építészet : környezet : innováció

A közterek politikája - Wessely Anna előadása az Országos Főépítészi Konferencián

Wessely Anna kritikai elemzését Aaron Betsky blogján megjelent gondolatokkal indítja, nem véletlenül: a két évvel ezelőtti velencei építészeti biennálé főkurátora is küzd a köztér kortárs fogalmának meghatározásával. Enélkül pedig nehezen illeszthetők harmonikusan egy adott helyre grandiózus városfejlesztési ideák, beleértve a kulturális városfejlesztést is. A szerző az Országos Főépítészi Konferencián tartott előadása példákkal kísért, gondolatébresztő összefoglalása a köztérről folyó nemzetközi diskurzusnak. 

2001 óta kétévente összeül az Európai Köztér Díj bíráló bizottsága Barcelonában. Aaron Betsky építészeti tervező, tanár, szakíró és múzeumi kurátor, korábban a rotterdami Holland Építészeti Intézet igazgatójaként maga is többször tagja volt e testületnek. Jelenleg azonban szülővárosában a Cincinnati Art Museum igazgatója, s csak messziről kíséri figyelemmel a barcelonai döntéseket. Tíz nappal ezelőtt blogjában1 kommentálta az idei két elsődíjas munkát.

 

Városi Könyvespolc - Salbke
Városi Könyvespolc - Salbke
 

 

Az egyik a Salbkei Könyvjelzőnek, avagy Városi Könyvespolcnak nevezett szabadtéri könyvtár Magdeburgban. Az ötlet, a tervezés és a megvalósítás folyamata annyira példaszerű – írja Betsky –, hogy „szinte túl szép, hogy igaz legyen”. A történet a következő: a már a német egyesülés előtti időkben hanyatlásnak induló városban az ipari termelés gyakorlatilag megszűnt, a lakosság azóta tömegesen a nyugati tartományokba vándorol, még a városközpontban is százával állnak üresen a lakások. Mindennek tetejébe leégett a városi könyvtár, és a helyi tanács lemondott az újjáépítéséről. Ekkor lépett színre a lipcsei Karo építésziroda, amely a város egyik végképp lepusztult negyedében, amelyet az architektur aktuell sommásan a posztindusztriális Pompejiként jellemez, egyhetes műhelymunkát szervez a helyi lakosoknak – felnőtteknek és gyerekeknek –, hogy végiggondolják, közösen megtervezzék és 1:1 léptékben, ideiglenes formában felállítsák azt a könyvtárat, amelyre szükségük van. A helyi italkereskedő által rendelkezésre bocsátott ezer sörös rekeszből felépült az éjjel-nappal mindenkinek hozzáférhető, szabadtéri kölcsönkönyvtár, amelynek egyre gyarapodó állománya a helyi lakosoktól érkezik. Az ideiglenes épület hivatalosan csak két napig állt, de a polgári kezdeményezés még két évig folytatódott, s a polgárok maguk működtették s tartották fenn könyvtárukat. Ennek láttán a szövetségi költségvetés a helyi építésügyi hatóságon keresztül megfinanszírozta a polgárok egyesületének könyvtárát, amely végül betonból, fából és egy 1960-as évekbeli Horten-áruház újrahasznosított alumíniumhomlokzatából épült fel 250.000 euróból. A betonlábazatot a legjobbnak ítélt salbkei graffitisek tagjei díszitik. A könyvtár továbbra is a helyi lakosok kezelésében működik.2

 

Az oslói Operaház

 

A másik köztérdíj nyertese az oslói Norvég Opera, amelynek végigsétálható lendületesen emelkedő, hatalmas sétálóterasszá szélesedő külső rámpája mintegy nyitott amfiteátrumként nyúlik a fjord fölé.

Betsky kommentárja: „A két első díjas mintegy kijelöli a két szélső pólust, amelyek között manapság a legtöbb köztér elhelyezhető: az egyik a közösséghez igazodó, harcos, részvételen alapuló; a másik pedig nagyszabású, elvont és szinte üres, mert csak alkalmanként és rendszerint hivatalosan jóváhagyott és finanszírozott események idején lép működésbe.” A pályaművek együttesen „felvetik a kérdést, milyen ma a jó köztér. Egyszerűen az ingatlanfejlesztők által meghagyott űr, amelynek csinos felöltöztetése a mi gondunk? Avagy politikai tér, amely csak hivatalos eseményekre – felvonulásokra, politikai beszédekre vagy tiltakozásokra – jó? Vagy az a tér, amelyet meghagyunk, hogy legyen helye az alkalmi piacoknak, a sporteseményeknek? Vagy nem más, mint egy különösen széles közút? A köztér ma rendszerint mindebből egy kicsi, hiszen mindenekelőtt ide járunk kutyát sétáltatni, délben a szendvicsünket megenni, este szerelmi partnert keresni. Ezzel nincs is semmi baj, de egyszer már szeretnék egy gyönyörűen megtervezett közteret látni, amely számot vet mindezen használati módokkal.”

Míg a két díjnyertes munka egy-egy középület, Betsky morfondírozása a közterületről mint szabad, nyitott, mindenki által és sokféleképp használható városi térről szól. Úgy tűnik, nem megkerülhető a köztérre valamilyen definíciót keresni, már csak azért sem, mert például az angol vagy a német nyelvhasználat nemcsak a közterületeket sorolja a köztér (public space, öffentlicher Raum) fogalmába, hanem a közintézményeket – például a közkönyvtárakat, a múzeumokat – is, azaz mindazt, ami nyilvános, ami nem magánterület. Ez a felfogás tisztes előzményekre hivatkozhat; a leghíresebb talán Giambattista Nolli földmérő és építész 1748-ban publikált, rézbe metszett óriási Róma-térképe (La Pianta Grande di Roma), amely egységesen fehérrel jelöli mind az utcákat és tereket, mondjuk, a Piazza Navonát, mind a mindenki előtt nyitva álló templomok, például a Pantheon terét.

 

La Pianta Grande di Roma
 

 

Ha a köztér definíciója a köz, a nyilvánosság fogalmába kapaszkodik, akkor e sok történeti változatban ismert jelenség politikafilozófiai, szociológiai értelmezéseibe bonyolódik; ha pedig a tér fogalmából indul ki, akkor például a földrajztudománytól vár segítséget. Ám előbb-utóbb kiderül, hogy a köztér-értelmezések sokasága a fogalmak olyan egymásra utaló hálózatát alkotja, ahol a köztér, a nyilvános színtér nem határozható meg anélkül, hogy meg ne mondanánk, kikből áll a „nép”, a „köz”, avagy a „nagyközönség”, s ki van belőle kirekesztve. Ráadásul köztudomású, hogy a közteret folytonosan átrendezi és átértelmezi, hogy kik használják, mikor és hogyan.

Egy nemrégiben lezárult kutatást3 ismertető cikk módszeresen bemutatta, hogy legalább négyféle nyilvánosság-fogalommal kell számolnunk, amelyek más-más köztér-definíciót eredményeznek pontosan azáltal, hogy mit zárnak ki a nyilvánosság terepéről. Jeff Weintraub idevágó tanulmányát4 követve, a cikk szerzői megkülönböztetik a liberális közgazdaságtani értelmezést (ahol a közt a közigazgatási funkciókat ellátó állam alkotja, szemben a magánszférához sorolt gazdasággal), a köztársasági erényekre hivatkozó modellt (amelyben a polgárok politikai közössége alkotja a közt, határozza meg és intézi a közügyeket, szemben a magánszférát alkotó háztartásokkal), a nyilvánosságot a társiasság, azaz a mások előtti önmegjelenítés gyakorlataival azonosító felfogást (szemben mindazzal, amit az egyének nem kívánnak közszemlére tenni, amit a magánügyüknek tekintenek), s végül azt a szocialista és feminista értelmezést, amely a nyilvánossághoz sorolja az államot és a gazdaságot is (szemben a családok, az otthonok világával). Ehhez még hozzáfűzhetjük, hogy bármelyik definíciót válasszuk is, számolnunk kell a nyilvános–magán megkülönböztetés fraktálszerkezetével, vagyis azzal, hogy önmagán belül mindkét szféra újra megvonja nyilvános és privát határvonalát.5 Egy egyszerű példa: ha egy közparkban leülök egy padra, hiába van még rajta két-három embernek elég hely, ideiglenesen kisajátítottam, a magánszférám részévé tettem, s aki odatelepedne, általában megkérdezi, megengedem-e.

Ha ez a meghatározási kísérlet ilyen bonyolult, akkor próbálkozhatunk a tértudomány definícióival, amelyek viszont nem fogalmiak, hanem taxatívok. A földrajzi szakirodalomban a köztér-fogalom két típusa különíthető el. Az egyik a közterek jogilag védett köztulajdon mivoltából indul ki, politikai és demokratikus jellegüket hangsúlyozza, és az egyezkedések, konfliktusok, a kölcsönös szabályozás és a közfelügyelet terepeként határozza meg őket. A másik az egyén által nem kisajátítható, de nem is uralható közterek társadalmi-társias funkcióját tartja a legfontosabbnak, azt, hogy a séta, a kikapcsolódás az önazonosság megjelenítését és társas megerősítését lehetővé tevő, esetleges érintkezések színhelyei, ahol az idegenekkel – akik persze veszélyesek is lehetnek – kapcsolatok teremthetők.  A szerzők konklúziója pedig az, hogy a definíció nem pusztán akadémikus kérdés, hiszen az egyének és csoportok – a polgárok, a társadalmi aktivisták, a rendőrök, a város szakpolitikusai és választott vezetői – a nyilvános térről alkotott felfogásuk függvényében cselekszenek. Például választási nagygyűlést vagy valamilyen ünnepséget szerveznek a köztéren, megszabják, mely köztereken milyen rendezvény tartható, és egyáltalán mi tehető közszemlére. Továbbá a biztonságra hivatkozva bekamerázzák a köztereket, korlátozzák vagy megtiltják a belépést, megvonják a megengedett viselkedés határait, kijelölik a tüntetések, a körmenetek útvonalát stb.

 

Plaza de George Orwell
 

 

Ha társadalomtudósok tanulmányozzák a köztereket, akkor rendszerint egy-egy konkrét helyről gondolkodnak, s azt firtatják, mitől épp olyan, amilyen; és mit tesz, azaz adott formáival, elrendezésével hogyan hat az emberek tevékenységeire, sőt a társadalmi-történeti változásokra.6 Lévén a köztér tárgyak és emberek, jelek és viselkedések, természeti viszonyok és technikai berendezések változó együttese, jelentése, jelentősége folyton, akár óránként is változik. Az értelmezés dimenziói könnyen azonosíthatók. Szociológiai szempontból a legérdekesebbek azok, amelyek a „miénk vagy az övék” kérdéséről döntve tulajdonképpen társadalmilag strukturálják a tereket, a helyeket: az egyének a társadalomról a fejükben élő kép alapján egy-egy csoporthoz, annak vélt életminőségéhez és szokásaihoz rendelik hozzá a városi körzeteket, tereket, és így azonosítják az ott várható, illőnek vagy elfogadhatatlannak tartott viselkedésmódokat. Ehhez igazodva közlekednek a városban, s kerülnek el például bizonyos utakat, tereket, akár egész városrészeket is. Nem kevésbé fontos dimenzió az időé: a nap- és évszakoktól, ünnepektől és hétköznapoktól függő, ritmikusan visszatérő térhasználati módok váltakozása.

Mindez azonban a várostervező szemében ugyanúgy túl elvont és általános, mint a térélményt elemző építészetelméleti, esztétikai irodalom jó része. Vagy épp ellenkezőleg, túlságosan is konkrét és pontszerű információval szolgál. Mint egyikük panaszolja: „a térélmény elvont fogalma nem számol a tér használóinak mindennapi életével, funkcionális, társas és érzelmi szükségleteivel. [...] Ritkán tudjuk, kik népesítik be a teret, miért vannak ott, és mit csinálnak. Sosem látjuk az arcukat, sosem halljuk a hangjukat. Mivel munkánk során a városi tér használójának neme, kora, osztályhovatartozása nem kerül szóba, olyan városi tereket alkotunk, amelyek többnyire differenciálatlanok és semlegesek.” Másfelől „ahhoz, hogy városokat tervezzünk, meg kell értenünk, hogyan működnek és mit jelentenek az embereknek. Ehhez tőlük származó konkrét, tartalmi információkra van szükségünk. Csakhogy ez a fajta, rendszerint társadalomtudományos módszerekkel előállított információ ritkán győzi meg a várostervezőt, mert túl sajátos, egy-egy városi helyzethez vagy adott városi helyekhez kötődik. A városi környezetet szaggatott és egymástól fokozatilag különböző jelenségek összességének láttatja, [...] ami sehogy sem illik a várostervező szemléletéhez, aki a város térbeli rendszerének folytonosságára és komplexitására figyel.” Ráadásul amikor a döntéshozók – a viselkedésekre vagy vélekedésekre vonatkozó, aggregált statisztikai adatokból kiindulva – a használók állítólagos valódi szükségleteit állítják követelményként a várostervező elé, akkor voltaképp „elvitatják azt az igényét, hogy olyan élményt nyújtson, amely túlmutat ezeken a szükségleteken”.7

A legígéretesebbnek azok az antropológiai kutatások tűnnek,8 amelyek a városi lakosság kulturális és életstílusbeli tagoltságából kiindulva egy-egy jellegzetes csoportnak a közterekhez való viszonyát elemzik. Rámutatnak arra, hogy a csoportidentitás térbeli megjelenítése térfoglalással jár, többnyire kimondatlanul is a többi csoporttal szemben, azokat kiszorítva vagy alkalmazkodásra kényszerítve valósul meg, ha ugyan nem vezet nyílt összetűzésekhez. Egy nemrégiben megjelent esettanulmány a közterek „gyarmatosításának” ezt a sajátos politikáját írja le az egyébként büszkén és sikeresen multikulturális Torontóban élő olasz közösség térbeli stratégiáit elemezve. A tanulmányból az is kiderül, hogy az identitás ezen agresszív mozzanatának már megvan a sajátos ellenszere: az ily módon lefoglalt tér átalakítása egyfajta témaparkká, amely a város többi lakosa, a turisták, sőt az érintett közösség számára is az „olaszokkal” kapcsolatos sztereotípiákat megjelenítő élménnyé, az olasz bevándorlók főutcáját turisztikai célponttá alakítja át. Így lesz azután látványként fogyasztható „termék” a húsvéti körmenet és a helyi olasz nyelvű rádió szervezte munkásmajális, a családok esti korzózása és a sarki kávézóban összegyűlők futballrajongása ugyanúgy, mint az olasz dal, a gelato és az espresso – vagy éppen, ha a kedves vendég arra vágyik, a szex és a maffia.9  Az olasz „téma” oly mértékben maga alá rendeli a városrész értelmezését és a látványos eseményeket, hogy szóba sem kerül, hogy az olaszok egy jelentős része már rég máshová költözött, s hogy helyükbe kínaiak, portugálok és latin-amerikaiak érkeztek, akik immár az újabban Little Italynek nevezett környék lakosságának túlnyomó többségét alkotják. Még az sem merül föl, hogy a nagypénteki körmeneten netalán a katolikus portugálok és latin-amerikaiak is részt vehetnének. Ők ugyanúgy a kb. 30 ezer fős nézőközönséghez tartoznak, mint az alkalom tiszteletére olasz zászlócskát lobogtató helyi vietnami boltos.

 

 
Little Italy

 

Ez a tőlünk távoli történet azért érdemel figyelmet, mert a kulturális városfejlesztésre nézve is tanulságokkal szolgál. A hatvanas évek ifjúsági forrongásának és politikai radikalizmusának tapasztalatait Nyugat-Európa a következő évtizedben dolgozta fel, építette be kulturális politikájába: a kultúra demokratizálása volt napirenden, ami egyrészt a korábbi, az elit ízléséhez igazodó kultúrafogalom kitágítását, másrészt a kulturális javak minél szélesebb körű használatához, azaz a kulturális részvételhez szükséges feltételek megteremtését jelentette. Ez az átfogó kulturális politikai reform jelentős gazdasági erőforrásokat igényelt (amelyek az 1974-es olajválságig bőségesen rendelkezésre is álltak). Eközben Észak-Amerikában már az egyenlet megfordításával, a kultúrát mint erőforrást kiaknázó gazdaságpolitikával kísérleteztek. A városvezetők a kultúra mozgósításától remélték a szuburbanizációs és dezurbanizációs folyamatok megállítását, az ipar leépülése miatt megcsappant városi adóbevételek növelését, városuk vállalati telephelyként és turisztikai célpontként gyakorolt vonzerejének fellendítését, a deviancia visszaszorítását.10 Ez a reménység és az általa ösztönzött gyakorlat azután az 1980-as évek közepétől vált népszerűvé Nyugat-Európában is, és különös hangsúllyal szerepelt az európai kulturális fővárosok programjában.

A „városok posztindusztriális reneszánsza” azonban átmenetinek bizonyult, több okból is. Egyrészt ez a stratégia csak a metropoliszokban váltotta ki a remélt hatást, s ott is részlegesen, mivel nem terjedt ki a város egészére. Az „új urbanizmus” hívei létrehozták ugyan a gyalog és biciklivel bejárható, sűrű beépítésű, vegyes funkciójú, sok közparkkal megszakított és a helyi építészeti stílusokat felújító negyedeket, ám továbbra is folytatódott a szuburbanizációs trend, a városi szövet széttöredezése, rehabilitáció és elhanyagolás egymást erősítő párhuzamossága. Az egykori rozsdaövezetekben felépülő, magas szintű technológiával felszerelt, új lakókörzetek a kulturális infrastruktúra nélküli dzsentrifikáció új típusát hozták létre, befelé forduló lakókkal, akik inkább elkerülik a kiszámíthatatlan, esetleg veszélyes köztereket. A városon belül létesülő lakóparkok viszont megteremtették a maguk „privatizált” köztereit, közintézményeit, fogyasztási és szórakozási színtereit, amelyeknek kiváltságos hozzáférhetőségét a saját biztonsági szolgálatuk ellenőrzi. A szegények pedig kiszorulnak a város peremére vagy a rosszabbul ellátott körzeteibe. Az eredmény a térben közeli, de egymástól intézményesen elidegenedett mikroterek egyenetlen összessége, a fokozódó kölcsönös félelem és közöny ökológiája.11

Másrészt a globális, szolgáltatás alapú gazdaság kialakulása versengésre késztette a városokat, csakhogy ebben a versenyben minden résztvevő a városmarketing bevett módszereihez folyamodott: megrendeltek egy-egy emblematikus, a város szimbólumává avatható épületet valamelyik nemzetközi sztárépítésztől (például a Guggenheim Múzeumot Frank Gehrytől Bilbaóban, egy „szigetet” a Murán Vito Acconcitól Grazban), hozzáláttak a leromlott belső városrészek kicsinosításához, a használaton kívüli kikötők, ipari telephelyek kulturális és üzleti, majd lakóterületi újrahasznosításához, a történeti örökség idegenforgalmi értékesítéséhez, „kulturális negyedek” vagy útvonalak kialakításához, új múzeumok alapításához, nemzetközi fesztiválok, biennálék, triennálék stb. szervezéséhez.  A hasonló módszerek hasonló eredménnyel jártak: a hatalmas erőfeszítéssel és eladósodással megvalósított beruházások csak magasabb szinten reprodukálták a korábbi versenypozíciót, ráadásul az újdonság izgalmának elmúltával a reprezentatív kulturális intézmények csekély kihasználtsága és hihetetlenül költséges fenntartása súlyos gondokat okoz.

 

Frank O. Gehry – Guggenheim Múzeum Bilbao
Vito Acconci - Murinsel, Graz
 

 

A városregeneráció kulturális politikájának nyugat-európai tapasztalatait elemző cikkében Beatriz Garcia12 a következőkben összegzi a tanulságokat. Hangsúlyozza, hogy nem a világszínvonalú termékek importja jelent valódi kulturális befektetést, hanem a helyi kulturális alkotás és fogyasztás ösztönzése, amely a helyi kultúra exportra termelését készíti elő. Továbbá megállapítja, hogy a kulturális alapú gazdaság- és településfejlesztési koncepciók a legritkább esetben tanúskodnak a gazdasági folyamatok mélyebb ismeretéről: rendszerint nem számolnak a fenntarthatósággal és a karbantartási költségekkel, és előzetes vizsgálatok nélkül – más országok, más városok állítólag sikeres gyakorlatára hivatkozva – egyszerűen előfeltételezik a koncepció megvalósításának jótékony kulturális, gazdasági és urbanisztikai hatásait. Mivel sokhelyütt nem vonták be az érintett egyéneket, közösségeket és intézményeiket a városfejlesztési koncepció megtárgyalásába, politikai vitákat robbantott ki a rehabilitációra kijelölt városrészek dzsentrifikációjával járó lakosságcsere. Erre válaszul született meg az új hívószó, a multikulturális várostervezésé, amely nemcsak tiszteletben tartja és megőrzi, de egyenesen színre viszi a városlakók és környezetük etnikai, kulturális sokféleségét – a belső társadalmi integráció erősítésének és ismét csak a külső vonzerő növelésének ígéretével, ám a kulturális különbségek olyasfajta esszencializáló kimerevítésének és meghamisításának a kockázatával, amilyet a torontói Little Italy példája mutat.

A kulturális alapú városfejlesztés vitatható eredményessége láttán a leleményes marketingszakemberek újabb stratégiai javaslattal álltak elő: a globális piacon a várost mint márkát kell bevezetni és vonzóvá tenni a potenciális befektetők és látogatók körében. Idézem egyikük érvelését (meghagyva az angol kifejezéseket, amelyek mantraként való ismételgetése az angolszász nyelvterületen kívül is bódító hatást gyakorol a döntéshozókra, függetlenül attól, mennyire homályban hagyja a városregeneráció módját és terepét):

 

Emscher park
 

 

„Ha azt akarjuk, hogy egy kulturális project sikeresen mozdítsa elő a város megújulását, akkor döntő fontosságú, hogy egy holisztikus destination brand részeként működjön. Azaz nemcsak a desztináció [magyarán: a település] egyes elkülönült elemeit kell fejleszteni, hanem valamennyit, a nevezetességeket és az épületeket a környező infrastruktúrába ágyazva kell létrehozni az egységes destination brandet és a hely sajátosságának érzetét. Az átfogó brandnek kell alárendelni a hosszú távú tervezést és a desztináció egészének működését. Csak egy ilyen erős destination brand képes megérinteni a fogyasztó szívét és zsigereit. Ha ez sikerül, akkor a brand befészkeli magát a látogatók tudatába, s akkor valóban piaci részesedést és gazdasági hasznot eredményez. A kulturális projectek érzelmi „üzemanyaggal” látják el a városregenerációs projecteket. És a kulturális brandeket az üzleti regenerációs projektek is átvehetik. Végül a helyesen megtervezett kulturális projectek jelentős értékkel járulnak hozzá a regenerációhoz.”13

Innen már csak egy kis lépésre volt szükség, hogy elérkezzünk a (tudomásom szerint) legújabb jelszóhoz, az élményváros koncepciójához. 1991-ben jelent meg Gerhard Schulze Élménytársadalom c. munkája, amely egy kiválóan megtervezett és értelmezett kutatás eredményeiből arra a következtetésre jutott, hogy a modern jóléti társadalmakban az egyének cselekvését az élményracionalitás, azaz a jó élményt ígérő javak és szolgáltatások megszerzésére irányuló törekvés határozza meg, s ehhez kénytelen igazodni nemcsak a piaci kínálat, hanem még a politikai retorika is.14 Az épített városi környezettől jóleső benyomásokat várnak, különösebb formai, minőségi követelményeik nincsenek, tehát a várost a jól fogyasztható helyszínek összességeként kell számukra újjávarázsolni – jelentették ki az élménygazdaság fogalmának kidolgozói, akik szerint a szolgáltatás alapú gazdaságot immár ugyanúgy felváltja az élménygazdaság, mint egykor az agrártársadalmat az ipari társadalom.15 Az élményvárost pedig a szórakozás és a kulturális tevékenység eseményeinek tere alkotja, építészete a testi térélményt, az érzelmi kapcsolódást, a reflexiót és a társadalomalakító cselekvést ötvözve nyújt emlékezetes élményt, s ily módon a város márkáját mintegy bevési a látogató fejébe.16 A városépítészetnek ezt a nyíltan kommerciális felfogását persze sok kritika érte, főleg azok részéről, akiket aggaszt a gondolat, hogy e stratégia hívei Disneylandet utánzó témaparkká alakíthatják át a városok emblematikusnak szánt körzeteit.

 

 

 

Az aalborgi egyetem építészet és design tanszékének három kutatója az élményváros-koncepció demokratikusan legitimálható, társadalmilag érzékeny megfogalmazására tett kísérletet.17 Tanulmányukban a nemzetközi példák és 16 jelenleg folyó dán élményvárosi beruházás áttekintése alapján két új – a kulturális városfejlesztés ambivalens eredményeit meghaladó – urbanisztikai típust különböztetnek meg: a hibrid kulturális projektet és a performatív városi teret. A hibrid kulturális projektek tudatosan ötvözik a város építészeti szövetébe való beavatkozást a tudásközpontok, a kulturális intézmények és élményteremtő környezetek kialakításával; erősségük a tanulás, a játék és a sport, a köz- és a magánszféra, a művészi minőség és a népszerű tevékenységek kombinálása a lakosok lehető legnagyobb mértékű bevonása érdekében. A sikeres hibrid kulturális projekt példája a Ruhr-vidéki Emscher Park. A performatív városi terek pedig az előadások, a tanulás és az élmény színtereit alakítják ki, amelyek akár egyszeri, akár ismétlődő eseményekről van szó, módosítják az adott tér alakját és azonosságát. A politikai szándék itt is egy mindenki előtt nyitott, a különböző életvitelű társadalmi csoportok érintkezését ösztönző városi nyilvánosság színtereinek a megteremtése (amely politikai cél a szerzők szerint csak a hibrid kulturális kínálathoz kapcsolódva érhető el).

A kulturális alapú városfejlesztés hányattatásainak története ily módon ismét csak a városi közterek kérdésébe torkollik. A közterek társadalomformáló erejével kapcsolatos politikai és urbanisztikai várakozások eltúlzottnak tűnnek: a képviseleti demokráciában, az elektronikus kommunikáció világában lehet a köztéren hatalmi jelvényeket elhelyezni, nagygyűlést, tüntetést szervezni, vagy akár ideiglenesen el is lehet foglalni valamelyik elnyomott kisebbség nevében, ám az agora vagy forum funkciójára, amelyet egykor a közös politikai akarat kialakításának terepeként betöltött, már nem alkalmas. A polgárok bevonására, a különböző helyzetű és igényű egyének és csoportok társadalmi integrálására – s ezáltal a demokrácia állapotának javítására – hivatkozó urbanisztikai koncepciók is túllőnek a célon, hiszen az egymást nem ismerő emberek alkalmi interakcióit nemcsak a tér, hanem számos köztes változó – mindenekelőtt a csoportspecifikus társadalmi tapasztalatokon és várakozásokon alapuló viselkedésmódok – alakítják. Emiatt a közterek politikai szerepe csekély, és a sokféle városi lakos megszólítására, bevonására, interakcióik ösztönzésére szervezett köztéri események – a public art produkcióktól a fesztiválokig – hatásának erőssége és jellege nagymértékben a befogadók kulturális horizontján múlik. A köztereknek mégis van „kollektív ígérete” – érvel egy újabb tanulmányában Ash Amin18 –, mégpedig az, hogy az urbanitás kultúráját erősítik. Ugyanis az emberek, a tárgyak, a technológiák összekapcsolódása, áramlása, időben váltakozó sűrűsége és erőssége a biztonságos, benépesült köztereken egy nem is tudatos, ám a szokásokat alakító tanulási, szocializációs folyamatot eredményez. Kijelöli az általánosan elfogadható viselkedés határait, amelyeken belül az egyének megtapasztalhatják saját szabadságukat, elsajátítják a tömegben való könnyed lavírozás urbánus készségét, a szokatlan jelenségekre és újításokra nyitott kíváncsiságot, a városi komplexitás és diverzitás áttekintésének, kezelésének képességét, amely – persze végső soron – a város mindennapi világában és politikai életében való eligazodás és cselekvés sémájává válhat. Mindezen jótétemények, általában az urbanitás és a városi jóllét azonban nem elválasztható a munkaerőpiaci és megélhetési esélyek kiegyenlítődésétől, ami mindenkinek lehetővé teszi, hogy teljes jogú polgárként jelenjen meg a köztéren. E nélkül – szögezi le Amin – a köztéri intervenciók nem jutnak túl a „pusztán a széleket érintő, piszmogó barkácsoláson”.19

 


  1 Great Public Space
  2 lásd: Architonic 

  3 Lynn A. Staeheli – Don Mitchell: Locating the public in research and practice. Progress in Human Geography 31 (2007), 6. 792–811. old.

  4 Jeff Weintraub: The theory and politics of the public/private distinction. In:  J. Weinbtraub – K. Kumar (eds.): Public and private in thought and practice: perspectives on a grand dichotomy. University of Chicago Press, Chicago, 1995. 1–42. old.

  5  Ld. Susan Gal: A Semiotics of the Public/Private Distinction. differences: A Journal of Feminist Cultural Studies 13 (2002), 1. 77–95. old.

  6 Thomas F. Gieryn: A Space for Place in Sociology. Annual Review of Sociology, 26 (2000), 463–496. old.

  7  Rachel Kallus: From Abstract to Concrete: Subjective Reading of Urban Space. Journal of Urban Design, 6 (2001),  2. 129–150. old., idézet: 2–4. old.

  8  Az antropológiai városkutatásról ld. Niedermüller Péter: A város: kultúra, mítosz, imagináció. Mozgó világ 20 (1994), 5. 5–17. old.

  9  Nicholas DeMaria Harney: The Politics of Urban Space: Modes of Place-making by Italians in Toronto’s Neighbourhoods. Modern Italy 11 (2006), 1. 25–42. old.

 10 Erről ld. Wessely Anna: A kultúra mint csali. Jelenkor 2005. szeptember, 873–879.;Berkecz Balázs (szerk.): A kulturális negyed mint városfejlesztési stratégia. Európa Centrum, Pécs, 2007.

  11 Gordon MacLeod – Kevin Ward: Patchwork Urbanism. In: Encyclopedia of Urban Studies. Sage, 2009.

  12 Beatriz Garcia: Cultural Policy and Urban Regeneration in Western European Cities: Lessons from Experience, Prospects for the Future. Local Economy 19 (2004), 4. 312–326.

  13 R. Tibbot: Culture club. Can culture lead urban regeneration? Locum Destination Review, 2002, 9. 71–73. old., idézi Garcia, 316. old.

   14  Gerhard Schulze: Die Erlebnisgesellschaft. Campus, Frankfurt, 1991. Utolsó, a kulturális politikának a XX. század második felében végbemenő változásait taglaló fejezete magyarul olvasható „A Német Szövetségi Köztársaság kulturális átalakulása” címmel itt: Wessely Anna (szerk.): A kultúra szociológiája. Osiris – Láthatatlan Kollégium, Bp., 1998. 186–204. old.  Ld. még: Éber Márk Áron: Élménytársadalom. ELTE Társadalomtudományi kar, Bp., 1997.

  15   B. Joseph Pine II – James H. Gilmore: The experience economy. Work is Theater and Every Business a Stage. Harvard Business School Press, Boston, 1999.

  16   Anna Klingmann: Brandscapes: Architecture in the Experience Economy.  MIT Press, Cambridge, 2007. Ld. még: www.klingmann.com

  17  Gitte Marling, Ole B. Jensen, Hans Kiib: The Experience City: Planning of Hybrid Cultural Projects. European Planning Studies 17 (2009), 6. 863–885. old.

  18  Ash Amin: Collective culture and urban public space. City, 12 (2008), 1. 5–24. old.

  19 Ash Amin: Collective culture and urban public space. City, 12 (2008), 1. 23. old.

vélemény írásához jelentkezzen be »