építészet : környezet : innováció

A kapolcsi Ilona-malom Műhely - Vincze Barbara laudációja Pikó Violáról és Takács Edvárdról

Az Interneten lebonyolított közönségszavazást Pikó Viola és Takács Edvárd (Ilona Malom manufaktúra) nyerték, akik a tavalyi közönségdíjas, Kun Zoltán tájépítész által alapított Tájműves különdíjat is besöpörhették. A szerzőpáros olyan egyedi játszószerekkel, illetve fűzépítmények tervezésével foglalkozik, amelyek hazai viszonyok között egyedülállónak számítanak.

A kapolcsi Ilona-malom Műhely

A városi szövetekben a gyerekek számára talán legizgalmasabb oázisok a játszóterek, amelyekkel legfeljebb a fagyizó veheti fel a versenyt. Míg a város legtöbb részén csak áthaladnak szüleik kezét fogva, ide megérkeznek, és passzív szemlélőkből egy csapásra aktív cselekvőkké válnak. A játszótér a cselekvő kisgyerek egyik első mikrokozmosza, az önálló mozgás és érzékelés legszabadabb terepe. Nem mindegy hát, hogy mi várja őket ebben a – felnőttek alkotta, de kifejezetten nekik szánt – világban.

2008 végével eltűntek a fejbeverős, balesetveszélyes vasjátszóterek, és a helyükbe az új biztonsági előírásokat követő, juropéer játékok léptek. De a szemléletváltás már ez előtt elindult: egyre több egyedi, kézműves játszótér bújt ki a földből, köztük a kapolcsi Ilona-malom Műhely játszóterei.
Na de miért nem elég egy pöpec csúszda és hinta, ha azt is élvezi a gyerek? – pár hete választ kaptam erre a kérdésre, amikor Pikó Violával, a műhely egyik tájépítészével üldögéltünk a budapesti állatkertben a korallzátony-hangulatot idéző játszóterük mellett. Elsőre az tűnt fel, hogy a farönkök között hatalmas gumiráják feszülnek függőágyszerűen, amelyeken azok a gyerekek heverésztek, akik éppen nem a halformájú kapaszkodókorongok segítségével másztak meg egy zátonyt. „Azt szoktuk mondani, hogy játszható tereket készítünk. Ma nem az a kihívás, hogy eladjunk egy hintát, hanem az, hogy olyat találjunk ki, ami egyszeri és megismételhetetlen” – morfondírozott Viola. Nos, ebben igazán erősek az Ilona-malom tervezői: sok tucat olyan játszóteret készítettek az évek során, amelyek szimbolikus-allegorikus formában vitték tovább a helyszín egy-egy jellegzetességét.

ZOO Veszprém, Kölyökdzsungel, 2009.

De mi azzal a baj, ha egy uniformizált dán importjátszótéren találja magát a gyerek, ahol egy helyes dán műanyag csibe üdvözli? Nos, semmi, csak az ilyen játszótereknek pont a sava-borsa, ha úgy tetszik, a lelke hiányzik. Mennyivel jobb, ha ehelyett egy egységes világot kap a felnőttektől, ami ráadásul még az adott hely identitását is kifejezi - ha a játszótér egy meghatározott lokális tematikára, mondjuk az említett állatkertre, netán egy népmesére vagy egy helyi legendára rímel. Az ilyen környezetben játszó gyerekek újra át- és megélhetik a népmese vagy vers történeteit (pl. Buba éneke játszópark - Hévíz), kipróbálhatják, milyen egy életnagyságú, faragott teknősön lovagolni (beltéri játszóház - Veszprémi Állatkert) vagy csillagokkal díszített falon kapaszkodhatnak fel a Tejúton keresztül a Holdig (Kislőd, Sobri Jóska kalandpark). Fontos nekik az archaikus, szimbolikus mesevilág, és jó, ha lehetőségük nyílik elmerülni benne. Egy tematikailag egységes térben önkéntelenül is szerepjátékba kezdenek, és a maguk játékában játsszák végig a teljes mesét. Fontos ez, hiszen mesékkel élik meg az első narratív élményeiket - ha pedig ezt aktívan, résztvevően tehetik, az még inspirálóbban hat rájuk! Erre pedig a dán csibés importjátszótér csak korlátozottan ad lehetőséget, szemben az Ilona-malom egyedi világaival. És még valami: a tematikus tér a magányos lapátforgatás vagy csúszdázás helyett közös játékra inspirál. Aki már látott tévéhez vagy számítógéphez tapadt gyereket, az tudja, mekkora jelentősége van ennek.

Nem beszélve arról, hogy a kapolcsi tervezők mindig közösségi terekben gondolkodnak; nemcsak olyankor, ha játszóteret terveznek, hanem olyankor is, ha másik fő tevékenységükről, a fűzépítményekről van szó. 2003 óta fűzfavesszőkből alakítanak ki élő közösségi tereket - és ezzel már a land art, a fenntartható építészet és tájépítészet határterületére érkeztünk. Organikus, élő alagút Ajkán, padfülkék, lombsátrak a balatoni strandokon, fűzalagút és fűzlabirintus Balatonbogláron vagy ponty formájú fűzárnyékoló a már említett Kislődön – egy ősi építési módot hoztak vissza a lehető legkreatívabb formában. Ráadásul a kivitelezés gyakran közösségi építkezésben, csapatmunkában, ha úgy tetszik, kalákában zajlik.

ZOO Jászberény, Gibbolyongó, 2012.

Végül pedig ejtsünk szót arról, hogy az Ilona-malom egyedi munkái nemcsak organikusak, hanem a legeredetibb fenntarthatósági szempontoknak is megfelelnek: helyi anyagokból – a fűz mellett a nagyon időtálló akácrönkkel – dolgoznak helyi mesterekkel. Az itt jelenlévő tájépítő-tervezők, Pikó Viola és Takács Edvárd mellett a csapatban asztalos, ács, erdész és nem utolsósorban két szobrászművész, Gerstenkorn Román és Kotormán László is helyet kapott. De az ő méltatásuk már csak egy újabb ötperces blokkba férne bele.

Vincze Barbara
elhangzott az Év Tájépítésze 2014 gálán, 2014. április 24-én.

 

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »