építészet : környezet : innováció

A japán „Metapolisz” - Az építészeti Metabolizmus múltja, jelene és jövője (12.)

Nyilas Ágnes cikksorozatának befejező részében a metabolista mozgalom várostervezési elveinek továbbélését, a megastruktúrák létesítésének aktualitását, Hajime Yatsuka koncepcióit, valamint a Kiyonori Kikutake és Kenzo Tange nevéhez fűződő „Metapolisz” koncepciót mutatja be.

Az 1970-es oszakai világkiállítás után a metabolista építészek egyéni karrierje ugyan tovább folytatódott, de a Metabolizmus, mint mozgalom csillaga leáldozott. Az UIA (Építészek Nemzetközi Szövetsége) 1975-ös madridi kongresszusával pedig a Megastruktúra mítosza is jó időre feledésbe merült. Hosszú évtizedekbe telt, mire újra érdeklődés mutatkozott a „dinoszaurusz” (ahogy Banham nevezi a Megstruktúrát) feltámasztása iránt. Ezek a kísérletek viszont mind más szemszögből próbálták újraértékelni a Megastruktúra gondolatát. Rem Koolhaas és Bruce Mau, bár - az „egyéni megoldásokat cáfoló szisztematikus érzéketlensége” miatt - alapvetően kritikusan állt hozzá a „sűrűség és a koncentráció háború utáni modelljéhez”, egyben elismerte, hogy „egy bizonyos határon túl az építészet a Nagyság fogalmát elkerülhetetlenül magában foglalja” (Rem Koolhaas, Bruce Mau, Small, Medium, Large, Extra-Large, New York, 1995.). Mau 2004-es „Masszív Változás” című könyvében (Bruce Mau, Jeniffer Leonard, Massive Change, London, 2004) végül elfogadta azt a tényt is, hogy a gyors urbanizáció következtében „a nagy népsűrűség egyre inkább általános körülménnyé válik”. Egyben említést tett a Megastruktúráról, mint a nagy népsűrűség kezelésének lehetséges eszközéről, és elismeréssel írt a mozgalomról az előregyártás ipari folyamatában kivívott érdemei alapján is. Majd az Architectural Design 2006 január-február-i száma közvetlenül is felvetette a Megatsruktúra újraértékelésének lehetőségét. Ian Abley és Jonathan Schwinge szerkesztők szerint a fenntartható fejlődést szolgáló jelenlegi eszközeink „kisstílűek”: „túl elaprózottak, túl ideiglenesek és túl lassúak”. Ezért sokkal célravezetőbb lenne kiterjedt mega-városokban gondolkodnunk, melyet a közlekedés globális integrálásával, valamint gigantikus struktúrák előregyártásával tudnánk megvalósítani. Az ugyan vitatható, hogy a Megastruktúra önmagában alkalmas-e a fenntartható fejlődés biztosítására – már csak azért is, mert a „fenntartható fejlődés” maga egy nem egyértelműen definiált gondolat –, viszont egyre inkább úgy tűnik, hogy manapság elkerülhetetlen nagy és flexibilis infrastruktúrákban gondolkodnunk. Jonathan Schwinge és Cloud Piercer projektje, a „Javaslat Mérföld-magas Megastruktúrákra” pedig ezen gondolatmenet nyomatékosítására került bemutatásra.

Mori torony, Roppongi Hills, forrás: Kazuo Hiramoto ed., Tokyo purojekuto: “fukei wo kaeta toshisaisei 12 daijigyo no zenbo, Nikkei BPsha, Tokyo, 2005

Ezzel egyidőben Japánban, a Megastruktúra szülőföldjén, az Isozaki és Shinohara által képviselt „japán újhullám” hozzáállása - mely megkérdőjelezte mindenféle együttműködés lehetőségét az építész és a várostervező között - az 1980-90-es évekre egyre inkább általánossá vált. Ennek ellenére az ezredforduló után Tokióban és környékén egyre több, lényegében Megastruktúrának nevezhető projekt valósult meg. Köztük kell megemlítenünk a Roppongi Hills-en 2003-ban épült Mori tornyot a különböző magasságban létrehozott hatalmas teraszokkal, amik a „mesterséges építési terület” gondolatát testesítik meg. De ide tartozik az ennél is sokkal nagyobb léptéket képviselő Tokyo Teleport Town, az üzleti-, lakó- és szabadidős funkciókkal gazdagított mesterséges szigeten, az Odaiba-n, ami Tange Tokiói-öböl terve egy részének módosított változata, valamint a yokohamai Minato Mirai 21 is. Végül az Architectural Record 2007 áprilisi cikke a tokiói Nakagin Kapszula Toronyház lebontásáról magát a Metabolista csoportot állította ismét a figyelem középpontjába. A MoMA 2008-as „Házhozszállítás: a Modern Lakóhely Előállítása” című kiállításán a Nakagin Kapszula Toronyház eredeti makettjét is kiállították, mint az 1960-as évek japán építészetének legmegfelelőbb képviselőjét. Később, az UIA 2011-es tokiói kongresszusát megelőzően egy körlevél járta be a japán építész világot, mely a „Metabolista modell felülvizsgálatára” szólított föl. A kongresszus ünnepélyes megnyitóját pedig az építészeti Metabolizmusról rendezett eddigi legnagyobb volumenű kiállítással hangolták össze a rendezők.

Számos új próbálkozásnak is szemtanúi lehetünk, melyek a mozgalom újraértékelését célozzák. Köztük a legátfogóbb Zhongjie Lin 2010-ben megjelent könyve (Zhongjie Lin, Kenzo Tange and the Metabolist Movement: Urban Utopias of Modern Japan, New York, 2010), valamint az OMA 2011-es kiadványa (Rem Koolhaas, Hans Ulrich Obrist, Project Japan: Metabolism Talks..., 2011, Köln). Zhonjie Lin a Metabolizmus várostervezés-elméletének lényegét a folyamatos változás és átalakulás lehetőségét magában hordozó városterveikben látja, ami a város teljesen új, folyamatként való felfogásán alapul. Megastruktúráikat a tervezés szisztematikus megközelítésének modelljeként értékeli. Egyben nekik tulajdonítja a Nagyság fontosságának felismerését az építészetben, akárcsak a „minta” fogalmának bevezetését a várostervezés elméletébe, melynek alkalmazásával a várostervező aktívan tud reagálni a technológia fejlődésre. Lin megemlíti még a Metabolisták hozzájárulását az ipari társadalomból a digitális társadalomba való átmenet előkészítéséhez, valamint a lakossági részvételen alapuló várostervezési modell kidolgozásához. Ezzel ellentétben az OMA kiadványa a Metabolisták nemzetépítő törekvésére helyezi a hangsúlyt, és a háttérben húzódó politikai, gazdasági, társadalmi összefüggések tükrében elemzi a japán szigetvilág újrarajzolására tett kísérletüket.

Kisho Kurokawa, Nakagin Kapszula Toronyház, 1972, forrás: http://moreaedesign.wordpress.com/2010/09/14/more-about-nakagin-capsule-tower/

Az építészeti Metabolizmus értékelésére kétségtelenül számos megközelítés lehetséges. Már csak azért is, mert a csoport tagjai ugyan hasonló álláspontot képviseltek a modern város és társadalom jövőjét illető kérdésekben, a részletekben mutatkozó egyéni különbségek jelentősek. Mégis, a Metabolizmus, mint építészeti irányzat legfőbb érdemeként azt az egyedülálló építészeti és várostervezés elméleti rendszer kidolgozását emelném ki, ami az általános rendszerelmélet alapjaira épült, és egyben előkészítette az „élő rendszerek” elméletének bevezetését az építészet világába. Másrészt – Koolhaas álláspontjához hasonlóan – a japán Metabolizmus értékelésekor elkerülhetetlen említést tenni arról az építészetben addig példátlan léptéket képviselő ambícióról, amit a növekvő népesség és a korlátozott mennyiségű építési terület problémájára adott gyakorlati válasz lehetősége táplált. Az alábbi elemzés a Metabolista mozgalom tevékenységét nemzetépítő ambícióik kialakulásának, majd meghiúsulásának folyamatán keresztül vizsgálva foglalja össze.

A „mesterséges építési terület” gondolata

A növekvő népesség és a korlátozott mennyiségű építési terület problémájára próbált megoldást nyújtani Takamasa Yoshizaka 1954-es javaslata Tokió légterének benépesítésére (Takamasa Yoshizaka, „Ko to shudan no rieki no kyokaisen toshite no jukyo: jinko no koeitochi wo teiansuru”, Kokusai Kenchiku, Vol.21, No.1, 1954/1, pp.64-67). Az ötlet egy kiterjedt oszloprendszerre támaszkodó gigantikus szerkezeten alapult, ami a meglévő város felett húzódna, és lényegében már magában foglalta a „mesterséges építési terület” gondolatának csíráját. Ezt a gondolatot tökéletesítette Kikutake 1958-as „Toronyalakú közösség” terve. Itt a „mesterséges építési terület”-et a torony duplahenger-alakú vasbeton fala testesítette meg, ahonnan – Kikutake elképzelése szerint – a lakókonténerek „nőnének ki”. Ezt a függőleges prototípust néhány átmeneti típus követte, majd a „víziváros” tervekben megjelent a „mesterséges építési terület” másik prototípusa is: a vízszintes „úszó födém”. Ugyanezt a vízszintes prototípust ismerhetjük föl Tange Boston-öböl tervében, majd a Tokiói-öböl tervében is. Később azonban a vízszintes prototípus tengeri változata mellett, mely bonyolult technológiai megoldásokat igényelne, megjelent a könnyebben kivitelezhetőnek tűnő, konkrét helyszínnel és konkrét fizikai dimenziókkal rendelkező szilárd alapzat elképzelésén alapuló szárazföldi változat is. Fumihiko Maki és Masato Ohtaka 1960-as terve Shinjuku újjáépítésére például ennek a változatnak a gondolatán alapul. Maki és Ohtaka tervének köszönhetően a japán Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium, a túlnépesedésben gyökerező várostervezési problémákra nyújtott effektív válasz lehetőségét látván a gondolatban, 1963-ban megalapította a „Mesterséges Építési Terület Albizottság”-ot. A bizottság vezetője, Takashi Asada (az 1960-as építészeti világkonferencia egyik fő szervezője, és egyben Tange jobb keze) közbenjárására Maki és Ohtaka is helyet kaptak a bizottságban, mint a „mesterséges építési terület” gondolatának úttörői. A bizottság 1963 novemberi kiadványában a „mesterséges építési terület”-et a „kollektív lakhatást és a közszolgálati tevékenységet lehetővé tevő várostervezési eszköz”-ként definiálta, egyben Maki és Ohtaka néhány korábbi tervét, mint a „mesterséges építési terület” iskolapéldáit mutatta be. Öt évvel később megépült Ohtaka a bizottsága megbízására készült első terve is, a Szakaide lakópark Kagawa prefektúrában. A lakópark tervében a „mesterséges építési terület” gondolatát az út szintjéről megemelt hatalmas vasbeton födémben testesítette meg, mely alatt kisebb üzletek és parkoló kaptak helyet, a födém felszíne pedig a lakóépületek utólagos ráépítésének lehetőségét biztosította.

Ohtaka, Szakaide lakópark, 1968, forrás: Mori Art Museum, Shinkenchiku-sha Co., Ltd., Metabolism, the City of the Future: Dreams and Visions of Reconstruction in Postwar and Present-Day Japan (exhibiton catalogue), Tokyo, 2011

A Szakaide lakópark megvalósulását követően a „mesterséges építési terület” gondolatával kapcsolatos kutatómunka majdnem két évtizeden keresztül a japán kormány támogatását élvezte. Kikutake két szálon folytatta a kísérletezést. A „Toronyalakú közösség” prototípusát továbbfejlesztő „Függőleges közösség” terveket fokozatosan felváltották a „Vízszintes közösség” tervek, melyek a város vízszintes irányú terjeszkedését hivatottak biztosítani. Ezek a tervek egy új prototípus, az 1972-es Stratiform Structure Module továbbfejlesztett változatai, mely egy hatalmas vízszintesen elnyújtott A-keresztmetszetű tartó igény szerint beépíthető lakókonténerekkel. Ezzel párhuzamosan a „mesterséges építési terület” tengeri változatát is továbbfejlesztette. Míg azonban az 1968 előtti „víziváros” tervei az „úszó födém” gondolatán alapultak, Kikutake első megépült „víziváros”-a, a Világ első úszó pavilionjaként a nemzetközi okinawai tengeri kiállításra tervezett 1975-ös Aquapolis már a függőleges henger-alakú bólya-kötegen alapuló „víziváros” megtestesítője volt. Végül az Aquapolis megépülése után tervezett „víziváros”-okban az egyedi lakóépületet a városi szövetbe kapcsoló Megastruktúra gondolatát fokozatosan felváltották az országos léptékű lineáris „giga-struktúrák”.

A soha meg nem valósult japán „Metapolisz”

Kikutake országos léptékű „vízivárosainak” sorát az 1975-ös KIC projekt nyitotta. Az alkalmat egy – a Japán tengeri határainak kiterjesztésével kecsegtető – ENSZ határozat szolgáltatta. A KIC projekt - kihasználva a határozatban rejlő lehetőségeket - az egész országra kiterjedő kikötő-hálózat létrehozását célozta. A hálózat alapeleme a Stratiform Structure Module vízre helyezett változata, ami tetszés szerint csatlakoztatható be japán bármelyik kikötőjébe. Az előregyártott A-keresztmetszetű tartó pedig nem csupán irodai- és lakó funkciók befogadására képes, de egy esetleges katasztrófa után a hajléktalanok elszállásolására, valamint a szükséges élelmiszer és a legfontosabb használati cikkek tárolására is alkalmas. Majd a KIC projektet az ennél is nagyobb léptékű „Lineáris város” tervek követték, melyek hatalmas összefüggő „víziváros”-láncolatot jelenítettek meg a tengeren.

Kikutake giga-struktúráival párhuzamosan a Metabolista mozgalom atyja, Kenzo Tange is a japán „Metapolisz” megvalósításán munkálkodott. Az 1960-as Tokiói-öböl terv ugyan nem nyert megvalósítást, de kellőképpen fölkeltette a kormány érdeklődését. Ennek köszönhető, hogy 1964-ben állami támogatással megalakult a Japán Területi Fejlesztés Kutatási Központja, melynek feladata a nemzeti területfelhasználás részletes megtervezése volt. Tange mindjárt a bizottság első üléseinek egyikén megragadta az alkalmat, hogy bemutassa Tokiói-öböl tervének továbbfejlesztett és fölnagyított változatát, a Tokaidó Megalopolisz tervét. A terv valójában nem más, mint egy kiterjedt infrastruktúra-hálózat, mely a Tokió és Oszaka közötti településeket egy összefüggő láncolattá kapcsolja. A kompozíció lényegében két, egymásra merőleges egyenesen alapul: az egyik a Tokiói-öböl terv főtengelyének, a „városi tengely”-nek az északnyugati irányú meghosszabbítása Utsunomija irányába, a másik pedig az erre merőleges kereszttengely, mely Nagoján át lefut egészen Oszakáig. De a terv nem ér véget Oszakában: Tange rajza az Oszakától nyugatra eső területek, akárcsak a Tokiótól északra eső területek jövőbeli bekapcsolódását feltételezi az országos léptékű infrastruktúra-hálózatba. A tervet 1966-ban a Parlament ülésén is megvitatták. De a kritikussá vált fővárosi laksűrűség Tokióból való kivezetésére és az ország területén történő egyenletesebb elosztására tett javaslatot félreértelmezték, és – pusztán egy Tokióból kiinduló új megaváros létrehozását célzó – megalomániás indítványnak bélyegezve a tervet végül elutasították. Ennek ellenére Tange az elkövetkező néhány évben továbbra is a kormány támogatását élvezte.

Kenzo Tange, Tokaidó Megalopolisz, 2000, forrás: Rem Koolhaas, Hans Ulrich Obrist, Project Japan: Metabolism Talks..., 2011, Köln

A Tokaidó Megalopolisz tervét ismét továbbfejlesztve 1971-ben egy különböző típusú infrastruktúra-hálózatokon alapuló változatot mutatott be a nagyközönségnek. Az új tervben az információs hálózat, a szabadidős területek alkotta hálózat és az energia hálózat egymásra épülve alkotná az infrastruktúra rendszer gerincét. Ezalatt Kurokawa - ugyancsak a kormány támogatását élvezve - egy szintén országos léptékű, de „anyagtalan” infrastruktúra-hálózat kiépítésén dolgozott, Japán légterét hasznosítva. Az új repülőtér-hálózat főleg függőleges-, valamint rövid landolási pályájú gépeket fogadna (ellentétben a repülőtér ortodox elképzelésével, ami hatalmas felszálló területek meglétét feltételezi), és egy nagyobb infrastruktúra-hálózat részeként a laksűrűség szabályozását szolgálná. De ez a terv sem valósulhatott meg. Végül a japán kormány utolsó – a Metabolisták bevonásával történő – próbálkozása nagyléptékű ambícióinak megvalósítására az 1985-ös cukubai világkiállítás volt. Az eredeti elképzeléstől eltérően azonban a Maki, Kikutake, Ohtaka és Kurokawa személyére redukált metabolista csapatot csak kisebb részek tervezésének felülvizsgálatával bízták meg, és a kiállítás sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A világkiállítás kudarca pedig egyszer s mindenkorra véget vetett a Metabolista mozgalomba vetett hitnek és vele együtt az állami támogatásnak is. Ráadásul a huszadik század végével kezdődő folyamatos demográfiai csökkenés Japánban alapjaiban is megkérdőjelezte a népességnövekedés jelenségén alapuló metabolista várostervezés-elmélet további létjogosultságát.

Utószó

Valamivel Zhongjie Lin és az OMA kiadványának megjelenése előtt látott napvilágot Hajime Yatsuka „Tokió Metabolizmus 2010: 50 évvel 1960 után” című kiadványa az INAX szponzorálásában (Hajime Yatsuke, Tokyo Metabolism 2010: 50 Years After 1960, [10+1], No.50, Tokyo, 2008). A Metabolista mozgalom kezdetét jelképező 1960-as tokiói világkiállítás ötvenedik évfordulójára készült kiadvány nagy port kavart a japán építészvilágban. Yatsuka – a globális városokról készített tanulmánya részeként – különböző területek szakembereit hívja segítségül a főváros fejlesztési tervéhez szükséges szociológiai, ökológiai, stb. háttér részletes elemzéséhez. Majd az elemzésekre alapozva Tange 1960-as Tokiói-öböl tervét veti alapos vizsgálat alá, a terv kisebb-nagyobb módosítások utáni „feltámasztása” reményében. A módosítások alapvetően két szálon futnak. Az egyedi lakóépületek újratervezését Yatsuka az egyes kerületek építési szabályozási előírásai, valamint a várható népességszaporulat alapján egy számítógépes szoftverre bízza, de a Metabolisták Megastruktúráinak prototípusait megtartja, mint formai motívumot, másrészt az 1960-as Tokiói-öböl terv változásokra rugalmatlan közlekedési rendszerét alapjaiban átszervezi. A közlekedési főhálózatban a tömegközlekedés és a gépkocsiforgalom arányára, valamint a közlekedési csomópontok megfelelő elhelyezésére és megtervezésére helyezi a hangsúlyt. Majd a nagyobb rendszert szolgáló két kisebb közlekedési hálózatot is bemutat: a „Lift Várost” és a „Mozgólépcső Várost”. Az előbbit a magas épületeket nagy számban tartalmazó közigazgatási zóna területére képzeli, az utóbbit pedig a lépcsőzetesen kialakított fő közlekedés különböző magassági szintjeinek összekapcsolására, a fő közlekedési rendszer csomópontjaiba.

Hajime Yatsuka, Lift Város és Mozgólépcső Város, Tokió Metabolizmus 2010, forrás: Hajime Yatsuke, Tokyo Metabolism 2010: 50 Years After 1960, [10+1], No.50, Tokyo, 2008

Yatsuka ezt a gondolatmenetet viszi tovább három évvel később megjelenő kiadványában, a „Hipersűrű város”-ban (Hajime Yatsuka + Urban Profiling Group, Hyper den-City: Tokyo Metabolism 2, Tokyo, 2011). Yatsuka alaptézise a köztudat – mely szerint a világ népessége továbbra is növekszik, ezzel ellentétben Japán és más fejlődő országok a 21.században a népességcsökkenés problémájával küzdenek majd – cáfolatán alapul. Szerinte pontosabb úgy fogalmaznunk, hogy a világ népessége a 21.században átrendeződik: az egyre növekedő népességű fejlődő országokból a fejlett országokba tömeges emigráns-hullám várható. Ennek következtében főleg az olyan technológiailag élvonalban járó országok, mint Japán is, további népességnövekedéssel számolhatnak. Ez pedig szükségessé teszi a Metabolista városmodell felülvizsgálatát és újraértékelését. A „Hipersűrű város”-ban Yatsuke egy olyan extrém irányba viszi el Tange tervét, ami Tokióban eddig sosem látott laksűrűséget eredményezne. Yatsuka szerint, a Metabolisták „centrifugális terjeszkedés”-ének gondolatával ellentétben, mely a laksűrűség Tokióból való kivezetését és az ország területén történő egyenletesebb elosztását célozta, egy „centripetális” irányú mozgás, egy fővároson belüli „népességrobbanás” előkészítése és intelligens kezelése sokkal hatásosabb lehetne a túlnépesedés problémájának megoldására. A metabolisták által kidolgozott Megastruktúrák alapvető prototípusait viszont itt is megtartja, mert szerinte a Megastruktúra az egyik legalkalmasabb „alany” a nagy laksűrűség befogadására. Mindemellett azonban azt is hangsúlyozza, hogy munkáját nem konkrét javaslatként, hanem sokkal inkább egy „tervezési rendszer”-ként kell értelmezni, amely „nem kényelmes, nem humánus, nem szép, egyszerűen csak SZÜKSÉGES”(...)

Yatsuka víziója megosztja a japán építésztársadalmat. A Metabolista várostervezés elméletet elutasítók Yatsuka munkájához is eleve negatívan állnak hozzá. Mások pont az eredeti Metabolista elvek „eldeformálásáért” neheztelnek. Megint mások kételkednek Yatsuka demográfiai „jóslataiban” Tokióra nézve, de mivel a világ népessége vitathatatlanul növekszik, a fejlődő országokra alkalmazva lehetőséget látnak a Metabolisták elméletében. Viszont van egy említésre méltó létszámú csoport Yatsuka körül, aki szerint a nagy népsűrűség elkerülhetetlen körülmény lesz a 21.századi Tokióban, akárcsak számos más nagyvárosban a világon, ezért igenis szükségünk van a nagy népsűrűség kezelésének hatásos eszközeire. Ehhez pedig a Megastruktúra gondolata adhat fogódzót.

2006-ben én is meghívást kaptam a Yatsuka által vezetett kutatócsoportba (Urban Profiling Group), de családomra tekintettel nem engedhettem meg magamnak, hogy Tokióba költözzek. Másrészt – Koolhaas gondolatmenetéhez hasonlóan – én is azt vallom, hogy egy bizonyos népességhatáron túl elkerülhetetlen, hogy a várostervező nagyléptékű infrastruktúrákban gondolkozzon, ehhez pedig a Megastruktúra-irányvonal alapos ismerete mindenképpen referenciául szolgálhat. Viszont Tokió 21.századi demográfia növekedésének elméletét bizonyos távolságtartással fogadom, és abban sem vagyok biztos, hogy a japán főváros „átvészelné” a jelenleginél is nagyobb népsűrűségből adódó problémákat, főleg egy esetleges újabb természeti katasztrófa esetén. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy Yatsuka elmélete a „tervezési rendszer” szintjén megállhatja a helyét, és ebből a szemszögből nézve méltán tekinthetjük a Metabolista várostervezés-elmélet utódjának. Ezzel a véleménnyel pedig nem lehetek egyedül, mert hazájában Yatsuka erős támogatói táborral rendelkezik. Ráadásul az sem elhanyagolható szempont, hogy a fejlődő országokban a túlnépesedés és az urbanizáció problémája ezután is terítéken lesz, vagy mondhatnám úgy is, hogy inkább ezután lesz csak igazán terítéken. Ezért azt sem találom elképzelhetetlennek, hogy az építészeti Metabolizmus következő fejezetét Kínában, vagy akár Indiában írják meg...

Vége

Nyilas Ágnes

vélemény írásához jelentkezzen be »