén dolgoztál, de nem épült meg közös munkátok.

KA: Asszisztens, szerkesztő-rajzoló voltam mellette, de azért adott önálló munkát is, például a VÁTI-ban a bajai diákotthon ebben az időben készült el. De megengedte azt is, hogy ha ő csinált egy tervet, akkor én ugyanarra egy másfajta tervet csináljak. Ő a saját útját járva fantasztikusan egyéni, egyedi épületeket tervezett, abba nem lehetett belepiszkálni. Mert az olyan lett volna, mintha most hárman nekiállnánk egy közös szobrot készíteni. Az általában nem megy.

 

EF: Mikor lettél önálló tervező? Alkalmazásban is voltál a VÁTI-nál?

KA: Igen. 1967-ben végeztem, utána az Országos Műemléki Felügyelőségre kerültem, az akkori igazgató, Merényi Ferenc titkáraként, utána átkerültem a tervezési osztályra. Utólag romantikusnak tűnhet, de azt reméltem, hogy valamit talán felcsípek a múltból, amire valamiféle jövőképet építhetek. Azt gondoltam, hogy itt megtanulhatom, hogy mi is az a magyar vagy kárpát-medencei építészet, és erre építve ki tudok alakítani egy modern építészeti stílust. Utólag be kell vallanom, hogy vagy a célkitűzés volt helytelen, vagy az én alkalmasságom kérdőjelezhető meg, mindenesetre ez nem jött létre. Onnan kerültem a VÁTI-ba, majd vissza a Műemléki Felügyelőségre, ahol rajzoló, szerkesztő, segédtervező, tervező, műteremvezető, osztályvezető, majd, amikor 1987-ben felmondtam, igazgatóhelyettes voltam. Végigmentem az összes grádicson.

EF: Hogyan jutottál el a Mérték megalapításáig?

KA: Ellehetetlenülést éreztem a politikai-gazdasági szituációban. Nem voltam én ellenálló, habár mint egyszerű ember, állampolgár, sok mindent tettem, hogy változzon a rendszer. Arra nem voltam alkalmas, hogy ne törődjek a helyzettel, és addigra már volt mód önállóvá lenni. A jogi keretek, még ha csak csírájában is, de megvoltak, és barátokkal, ismerősökkel, volt diákokkal 1987-ben úgy döntöttünk, hogy megalakítjuk a Mérték Építészeti Stúdió Kisszövetkezetet. Ez volt az a minimális forma, amelyben teljes körű tervezési jogosultságot lehetett cégként és személyként szerezni.

EF: Kik voltak az alapítók?

KA: A Mértéket három család, három építész házaspár alapította. Fatér László, aki azóta meghalt, és felesége Leiter Magdolna, ő Svédországban él; Wirth Péter és felesége, Benkő Ágnes; valamint én és a nejem, Komjáthyné Kremnicsán Ilona. Ebből az alapító társaságból a nejem meg én dolgozunk a cégben jelenleg is.

EF: Akkor tizenöten voltatok, most hányan vagytok?

KA: Olyan harmincöten. Ez változó, huszonöt és ötven fő között pulzál a cég, a feladatok függvényében. Ez a határ, amit még képes vagyok áttekinteni. Amikor ötven fölé nőttünk, akkor úgy éreztem, hogy áttekinthetetlen a tevékenységünk. Ha valakivel nem tudok személyes kontaktust teremteni, akkor úgy érzem, nem tudunk együtt dolgozni.

 

 

EF: Hol volt az irodátok?

KA: Először a Rumbach Sebestyén utcában, egy üzlethelyiségben. Az emeleten Makovecz, a bejárattól balra Sáros László, jobbra a Mérték Stúdió Kisszövetkezet. Majd ezt kinőttük, onnan a Holló utcába költöztünk. Egyébként elég sokat bóklásztam Pesten, hiszen alig ismertem. Kétéves koromban, 1946-ban jöttünk át Kolozsvárról, először Budán laktunk társbérletben, utána pedig egy lakótelepen. Az első munkahelyem, az Országos Műemléki Felügyelőség is Budán volt. Döntően vidéken dolgoztunk, tehát úgy éltem itt negyvenvalahány éves koromig, hogy Pestet alig ismertem.

EF: Úgy tudom, hogy a magyarországi tervezőcégek között ma valahol az első három között van a Mérték az éves bevételt tekintve, ami olyan három-négyszáz millió forint körül van.

KA: Ezek az adatok sosem teljes körűek - nem vizsgálják a létszámot, a témák fontosságát stb. -, de az első tízben benne vagyunk. Az összforgalom alapján volt, hogy benne voltunk az első ötben, de nálunk is változó az árbevétel. Az utolsó tíz évben valószínű, hogy megvolt az ötszáz milliós évi átlag. A munkáink nagy része generáltervezés, ami azt jelenti, hogy ennek körülbelül a fele saját teljesítés, a többi csak átfut rajtunk.

EF: Saját szakági tervezőcsoportotok van?

KA: Nekem szent meggyőződésem volt, hogy lehetetlen, hogy egyetlen nagy tervező vállalat se maradjon ebben az országban. Azt mondtam, hogy szükség van több közepes méretű, rugalmas cégre, amely képes a megrendelőt teljesen kiszolgálni. Az volt az ideám, hogy nálunk majd minden szakág képviselteti magát, és minden szakágból több tervező is megtalálható. Valami csírája megvan ennek ebben a házban. Szerintem a következő korszak az egyesülések időszaka lesz. Ami nem azt jelenti, hogy nem lesznek egy- vagy háromszemélyes kis cégek, csak más lesz az arányuk.

EF: Azt a szálat még nem varrtuk el teljesen, hogy amióta megcsináltad a céget, mennyire tervezel egyedül, mennyire vannak önálló munkáid?

KA: Ez egy nagyon nehéz dolog. Amikor műteremvezető lettem a Műemléki Hivatalban, akkor természetesen rajzasztalnál ültem, mint a többiek. Vagyis korrigáltam is, de magam is dolgoztam egyedül. Mikor Horler Miklós maga helyett engem jelölt osztályvezetőnek, a korábbi időnek a felét még képes voltam tervezéssel tölteni. Majd mikor szegény Havasi Pál nyugdíjba ment, igazgatóhelyettesnek jelölt. Ott már korrigálásra is csak nagyon ritkán volt idő. Volt néhány pályázat, terv, amit kierőltettem magamból, de annak mindig megvolt a maga hátránya a családra nézve. Amikor ezt a céget elkezdtem csinálni, akkor tulajdonképpen visszakerültem egy műteremvezetői pozícióba. Tehát voltak és vannak önálló munkáim. De ma már döntően inkább korrigálom a terveket, ami valamifajta szellemi karakter megjelenítését jelenti. Inkább tudáskoordinációs tevékenységnek lehetne nevezni.

EF: Nem gondoltál arra, hogy a cég lassan megérdemelne egy kiadványt? Maholnap húsz éves a Mérték.

KA: Egy építésznek nagyon nagy szüksége van a társadalmi elfogadottságra. Azt gondolom, hogy először is szorgalmasan és jól kell dolgozni. Megrendelőbarátnak, de karakteresnek kell lenni, jót kell csinálni, de hasznosíthatót. Aztán részt kell venni az oktatásban. A harmadik, hogy publikálni kell. A negyedik, hogy pályázni kell. Ezt én mindig hirdetem, de kötelezővé nem lehet tenni. A mi életünkben tizennyolc év nagy idő, de történetileg nem sok; egy szervezet lehet, hogy most tart az ifjúkoránál. Majdnem minden munkát versenyfeltétel keretében kapunk meg. Nagyon sokszor indulunk közbeszerzési pályázatokon, bár nem túl nagy eredménnyel, az államtól nem nagyon kapunk munkát. Szerintem egy jó úton indultunk el. Elégtelennek tartom, amit csinálunk, félreértés ne essék.

EF: Próbáljunk egy kicsit a konkrét munkákról beszélni, itt van például a Gozsdu udvar. Régóta foglalkoztok vele.

KA: Régen foglalkozunk már vele, persze más tervezők is bele-bele kaptak a Gozsdu udvarba. Egy tanulmánytervnél kicsit többet kívántam tenni érte, és minden olyan megrendelővel, aki jelentkezett, elhitetni, hogy ezen a helyen az épületben kulturális többletérték van. Nem akarok senkit megsérteni ezzel a gondolattal, de bennem felmerült az, hogy skanzenszerűen állítsuk helyre a valamikori zsidó kultúrát, teremtsünk a városban egy ilyen különleges helyet. Ehelyett inkább egy mai hasznosítás, ami most megvalósul az udvarban. Hibának tartom, hogy a szabályozási terv nem engedi az udvar fedését, mert ez nyugodtan beleférne az épület történetébe és tömegébe. Történeti értelemben tehát korhű lesz a helyreállítás és felújítás, mert hogy a mai kor mihez hű, mi az értéke, azt még nem tudjuk. Azt majd eldönti a következő száz év.

EF: Milyen lesz a Holló utcai parkolóház és a társasház?

KA: A társasház egy relatíve kommersz házikó lesz. A garázsház az olyan, amilyen egy ilyen szövetben megszokott - nem odaillő, de muszáj csinálni, a szabályozási terv előírja.

EF: A kerületi szabályozás sok mindent megenged. Láttam most egy tervet, a Dob utcában földszint plusz nyolc emelet lesz.

KA: Ez egy kicsit erős. Egyébként nem hiszem, hogy a KSzT sok mindent megengedne. Amikor a mai Madách ház pályázata zajlott 1937-ben, toronyházat is terveztek oda. Ha az épült volna meg, ma az lenne műemlék. A fejlesztés kritikájával nagyon óvatosnak kell lenni. Nem azt mondom, hogy nem kell, de nagyon nehéz ez alapján ítélni. Tervezni is nehéz, mert az ember akarata és gondolata nem a szabályzók mentén halad. Fura szakmánk van. Egyszer megépítünk valamit, ami utána elvonszolhatatlan, elpusztíthatatlan, nagyon hosszú időre ott marad. Ha nem tetszik a falra akasztott kép, akkor leemelem és lecserélem másikra, de ezt egy házzal nehéz megtenni.

EF: Ha egyszerre folyik tervezés a Mértékben a Gozsdura, és egy másik stúdióban a Holló utca és Kazinczy utca közötti négy telekre, akkor az önkormányzatnak kötelessége lenne rávenni a tervezőket arra, hogy vegyék figyelembe egymás munkáját.

KA: Igen, de azért az sincs kizárva, hogy valaki utánamenjen. Én tudom, hogy mi épül a túloldalon, de mint mondtam, nem szólok bele semmibe. A Hazai Lakóingatlan Szövetkezet meghívásos pályázata során választott tervet megnéztem. Megépülhet, bár én nem ilyen házat csinálnék. Ennyit tudok rá mondani - de ettől még megtervezhető és megépíthető a túloldal. Gondoljunk bele, mióta van Budapesten épület. A honfoglalás korától napjainkig, és mégis, a végén ez a szemünkben egy szerves egységet képez. Van egy jogos gondossági igény, de nem ezen múlik a jó vagy a rossz.

EF: Ha egy tervező látja, hogy mihez igazodik, akkor minőséget tud generálni. És ezért az önkormányzat sokban felelős.

KA: Ez így van. Az önkormányzat nehéz helyzetben volt, mert a Gozsdu környéke egy majdnem használaton kívüli, lerobbant, és akarat nélküli terület volt a belváros szívében. Valahol megértem a kerületet, hogy dupla szaltóval próbált eredményre jutni, mert az ottani állapot embertelen vagy legalábbis illetlen volt. Ha megépült volna a Madách sugárút, mondjuk a Bauhaus korában, akkor ma az lenne védett.

Másik példa: macerálnak minket ezzel a kecskeméti házikóval. Amikor a barokk templomot oda letették, milyen volt az igazodás? Ha valaki ezt nekem meg tudja válaszolni, akkor kezet fogok vele, és elmegyek én is bontani. Ráadásul azok az emberek szólalnak fel ellene, akik műemlékvédelemmel foglalkoznak. Hát a saját történetüket, szakmatörténetüket nem ismerik? A kecskeméti városháza helyén egy földszintes ház állt. És nagyon jó, hogy most egy másik ház áll ott.

 

 

EF: Ezzel a "házikóval" azért vitatkoznom kell. A barokk templom és a városháza is sokkal kisebb forgalmat generál, mint egy ilyen bevásárlóközpont. A mai autóőrületben ezeket a város szívében elhelyezett dobozokat igenis azonnal lehet bírálni.

KA: Erről teljesen más a véleményem. Az autósforgalom 90%-a azokból lesz, akik különben is arra járnak. Megállnak, de nem tíz boltba mennek el, nem tízszer állnak meg. Érzelmileg értem, amit mondasz, de valójában pont a fordítottja zajlik le.

EF: Ma már ezt egy autós bárhol megteheti a város szélén. A belvárosban ezeket a fejlesztéseket nem lenne szabad megcsinálni.

KA: A másik meglátásom az, hogy az emberek döntenek. Én nem akarom megmondani nekik, hogy hova járjanak. A Mammutnál mértük is a forgalmat, és 71%-a jött "gyalog". A parkolók egy része évekig kihasználatlan volt. A Margit körúton tüntetések voltak a rossz levegő és a forgalom miatt, és ma nincs tüntetés, mert nem rossz a levegő és nem rossz a forgalom. Tudniillik megváltoztak az autók és a használt üzemanyag. Nyugodtan lehet a városba áruházakat tenni. Ezen az alapon a Corvint sem lehetett volna megépíteni, az Úttörő Áruházról már nem is beszélve.

EF: Ha egy városvezetés jól működik, akkor ilyesmi nem történhet meg. Ez rosszul felfogott üzleti kényszer, amit az önkormányzatoknak sokkal óvatosabban kéne kezelni.

KA: Az előző rendszer egyik nagy baja az volt, hogy azt hitte, íróasztal mellett ülve meg lehet tervezni a gazdasági folyamatokat. Szerintem környezet- és életidegen dolog lenne most, új rendszerbe öltöztetve adaptálni az előző rendszer gondolkodásmódját. Lehet, hogy igazad van. Tegyék, próbálják meg, bukjanak bele, legyen vele sikerük. Ezt el fogja dönteni az idő. Ha ezek valahol károsak vagy élet- és emberidegenek, akkor elbontódnak. Ma már a házak, amiket tervezünk, inkább a ruha felé tartanak, mint a vár felé. Az építészet közelít a fogyasztói társadalom napi használati értéke felé, és csak néhány olyan alkalom van, amikor filozófiailag is mondani kell valamit. Megváltozott a helyzet, az igény.

EF: Ebben egyetértek, de pont a Malom Center, méretében és technikai valójában, ezzel az őrületes vasbeton szerkezettel nem efelé mutat. Nehéz lesz ezeket a vasbeton szerkezeteket elbontani. Szerintem ezek a házak ugyanolyan időzített bombák, mint a panelházak.

KA: Ez egy végletesen hibás álláspont. A tudomány még nem találta még fel a "betonevő zöld bogárkát". Sok igazság van abban, hogy az emberiség tönkreteszi önmagát és a környezetét, de hihetetlenül sok jót is csinál. A panelházak sorsa az, hogy előbb-utóbb le kell bontani őket, de biztos vagyok benne, hogy az emberiség ezt meg tudja oldani.

EF: Akkor talán beszéljünk általában az építészekről. Hogy látod a szakma helyzetét Magyarországon? Nem kellene az építészeknek sokkal aktívabbnak, kezdeményezőbbnek lenniük?

KA: Megbecsülést csak önbecsüléssel lehet szerezni. Amíg egy szakma így viselkedik belül, addig nagyon nehéz elismertetni azt, hogy fontos emberek vagyunk. Inkább a széthúzás, mint az összefogás jellemzi a társaságot. Az első dolog az kellene legyen, hogy tisztelt hölgyek és urak, amikor elmennek egymás mellett, köszönjenek udvariasan, de minimum biccentsenek.

EF: Ez egy általánosabb kérdés, azt kell mondanom, hogy a tisztelt politikusaink közül (is) sokan mérgezik a levegőt.

KA: Lehetne annyira gerinces a társaságunk, hogy függetleníti magát ettől. De én az egész ország, és a szakmánk jövőjét is pozitívnak látom. Ha béke marad, ez egy relatíve jó hely a Földön. Kár, hogy elvesztettük a reformkori vagy kiegyezéskori pozíciónkat, mert akkor az élmezőnyben voltunk, de én azt mondom, hogy ha csak itt maradunk, és ezt megőrizzük, az már egy jó teljesítmény. Ebben a régi-új nagy hazában bátran, akár a bukást is vállalva meg kellene mozdulnunk Európa felé.

Somlyódy Nóra, Vargha Mihály

Fotó: Somlyódy Nóra