építészet : környezet : innováció

A köztér-rehabilitációt tanulni kell | 2. rész

Az S-TÉR Kft. vezetőjével, Sándor Tamással készült  interjú második része Bardóczi Sándortól.

Sándor Tamás
Sándor Tamás, mint egy prosperáló tájépítész cég ügyvezetője, kétlaki életet él debreceni és budapesti irodájával. Az S-TÉR Kft az elmúlt néhány évben több mint ötven, uniós finanszírozású, részben már pályázatnyertes városi köztér, közpark, játszótér tervet készített Magyarország számos településére, főként az Észak- és Dél-Alföldi régióban. A tervezés, pályázat-előkészítés mellett számosak a kivitelezői tapasztalataik is ilyen ügyekben. A kisvárosi köztér fókusztéma kapcsán arról faggattuk az ügyvezető igazgatót, hogy milyen tapasztalatai vannak az uniós forrásokból finanszírozott fejlesztésekről. Az interjú második részében a tervezési alapadatokról, ingatlangazdálkodásról, a gyorsító csomag hatásairól, a pályázó települések anyagi helyzetéről és a megbízók ízlésvilágáról beszélgettünk.


Építészfórum: Alapadattal mennyire tud ellátni benneteket a kis- és középvárosi szint? Mennyire jellemző ma, hogy e települések kezében nincs digitális alaptérkép, geodézia, közmű alaptérkép?

Sándor Tamás: E téren katasztrofális viszonyokról tudok beszámolni. Abszolút semmi nincs. Nekünk kell szakhatóságoktól, közműszolgáltatóktól, innen-onnan összevadászni. A pályázatoknál óriási probléma, hogy a pályázati kiírás engedélyezési terv szintű anyagokat követel meg, amelyeket viszont csupán egy „városmérési alaptérképre” vagy „helyszínrajzra” vagyunk kénytelenek megtervezni, vagyis ha a pályázat nyer, akkor rögtön újra kell tervezni. Ekkor már jöhet a geodéziai felmérés (ekkora lesz rá pénz), nekünk azonban mindez dupla munkát jelent, mert a szabatos geodézia ismeretében már óriásiak az eltérések a korábbi terv és a valóság között – mindent teljesen újra kell gondolni. Több száz négyzetméter burkolathiány vagy többlet keletkezhet, terepi eltérések adódnak stb. Egy-egy engedélyezési tervnél ma még a középvárosok döntő többsége sem engedheti meg magának azt a „luxust”, hogy előzetesen geodéziát készítsen a területről, pedig ez lenne az abszolút minimum. Tehát van egy festményünk a falon, amit beadtunk a pályázatra, de köze nincs a valósághoz. Ha viszont nyer a pályázat, akkor mindent elölről kell kezdenünk a geodéziától indulva. Óriási szerencse, ha egy-egy településen találunk használható geodéziát a kezdetekkor. Olyankor pezsgőt bontunk.

A másik dolog, ami nekem teljesen megdöbbentő volt kezdetben, hogy a városok zöme nem tudja (nincs róla semmiféle anyaga) hogy a saját tulajdonában lévő közművek hol futnak. Néha úgy tűnik, mintha nem is érdekelné őket, „amiről nem tudunk, az nem fáj” alapon. Létezik ugyan a méregdrágán beszerezhető digitális kommunálinfós alaptérkép, de gyakorlatilag az sem ér önmagában semmit, mert minden szolgáltatóhoz egyenként kell elmenni leegyeztetni, és kiderül, hogy a valóság adott esetben teljesen más. Vannak kisvárosok, ahol még megvannak azok a zömében nyugdíjazás előtt álló közműves szakemberek, műszaki előadók, akik nagyjából tudják – de szigorúan csak fejből –, hogy egy-egy területen körülbelül milyen közművekkel kell számolni a föld alatt, de ha ezek nyugállományba vonulnak, akkor ez a tudás teljesen eltűnik.

ÉF.: A tulajdonviszonyok terén elég éles követelményei vannak egy-egy önkormányzat számára nyitott pályázatnak. Mennyire vannak ezen a téren neuralgikus pontok?

S. T.: Szinte az első kikötésünk az önkormányzatok felé a tulajdonviszonyok tisztázása, tulajdoni lapok beszerzése. Akad olyan eset, hogy az önkormányzat felelősségére magántulajdonú területre is tervezünk, ha az önkormányzat idejében beindítja a telekcsere ügyletet, persze ilyenkor hiánypótlási procedúrák vannak, ez viszont már az adott önkormányzat gondja. Nagyon nagy rémtörténetek nincsenek e téren, de előfordul, hogy egy-egy önkormányzat olyan területre szeretne terveztetni, amiről végül kiderül, hogy nem is a település tulajdona.

ÉF.: Mióta bejött az életetekbe a minisztérium által legyártott „gyorsítási” csomag, ami ugye az engedélykötelesség alól rettentő sok mindent kivett a szakterületeteken, azóta ti vesztettetek piacot? Illetőleg azóta gyorsult-e valóban a tervezési folyamat?

S. T.: Annyi biztos, hogy lassulni nem lassult. Abból a szempontból gyorsult, hogy az adott pályázatokhoz, amihez eddig építési engedélyt kellett mindenképpen szerezni, ma nem feltétlenül kell, és ezzel hónapokat lehet nyerni. Tehát van „gyorsítási” eredmény, ám ez nem biztos, hogy pozitív eredmény, mert ugyanakkor mindez láthatóan az épített környezeti minőség rovására megy. Azt is látom persze, hogy az engedélyezési eljárás túlbürokratizálása, ami korábban 60-90 napokra elhúzta az engedélyeztetést, szintén abszurd volt. Azonban korábban ez legalább segített abban, hogy nagyon gyenge minőségű tervek nem valósulhattak meg. Én láttam már a „gyorsítás” óta olyan pályázati anyagokat, amelyek műszaki tartalma egészen botrányos volt, de nem lehet számon kérni a minőséget, mert az adott terv a „gyorsítás” miatt már nem engedélyköteles.

Ha egy pályázati kiírás nem olyan körültekintő, hogy előírja a megfelelő szakemberek által készített terveket, akkor az egyben azt is jelenti: minőségen aluli „tervek” születnek. Volt például olyan megkeresésünk, hogy egy készülő tervhez „kéne oda egy kis zöld”. A „kis zöld”-ről utóbb kiderült, hogy egy településközpont komplett területéről lenne szó. A konkrét kérés az volt, hogy csak dobjunk oda két fasort, egy burkolatcserét és egy kis gyepfelületet a már elkészült intézmény-rehabilitációs tervek mellé. Se közmű alaptérkép, se semmilyen felmérés, sem koncepció nem volt. Egy új fasortól, burkolatcserétől, vagy néhány gyepes zöldsávtól pedig nem lesz annak a településnek jobb. Amitől szabályosan rosszul vagyok a településközpont rehabilitációk terén, az az őrületesen sok járdafelújítás. Pedig ha egy széttöredezett rossz beton járdát szimplán lecserélnek egy műkő burkolatra, attól a település képe, szerkezete nem lesz egészségesebb, azaz semmiféle valódi rehabilitáció nem történik. Ezek nem koncepcionális kérdések, ezeket más forrásokból kellene megoldani, persze a településeknek más forrásai nincsenek. Ettől azonban még nem gondolom azt, hogy a rehabilitációra szánt pénzeket ilyen beruházásokra kellene költeni. Ha egy közösségi összetartó erőt generáló új főtér, sportterület, park, játszótér, rekreációs terület születik, annak van értelme, az képviselhet megtartó erőt a település életében, egy járdaburkolat csere nem. Egyik-másik településen megépült 5-600 méter járda a polgármesteri hivataltól jobbra-balra, addig, amíg a települési önrész tartott. Ez nem városközpont rehabilitáció!

ÉF.: Volt olyan eseted, hogy a hiányzó önrész miatt úszott el egy-egy pályázat?

S. T.: Előfordult, hogy habár a településnek csak 10% önrészt kellett volna felmutatni egy erre elkülönített bankszámlán, ami egy 50 milliós pályázat esetében mindössze 5 millió forint, egész egyszerűen képtelen volt erre. Azaz 5 millió forintja nem volt a településnek a számláján! Egyik esetben felvetettem a polgármesternek, hogy győzze meg a helyi vállalkozókat, akik egyébként talán részt is tudnak venni a kiviteli munkákban, vagy egyszerűen csak támogatni tudják a települést, hogy adják ezt az összeget neki kölcsön a projekt idejére. A polgármester elég meghökkentő módon erre a felvetésre tőlem, a vadidegen tervezőtől – aki hitelbe készítette el neki a terveket – akart kölcsön kérni!

ÉF.: Felmerül a kérdés, hogy ha az adott önkormányzatnak még arra sincs, vagy alig van pénze, hogy az önrészt kigazdálkodja, akkor hogyan tudja majd fenntartani a létrehozott épített környezeti minőséget? Elvileg a pályázatok zömében legalább 5 évi fenntartást kell vállalni és be kell mutatni azokat a gazdasági modelleket, amelyek biztosítják a fenntarthatóságot...

S. T.: E tekintetben nagyon kevés még a tapasztalat, mert ezek a projektek zömmel frissen elkészültek, és amikor még minden nagyon új, akkor azért vigyáznak rá. Hogy mi lesz ebből, azt magam sem tudom.

ÉF.: Ha ti kiviteleztek, akkor nyilván ott van a minőség, de volt már konfliktushelyzet abból, hogy a leadott terveteket egy nagy valószínűséggel legolcsóbb közbeszerzési ajánlatott adó kivitelező minőségileg kifogásolható módon kivitelezte?

S. T.: Komolyabb konfliktus nem volt, egyébként ha mi tervezünk, akkor a közbeszerzési törvény nem is engedi, hogy kivitelezhessünk. Ennek nyilván vannak ténylegesen reális indokai, hiszen aki tervezte, az többlet információval rendelkezik a tervről, és elvileg trükközhet azon, hogy a tendertervben a szükségesnél nagyobb rétegrendet konszignál, viszont a tendereztetés során így a valós információk birtokában alá tud ígérni a versenytársaknak. A másik oldala az éremnek viszont az, hogy a legtöbb esetben egy kivitelezői kapacitással is rendelkező iroda a saját tervét jobban és lelkiismeretesebben meg tudná csinálni, már csak presztízs okokból is. Talán ezért hozták be a ebbe a rendszerbe a „design and build” elvet, ahol a kiviteli tervet már a tendergyőztes kivitelező készíti. Azonban ezzel is vannak problémák. Főként az, hogy a tervezőket nagyon kiszolgáltatja a kivitelezőnek.

ÉF.: A döntéshozók ízlésvilága milyen módon torzítja a tervezői elképzeléseket? Könnyű a kortárs művészeti koncepciókat keresztülvinni egy-egy ilyen „közületi” projektben?

S. T.: Arra kevésbé van példa, hogy a koncepcionális irányokba belekötnének. A formai megoldásokba már többször. Ami viszont megdöbbentően sokszor nagy harc szokott lenni, az a színvilág. A polgármesterek, képviselők előszeretettel szólnak bele a burkolatszínezési kérdésébe. Én, ha polgármester lennék, bizonyosan a koncepcionális irányok meghatározásába szólnék bele erősebben, nagyon furcsa, hogy a színesztétikai kérdések mentén generálódik a legtöbb konfliktus a tervező és önkormányzat között. Például az egyik kisváros esetében a polgármester konkrétan meghatározta, hogy milyen színű legyen a burkolat. A vele leegyeztetett, elfogadott tervünket, ahol már ezt a meccset lejátszottunk vele, a kivitelezés során önhatalmúlag felülbírálta. A kivitelező ugyanis vitt neki „olcsóbb” mintákat, és az alapján határozta meg, hogy a végső burkolatminta és színezés milyen legyen. Az egyik sétányunk így kapta meg a „színre szétválogatott őszi lomb színű burkolatot”. Nem voltam boldog. Ilyenkor azt látom, hogy a polgármester, mint egyszemélyes megrendelő lép föl a saját ízléspreferenciáit elővéve. A polgármesterek egyébként ezt a szerepet rendszeresen eljátsszák, csak a szerencse segíthet benne egy-egy tervezőt, hogy legalább egy jó ízlésű diktátummal találkozik szembe. Egy szintig el lehet, és el is kell menni a vitában, érvekben, győzködésben, de a verdiktekkel szemben a tervező eszköztelen. Még sokszor az önkormányzat kötelékébe tartozó szakemberek támogatására sem számíthat. Maximum azt éri el, hogy szerződést bontanak vele, vagy ő áll fel az asztaltól önként, de ekkor majd jön egy másik tervező, és a sétány csak azért is őszi lomb színekben „pompázik” majd.

ÉF.: Véleményed szerint miből fakad ez a színezési hajlam?

S. T.: Olyan sokáig volt a köztér szürke és mocskos, hogy már csak lelkileg is vágyik mindenki, köztük a döntéshozók is valami vidámabbra, valami színesebbre. Nem is lenne ezzel gond, ha némi színek iránti érzék vagy „színtudás” társulna ehhez az igényhez a laikus döntéshozók részéről, illetve maga az itthon elérhető termékskála nem lenne ennyire lebutított színezés tekintetében. A köztéri burkolatok tekintetében a használat, az időjárás, a környezetszennyezés így is- úgy is fakít még a kezdetben vállalhatatlan színeken is, tehát véleményem szerint eleve nem nagyon érdemes burkolatban kielégíteni a színes világ iránti vágyat. Ha az utcabútorozás, a kiegészítők, a műalkotások, az építmények, a térfalak tekintetében el lehet érni szép, a területtel harmonizáló színösszeállítást, az sokkal inkább tudna hatni hosszabb távon is, kevésbé éreznénk a közteret szürkének. Persze a közterületeink növényállományának megújuló színei (virágok, lombozat, őszi színek, termések) azok, amikkel elsősorban kellene oldani a mostani szürke világot. A növényekkel berendezett tér soha nem unalmas, egyrészt 4 dimenzióban él, másrészt ciklikusan is más arcát mutatja. De sokszor bevontunk már ipari formatervezőt is egy-egy munkánkba, aki például újrafelhasznált gumiból készített nagyon markáns, színeiben is erős karakterű kortárs utcabútorokat a tervünkhöz. A szín egy jó dolog, de érzékkel kell azt tudni használni. 

Az interjút Bardóczi Sándor készítette.

I. rész


Földalatti beszélgetések az interjúhoz is kapcsolódva

Távol Kert-Magyarországtól

öko-retro-bio-grín sorozat | 7. rendezvény a FUGÁ-ban február 8-án, hétfőn: az ÁSZ 2009. szeptemberi jelentését járjuk körül az önkormányzatok zöldfelület-gazdálkodásáról.

vélemény írásához jelentkezzen be »