A hely szellemét megtartva új – A Don Bosco Katolikus Óvoda Budafokon

"Az épület ifj. Janáky István által kutatott és meghatározott ´spontán építészet´ eszményét testesíti meg. A külső terek alapvetően köztes terek, a tér nem emancipálódik modernista módon, hanem a tömegek között jön létre, azok modulálják: váratlan látványok tárulnak fel felfelé, illetve lefelé menet, a két pihenő és az általuk közrefogott lépcsőkar útvonala nyomán." A Csanády és Csanády Kft. által tervezett budafoki óvodát Klein Rudolf mutatja be.

Számos épületnél dominál az alkotó énje, vagy amit ő annak vél, és állítja azt szembe a meglévő épített vagy természeti környezettel. Ezt a modernitás elfogadott velejárójaként, „kreatív rombolásként" könyvelik el, és nem elítélendő magatartásként. Így jönnek létre az összhangot nélkülöző épületek, együttesek, terek, városrészek és általában a többé-kevésbé sérült épített környezet. Lassan eltűnnek, vagy elveszítik jellegüket az értékes szellemű helyek, utcák és terek; jó esetben csak egy-egy építészeti „idézet" marad az egykori harmonikus világból. Az említett dominancia műfajfüggő is: másképp nyilvánul meg egy városháza, jelentős múzeum vagy színház esetében, melyeknek fontos üzenete van, mint egy lakóépület vagy éppen egy óvoda építéséné. Utóbbi rendeltetéséből eredően is igyekszik léptékében és általában megjelenésében visszafogott maradni, nem megijeszteni a gyerekeket drámai tömegekkel és nagy léptékkel. Ám, Budafokon ettől sokkal többről van szó.

A budafoki Don Bosco Katolikus Óvoda építésze úgy van jelen, hogy látszólag szerényen elrejtőzik, alázatot mutat az elődök világa és a környezet iránt, és közben itt-ott ügyesen hozzáépít kisebb tömegeket a régi épületekhez, folytatva az elővárosi-vidéki hagyományok szellemét. Ám, érvényre juttatja a kortárs építészeti elemeket is, és létrehoz egy új világot, mely a régi szerves kiegészülése, kreatív átértelmezése. Úgy is lehet fogalmazni, hogy Csanády a meglévő szerény épületeket értékes talált tárgyakként integrálta egy szerves együttesbe, régi és új példás párbeszédét létrehozva, a terek, tömegek és részletek szintjén, kihasználva az előnyös építészet- és településtörténeti, valamint domborzati adottságokat.

A tervező az együttes semelyik részén nem indult „tiszta lappal". Néhol elmozdított egy régi elemet, ha azt indokoltnak látta, vagy máshol éppen hozzáadott valami mást, mint például egy beépített tornácra emlékeztető vizesblokkot, fából és fával burkolva. Nem esett az „ortodox műemlékvédelem" csapdájába, és láthatóan gyümölcsöző volt hosszantartó együttműködése a műemlékvédőkkel. Ha anyagaiban, formáiban és léptékében nem is, szellemiségében és módszereiben alkotása emlékeztet Carlo Scarpa Castelvecchiójára (Verona, épült több szakaszban, 1957 és 1975 között), melyben szintén eltérő korok és formavilágaik párbeszéde viszi a szót. Csanády épületén is éppen ilyen jól olvashatók a múlt rétegei, ha nem is nyúlnak olyan mélyre, mint olaszországi megfelelője esetében. A Budafoki plébánia épülete melletti telken, a mai Savoyai Jenő 8. sz. alatti egykori lakóépület (1803) az új óvoda utcai arca, ahonnan elindul az épület- és térsor, a nyugat-keleti lejtő nyomán, létrehozva a domboldalba épülő együttest. Ez az új arc sem teljesen új, hiszen a klasszicizmus korának elemei mellett megjelennek kortárs részletek, mint például a tetőablakok esetében.

Az együttes hosszú és formákban változatos története – hozzáadások, átalakítások – adta magát, mint rendező elv. Az építési területet – mely korábban egy régi elhanyagolt szőlőbirtok volt – a 18. század végén az uradalom adományozta. Az építőkő (promontori mészkő) az uradalom helyi kőbányájából származott. Az épület eredetileg egy tantermű iskola volt, majd 1813-ban az épületre emeletet húztak. Feltételezhetően ekkor nyerte el a homlokzat a mai képét. A tantermek az emeleten voltak, a tanítói lakás és az iskolamester lakása a földszinten. A 19. század utolsó negyedében újabb osztálytermek létesítése céljából az emeleti részhez egy keresztszárnyat építettek. Ezen a felső szinten alakították ki a második, azaz felső iskolaudvart, ahonnan lépcsőkön lehetett feljutni az úgynevezett „tanítói kerthez", mely ma a felső épület. 1912-ben egy különálló épületben újabb tanterem, tanítói szoba és iskolai iroda létesült, a mai Kabdebó ház.

1950-ben Budafok a fővároshoz került, és a korábban megszüntetett óvoda helyén három lakást alakítottak ki. Az épületet a Tanács 1958-ban felújíttatta, de a tatarozáskor elrontották homlokzatát: a fali sávokat, a táblás mezőket és az eredeti rácsokat eltávolították. Ám, a 21. században előnyös fordulat következett be. A XXII. kerület Budafok-Tétény Önkormányzata 2003-tól fokozatosan megkezdte a lakók kiköltöztetését, hogy az épületegyüttes ismét a közösséget szolgálja.

Az épület funkcionális elrendezése példás: öt eltérő csoportszoba, tornaterem, vezetői iroda, nevelőtestületi szoba, orvosi elkülönítő, iroda és egy tárgyaló-olvasószoba kapott helyett, lazán összekapcsolva. Az alsó szinten található a konyha és kiszolgáló helyiségek. Az együttest valójában két udvar köré telepített, részben különálló tömegek alkotják – a régi „talált tárgyak"–, illetve az átértelmezett kiegészítőelemek.

A két udvart egy szintmagasság választja el, teraszházszerű kialakításban. A lenti keskenyebb, urbánusabb, északi peremét emeletes épület övezi, melynek alsó egyharmada fehérre vakolt, kifelé nyíló ablakokkal és modern ajtóval, felette üvegfelület jelzi a hozzáadott új szintet, mely viszont a nyugatabbra fekvő felső udvar nívóján tömör falba vált; déli oldalon az említett kvázi beépített tornác a vizesblokkal, míg nyugati oldalán eredetileg mészkő burkolatot látott elő az építész, de végül kerámia lett.  A fenti udvar vidékiesebb, nyitottabb és zöldebb. Ez az a hely, mely a gyerekeket szaladgálásra serkenti.

Az épületegyüttes megközelítése szerényen ünnepélyes, egyben kijelöli a közösségi intézmény jelentőségét és az egyházközösséghez való tartozását is. A villamos- illetve buszmegállóból egy nagyjából szimmetrikus térre jutunk, melynek tengelyét a Szent Lipót Templom (1753-55) jelzi. A figyelmes szemlélő már innen megpillanthatja a barokk templom mögött jobbra elhelyezkedő óvodaépület keleti homlokzatának egy kis részét. A templomot jobbról megkerülve feltárul a klasszicista homlokzat, melyeken kisebb beavatkozások utalnak arra, hogy régi-új épületről van szó. Az épületegyüttes elhelyezkedése előnyös; ott található, ahol a sík terep enyhe lejtőbe vált egy épületfronttal (egyházközösség és óvoda), melyet két hasonló tömegű klasszicista ház alkot. Az ezek közötti keskeny kiteresedésből indul az óvoda főtengelye a lejtőn felfelé: lépcsőszárny és pihenőszerű platók kötik össze az együttes két nagyobb udvarát. Erről a tengelyről visszapillantva a templom apszisát és tornyát látjuk. Más szóval, az együttes két nagyobb, „talált" nem érintkező épületből és a közöttük létrejövő külső terekből, udvarokból, valamint az őket összekötő közlekedőtérből tevődik össze. Az alsó, L-alaprajzú tömeg megjelenik az utcán, melyet az építész „alsóház" névvel illet. Ehhez kapcsolódik egy tornácszerűen simuló fahomlokzatú tömeg. Az „alsó házból" nő ki a „középső szárny" és felette a „felső ház." A telek délnyugati sarkában egy másik „talált tárgy" a „Kabdebó ház". A kompozíciót a telek nyugati felén egy fedett, játékos, tornácszerű folyosó zárja.

Míg a külső laza és vidékies, a belső terek minden ma használatos fogással élnek, szellemes szegmensdongák, melyek indokoltak, váratlan látványok a térkapcsolatok révén, és legfőképpen a fénnyel való kreatív játék, ami e sorok szerzőjét Tadao Ando Koshino rezidenciájára (1984, Ashiya-shi, Japán) emlékezteti. A térsor léptékét váltogatva finoman vezet át az egyik belső funkcionális egységből a másikba, mindvégig kifogástalan arányú és irányítású terekben.

Összefoglalóként elmondható, hogy az óvoda esetében nincs uralkodó geometriai rendszer – maga a telek is részben szabálytalan. Az épület ifj. Janáky István által kutatott és meghatározott „spontán építészet" eszményét testesíti meg. A külső terek alapvetően köztes terek, a tér nem emancipálódik modernista módon, hanem a tömegek között jön létre, azok modulálják: váratlan látványok tárulnak fel felfelé, illetve lefelé menet, a két pihenő és az általuk közrefogott lépcsőkar útvonala nyomán. Ebből szélesedik ki a két játszóudvar, melyeket egy szintmagasság (támfal) választ el. A „Kabdebó háznál" ez a tengely megtörik, elhaladunk a ház mellett és végül a telek felső pereme mentén húzódó tornácszerű folyosóban kötünk ki, mely arra invitál, hogy visszapillantsunk: látjuk a játszóudvart, a kastélyt, és a templomot. A lejtő szerencsés adottság, így a játszó udvarok egymás fölé tornyosulnak, a belső „főutca" köti őket össze, mely viszont nem szeli őket át, hanem elhalad az udvarok széle mentén. Ez az emelkedő közlekedő főtengely egyben visszapillantást tesz lehetővé a barokk templom apszisára és tornyára. Minden tömeg más, bizonyos autonómiával rendelkezik, ugyanakkor szervesen kapcsolódik az együtteshez. Nincs lapostető, csak nyereg- és félnyeregtetők. Kiemelkedik a nyílászárók játéka – Kabdebó ház (régi szegmensívek, kvázi befalazott tornác nagy ablakai); keresztszárny félnyeregteteje; keretező fedett folyosó fény-árnyék, illetve látszik-nemlátszik kontrasztja, amelyek mind, mind mesterműről tanúskodnak.

Klein Rudolf

Szerk.: Borenich Levente