A közjó és az ácskapocs

A KÖZ-nek épül, a KÖZ birtokolja, vagy szimplán az is elég, ha mindenki látja? "KÖZépület_Változó aspektusok" címmel két részes előadássorozattal készítette elő alapításának 70. évfordulóját a BME Középülettervezési tanszéke. A Fuga közönsége előtt elhangzó szakmai előadásokat kerekasztal-beszélgetés zárta, melyen a társadalmi összefüggések juthattak szóhoz. Zöldi Anna beszámolója. 

Magán-bábelek és kollektív gyakorlat a közösség számára készülő építészetben

A konferencia szervezője, Somogyi Krisztina a következő kérdésekre várt választ a tanszék oktatóitól, valamint a meghívott építészektől:

• Látsz-e változást a közösségformáló tényezők tekintetében az elmúlt tíz évben? Ha igen, miként nyilvánul ez meg az építészetben, illetve saját praxisodban? 
• Milyen változásokat észlelsz a közösség(eknek) szánt épített környezet tervezésében?

A tíz percre szabott előadások tág határok között értelmezték az építészet és a közösség viszonyát, és ezt az összetett viszonyrendszert az elméleti-filozofikus megközelítéstől a gyakorlati tervezés hatásának elemzéséig (Kell-e a házra erkély?) terjedő széles spektrumon mutatták be. Ilyenformán aki a két délutánt végigülte, meglehetősen pontos és átfogó képet kaphatott arról, hogyan gondolkodnak az építészetoktatás meghatározó alakjai – akik maguk is gyakorló szakemberek - az építészet és a KÖZ viszonyáról.

Bár a Közép Tanszéket gyakran éri egyfajta elitizmus és egyoldalúság vádja, az elhangzott 15 gondolatmenet tartalmi változatossága és az általuk felvetett kérdések és válaszok megnyugtató csapásirányt jelölték ki. Ez azért is üdvözlendő, mert a közönség főleg hallgatókból állt, rajtuk kívül a szokásos néhány, az építészet elméleti kérdései iránt érdeklődő szakmabeli tisztelte meg a rendezvényt, amely így barátian belterjessé vált, ez azonban semmiképpen nem a szervezők vagy a résztvevők hibája. Sok teher sújtja az építésztársadalmat, hogy a sokszor hasonlóan izgalmas konferenciákat csak egy szűk kör látogatja, ehhez képest itt a terem megtelt. Ám amikor a szakmai összefogás hiányosságain merengünk, nem árt azt is végiggondolni, vajon a közös szellemi alap hiánya, az ehhez szükséges, tét nélküli párbeszéd elmaradása vajon mennyiben járul hozzá a megosztottsághoz. A Tölgyfa galéria hajdani látogatottságán nosztalgiázni nyilván értelmetlen, de a nem kis beugróval, viszont nemzetközi sztárokkal csalogató tavaszi építészeti konferencián kívül nemigen bukkannak fel tömegek hasonló rendezvényeken. Ha pedig mindenki csak magával és a hozzá hasonló gondolkodásúakkal beszélget, akkor nem csoda, ha a kollektivitás kényszerítő szükségének felismerésével párhuzamosan sok-sok magán Bábel falai közül hadonászunk a vakolókanalakkal, hogy új, élhetőbb világot építsünk - a szó szoros értelmében is.

A címben alkalmazott nagybetűk is jelzik, hogy a téma mennyire releváns: a közfelfogás a KÖZ értelmezésében is jócskán változott, illő, hogy ezt a köztereket megformáló építészek is értő módon kövessék. Az előadások arról tanúskodtak, hogy a folyamat ebbe az irányba tart. Balázs Mihály tanszékvezető záró prezentációjában az idén Pritzker-díjas Alejandro Aravena gondolatait idézte (saját fordításában): nincs annál rosszabb, mint a rossz kérdést jól megválaszolni. A lehető legrosszabb dolog, ami az építészettel történhet, hogy elveszíti a kapcsolatot a valósággal és nem valódi kérdésekre ad válaszokat, azaz nem tényleges problémákat old meg. Aravena szerint az építészeknek nem a megfelelő dolgokat tanítják az iskolákban. Sokuknak már előre megvannak a kérdéseik és „szelektív a hallásuk". Csak azt hallják meg, amit akarnak és a nyelv, amit használnak, csak az építészek számára érthető.

Nem nehéz ezt a kritikát az építészet gyakorlatában számtalan eltérő jelenségre és ideológiára alkalmazni, különösen a hazai gyakorlatban, de épp mert általános, nagyon is igaz. Balázs Mihály előadása a földgolyón azonos szélességi fokon elhelyezkedő két pont – egy afrikai nyomortelep és Szingapúr csillogó építészeti csodái – között feszülő szociális ellentét kikerülhetetlen kérdésére hívta fel a figyelmet, amelyre az építészetnek közhelyek és jó szándékú leereszkedés helyett valós választ kell találnia. A többi előadás nagyjából ezen polaritás mentén haladt az elmélettől a gyakorlatig, szabadon cikázva közjó és ácskapocs között.

Puhl Antal a hatalom és az építészet viszonyának történelmi alakulását vizsgálta. Megállapítása: egyre inkább igaz, hogy nem a köz fogalmazza meg, hogy mi kell neki, a hatalom a középületet ajándékba adja, és azt adja, ami neki tetszik - ma aktuálisabb módon, mint valaha. A következmény szembetűnő: a közösség belső ereje, identitása magától értetődően gyengül az „atyai" gondoskodás révén. Golda János gondolatai erre reflektáltak - a közösség gyengülése ellenében folytatott küzdelmet, az építész lehetőségeit a piarista rend főépítészeként konkrét, általa tervezett épületek példáján mutatta be. A rend túlélési esélyeit latolgatva mondandója (hallgatóságból érkező kérdésre reagálva) paradox, továbbgondolásra intő kijelentéssel zárult: mivel alig vannak már piaristák, a piarista rendi szellemiséget kell megőrizni piaristák nélkül. Klobusovszki Péter a közjó fogalmát vezette végig a történelmen, a jó középítészet társadalmi feltételei után kutatva.

Fejérdi Péter és Kemes Balázs a közösség részvételére, a közjó bottom up „visszaépülésére" hozott példákat saját gyakorlatából. Békéssámsonban egy átlagos építészeti minőséget képviselő épület vált a helyi kollektív emlékezet múzeumává és egyben közösségi találkozóhellyé. Igaz, a projekt felső kezdeményezésre valósult meg, de a tervezés és kivitelezés során a folyamatnak mind inkább részesévé váltak a helyben lakó mesteremberek és civil polgárok. Élő munkájuk, tárgyaik, az épület „saját anyaga" egyaránt a végtermék részévé vált, és ebben az építést szó szerint az utolsó kilincsig koordináló építész döntésének meghatározó szerepe volt. Fejérdi Péter elmondása szerint a folyamat a tervező teamet épp úgy gazdagította, mint a közösséget, amely az épületet birtokba vette. Kemes Balázs az általa rendszeresen szervezett építőtáborok közösségformáló hatásáról, a helyi közösségekben betöltött indukátor szerepéről beszélt. Külön érdeme munkájuknak a projektek után követése, amely igazolja az építész moderátori minőségét a szociális folyamatokban.

Vannay Miklós két saját tervezésű, nyolcadik kerületi munkája kapcsán tette ugyanezt, az ideáloktól eltávolodva, a konkrét használati tapasztalatokra hagyatkozva határozta meg a közösség számára hasznos és szükséges funkciókat és közösségi helyeket. Így került a földszintre az n-edik kiadhatatlan kávézó helyett garázs, cserébe a homlokzat visszahúzása megnövelte az utca terét. Szintén kedvelt városi toposz az erkély – Vannay tapasztalata szerint azonban nem funkcionál ma már közösségi helyként, a lakók szeretnek a lakás falai mögé húzódni, és a magántér biztonságából leskelődni a közösség felé. Megjegyzendő, hogy bár ez bizonyára tartalmaz igazságot, az olyan földhözragadt paraméterek, mint például az erkély mérete, a közös használatot nagyban befolyásolják. Ha az erkély épp akkora, hogy egy leamortizált háziasszony kiléphet rá a semmibe porrongyot rázni, (ld. pl. a városi esztétikájáért méltán dicsért Práter utcai bérházat) akkor ez kevéssé hat a kapcsolatépítés irányába. Közös teázáshoz megfelelő négyzetméter és megfelelő intimitás elengedhetetlen, vagyis a klasszikus és magától értetődő építészi tudás továbbra sem veszhet el a közösségi részvétel amúgy egyértelműen kirajzolódni látszó tendenciája mellett.

Az előadások másik, sorrendben megelőző alkalommal elhangzott szekciója részben egy lépéssel messzebbről tekintett a folyamatra, részben konkrét példákkal élt. (Czigány Tamás, Szabó Levente, Marián Balázs, Schrammel Zoltán) Személyes szimpátia révén emelem ki Marosi Bálint előadását, amely egy külföldi kutatás adatait is alapul véve a „derűs" „élménydús" építészet mellett érvelt, a magyar trenddel szemben például többek között a színeket visszahelyezve az őket megillető pozícióba. Tény, hogy a közösségi célokat szolgáló, közösségi gyakorlattal megvalósuló építészet szerénységre inti az építészt, a sztárépítészet felvirágzása pedig kellemetlen mellékízt adott az építészeti attrakciónak, mégsem lenne jó, ha az élményt mindörökre száműzetnék az építész kelléktárából.

Major György érdekes felvetéssel élt a konferencia szellemiségéből következően mellőzött mega-építész produktumaival kapcsolatban: vajon, ezek a XX. század végi XXI. század elejei (a század több mint 1/8-a elmúlt) ikonikus, megaformái (pl. Zaha Hadid bécsi gazdaságtudományi campusának tudásközpontja, Toyo Ito taichungi‬ Metropolitan operája, vagy hazai megfelelőik, stb.) egy korszak lezárását, vagy egy új korszak nyitányát jelentik-e?‬‬‬‬‬‬ Történelmi analógiák, a középkori városi katedrálisok példája nyomán a mai építészeti csúcsteljesítményeket is a mögöttük álló szellemi alap fellazulási időszakának tulajdonítja, vagyis inkább egy korszak végének, mint egy új kezdetének. „A jelen kor ikonikus nagy középületei már ma is a múlt emlékei, és a jövő kísértései a mindenkori hatalmak számára."

Másik kérdése, hogy a középkor építészeti csúcsteljesítményeivel, a katedrálisokkal, illetve a manierizmus és a barokk nagyszabású térképzéseivel párhuzamba állítva vajon mennyire tekinthetőek a mai grand art építészet terei köztereknek, azaz mennyire publikusak a köz számára, mennyiben jelentik a teljes társadalom vizuális, akusztikus, szellemi élményeit. Ebben nyilvánvalóan a magántulajdon természete nyilvánul meg, a nagy pénzen létrehozott, impozáns közterek közül sok nem publikus. A két alkalom során felvetődött százféle megközelítés szerteágazó hálózatában ezen a ponton megint átkötés mutatkozik az előadásokat lezáró kerekasztal egyik megszívlelendő tapasztalatához. A szervezők nagyon helyes döntése nyomán a záró beszélgetésben a közösséggel az építészekétől eltérő szempontból foglalkozó szakemberek kaptak szót.

Dr. Dúll Andrea környezetpszichológus, Dr. Kocsis János Balázs szociológus és Pákozdi Imre villamosmérnök, blogger, hivatásos civil a középületek társadalmi fogadtatását igyekezett felderíteni. Dúll Andrea idézte azt a talán sokakat meghökkentő kutatási adatot, mely szerint a sokat gyalázott plázák nagyon erős pszichés igényt elégítenek ki – egyrészt ingerek sokaságát nyújtják, másrészt az egyén úgy lehet közösségben, hogy nem muszáj interakcióba keverednie a többiekkel. Ebből kis csúsztatással akár arra is következtethetnénk, hogy a jelenkor ikonikus, a templomok közösségi funkcióját imitáló helyszínei a plázák. Vizuális minta, illetve közízlést formáló szerepük vonatkozásában hasonló hatásúak lehetnek, ráadásul a plázák atyja, Victor Grün épp az amerikai kertvárosokból hiányzó közösségi tér pótlására tervezte az európai városok köztereit fedett csarnokká transzformáló bevásárlóközpontokat. A környezetpszichológiai kutatásokból az is kiderült, hogy az emberek a plázába legkevésbé vásárolni járnak, sokkal inkább szociális igényeiket elégítik ki. Jó példa a Csepel Pláza, amely anyagilag tönkrement, holott dugig volt látogatóval: a környék vásárlóerővel nem rendelkező lakóival.

Szó esett még arról, hogy vajon egy épület, amibe a köz nem léphet be, de mindenki látja, mennyiben középület, hogy mit reprezentál egy középület a külső megjelenésével, mennyiben kell a közízlésnek megfelelnie, és miért van az, hogy Magyarországon a közgondolkodás csak azt tekinti szépnek, ami a '30-as évek előtt épült. A „laikus" résztvevők megjegyzései a diskurzust jótékonyan leszállították a földre - innentől már a gyakorlatban folytatható, a következő 70 évben.

Zöldi Anna