A Lauber-Nyíri páros — Ferkai András írása

Vannak helyek és feladatok, amikor az adott környezethez való illeszkedés az okosabb döntés. Persze nem mindig és mindenütt. Ennek eldöntéséhez csupán annyi kell, amennyi két építészünknek – von Haus aus, vagy fáradsággal megtanulva – a rendelkezésére állt.Megnyitóbeszéd Lauber László és Nyíri István építészek emlékkiállításán, a HAP Galériában (október 21.)

Ferkai András megnyitóbeszéde Lauber László és Nyíri István építészek emlékkiállításán a HAP Galériában, október 21-én; a megnyitó alkalmából adták át a 2008. évi Molnár Péter-emlékdíjat Klobusovszki Péter építésznek.

 

 

---

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Kollégák!

Másfél éve sincs, hogy idősebb Janáky István kiállításának megnyitóján szóvá tettem, hány jelentős építészünknek nem volt még soha életmű-kiállítása. A sort akkor a Lauber és Nyíri építészpárossal kezdtem. És íme, ma az ő kiállításuk megnyitójára gyűltünk össze. Nagy öröm ez, mert szinte feledésbe merült iker-életműről van szó, melyek nélkül a 30-as és a 40-es évek magyar építészete csonka lenne. Jó érzés azért is, mert akadt egy igen jó ember, aki meghallotta panaszom, és cselekedett. Ha ez a jóember ilyen tempóban és ugyanilyen lelkesedéssel folytatja a kiállítások szervezését, akkor hamarosan ledolgozhatjuk legnagyobb adósságainkat. Hadd kívánjak neki ehhez sok erőt és kitartást.

Lauber László és Nyíri István párhuzamos, összefonódott életrajzát nem fogom felmondani, olvashatják az interneten. Megdöbbentem, hány helyen megtalálható, a Wikipédiától az Építészfórumon át a Magyar Építész Kamara honlapjáig. Szó szerint ugyanaz a szöveg. Nyilvánvalóan közös a forrásuk. Vigyázat írástudók! Jól gondoljátok meg, mit írtok le – megsokszorozva száguld végig az információs világsztrádán! Legalább öt helyen olvastam, hogy „irodájuk a Párisi utca 2. szám alatt működött 1944 decemberéig, amikor az épületet bombatalálat érte", vagy „Nyíri 1945 után feleségével gazdálkodó tevékenységet folytatott a Nógrád megyei Lőrinci községhez tartozó maradék 43 holdnyi gazdaságában". Így igaz, de biztos, hogy ezek a legfontosabb információk? Valóban erről kell szólnia egy tömör lexikon-szócikknek? Másrészt, mennyivel gazdagabb a valóság! Ha tudjuk például, hogy a mintaszerűen művelt birtok közepén kis kúriaszerű kastély állt, ahol a Nyíri-család töltötte gyermekeivel a vakációt, és ahová az agglegény Lauber is gyakran lejárt, aki Hatvanig gyorsvonattal utazott, s ott a vasútállomás előtt már várta a bricska, hogy kiporoszkáljon vele a birtokra, ahol a gyerekek ujjongva üdvözölték a családtagként szeretett Laci bácsit. No de mindezek rögzítése inkább az emlékiratok vagy az életrajzi regények dolga, mint a történészé.

Én inkább a két építész életművéről szeretnék beszélni, melyről többen meggyőződéssel állítjuk, hogy a 20. századi magyar építészet legjavához tartozik. Hogyan is lehetne ezt az állítást alátámasztani, a munkák kiválóságát magyarázni? Mitől olyan jók, mi jellemzi őket, mennyiben különböznek a kortársak hasonló színvonalú épületeitől? Miről ismerszik meg egy Lauber és egy Nyíri-ház, és miről a Nyíri-Lauber? Iparterves kollégáimtól sok történetet hallottam az ott dolgozó Lauber Lászlóról. Nagy részük nem mesélhető el ilyen nagy nyilvánosság előtt. Azt viszont elmondhatom, hogy valamennyien lelkesen beszéltek Lauber tűhegyes ceruzával rajzolt gyönyörű unterlágjairól, okos és pontos alaprajzairól, patikamérlegen kiegyensúlyozott homlokzatairól, általában arról a fantasztikus arányérzékről, amely minden munkáját jellemzi. Legtöbbször a HM-II épületét és a Vasipari Kutatót emlegették, de gyakran felidézték a Szabadság téri Pénzügyi Központot is a háború előttről. A kulcsszó az elegancia volt: természetesen könnyed és nagyvonalú magatartás, mely Laubernek nem csak az építészetére, de emberi habitusára is vonatkozott. Ahogy mondani szokták, igazi úriember volt. A Wälder-iroda tagjait ábrázoló fényképen egy kimondottan jóképű fiatalember áll a bal szélen. Jól szabott öltönyben, gondosan megkötött nyakkendőben, kedvesen és magabiztosan mosolyogva néz – no nem ránk –, hanem jobbra lefelé, talán éppen a férfiak közt középen ülő hölgyre.

Úriember marad ’45 után is, dacolva a proletárdiktatúrával, és az állami tervezőiroda taposómalmában sem tesz engedményeket a minőséggel kapcsolatban. Amit ekkoriban kiad a kezéből, az ugyanolyan igényes és vállalható munka, mint a háború előttiek. Tessék megnézni a privatizáció előtt álló Honvédelmi Minisztérium épületét, a Fehérvári út felől csúfosan elépített Vas- és Alumíniumkutató Intézetet, vagy az egykori Agrártudományi Egyetem vadszőlővel gyönyörűen befuttatott Ménesi úti pavilonját! Romjaiban is szépek a szocialista nagyipar egykori fellegvárai: az inotai alumíniumkohó és a sajóvölgyi Vegyipari Kombinát. Vagy vegyük Sztalinváros egyik kultikus épületét, a Vasmű főbejáratát adó igazgatási tömböt! A Szendrői-féle 1955-ös album csak a portikusz gondosan körülvágott fotóját merte közölni, pedig az is milyen pimaszul egyéni: két páros és a széleken szólóban álló, egyiptomias oszlopokkal, ráadásul nem a középtengelyben, hanem aszimmetrikusan elhelyezve. És akkor még nem is beszéltünk a funkcionális alaprajzról, az irodaszárny hatvanas éveket előlegező raszterhomlokzatáról. A végletekig vitt, már-már arisztokratikusnak mondható minőség-igény, és annak ütközése a silány korral azonban – úgy tűnik – felőrölte Lauber erejét. Az építész szakmában fiatalként, 51 éves korában vitte sírba az alkohol.

Az említett fényképen a Lauber mellett álló Nyíri István kinéz a képből, de ugyancsak nem ránk, hanem elgondolkodva, mintha befelé figyelne. Komoly, felelősségteljes ember: hadifogságban meghalt apja helyett ekkor már ő, a legidősebb fiúgyermek tartja el családját. A Lauberrel közös munkákból nehéz megállapítani, mennyi az ő hozzájárulása azokhoz. Hogy milyen lehetett saját építészi világa, azt könnyebb a háború után önállóan jegyzett művek alapján rekonstruálni. A csepeli posta a közös alkotásokra emlékeztet, az Engels téri buszpályaudvar azonban arról tanúskodik, hogy Nyíri – ha módja van rá – szívesen tervez játékosabb, könnyedebb kompozíciót, használ többféle anyagot, faktúrát, s él a gazdagabb formálás lehetőségével. Nyilván ebből adódnak azok a bizonytalanságok is, melyeket a ’49-es formalizmus-vita kritikusai kegyetlenül kipécéztek. A politikai indíttatású bírálatok mintha visszarettentenék. A Népstadion metróállomás első változatát még modern szellemben tervezi, de a megépített változat már pedáns szocreál stílusgyakorlat, ahogyan a tiszalöki vizierőműnél sem lehet a monumentális, heroikus stílust elkerülni. Ebből a korszakból legmaradandóbb munkája a lágymányosi lakótelep, melynek lakásai ugyan az akkori normák miatt igen kicsik, de a telep léptéke jó, és a keretes beépítésből adódó belső terek-parkok kellemesek, jól használható és nyugodt városi környezetet alkotnak.

 

 

Végül néhány szót a Nyíri-Lauber házakról. Sokkal több idő kellene ahhoz, hogy mondjuk a PK-épületet, vagy egy tipikus bérházukat részletesen elemezzünk. Annyi biztos, hogy más tervezők épületeitől könnyen megkülönböztethetők. Alaprajzuk gondos, a lakások elrendezése, méretezése körültekintő. A Szép utcai és az alsó Váci utcai bérházak összefogott, nagyvonalú homlokzatukkal emelkednek ki az átlagból. Az Irányi utcai bérház – melyről annak idején lélegzetelállító fénykép készült – feszült arányain sokat rontott a manzárdtető ráépítése és a földszint lecsupaszítása (a portálokat befalazták, a sarok fekete üvegburkolatát és a mellékutcára néző nagy körablakot eltávolították). A gyönyörű tetőkertes Kékgolyó utcai bérház ma csak árnyéka egykori valójának. A dessaui Bauhaus kollégiumépületének üvegablakait követő acél-üvegfalakból ma már egy sincs meg. Nagyrészt a háborús pusztítás és a bauxitos szerkezet megerősítése forgatta ki egykori formájából, de az utolsó erkélyajtót három éve cserélték ki. Regélni lehetne a Szabó Ilonka utcai bérvilla finoman megoldott bejáratáról és a mecseki üdülőszálló kilátás felé forduló szép ívéről.

Ezek a példák az igazán nyíri-lauberes épületek. Semmi erőlködés és túllihegés, semmi kompromisszum: természetes és elegánsan modern alkotások. Lényegesen eltérnek viszont ettől a modortól a családi házak. Számomra is meglepetés volt, hogy szinte valamennyi magas tetős. Tudjuk, hogy a „csúcsosok" és a „laposok" között a harmincas évek elején áthidalhatatlan szakadék feszült. Fischer Juszuf például szóba nem állt olyan megrendelővel, aki cseréptetőt akart. Lauber és Nyíri ezen a téren megértőbb. Tudomásul veszik, hogy a hazai klíma és a megszokás a magas tetőt igényli, ami nem drágább, viszont megbízhatóbb. Ettől még lehet modern egy ház. Az Orbánhegyi úti ikerház és a Deres utcai családi ház a bizonyíték erre. Míg mások csak a 30-as évek végén használnak magas tetőt – jórészt kényszerből, vagy a népies divatjának engedve –, addig ők a kezdetektől így terveznek. Ha hozzávesszük ehhez a Mecsek-szálló terméskő burkolatát, vagy a zuglói domonkos zárdát és az Iskola utcai bérházat, ahol a modern változatot elvetve historizáló homlokzatot építettek, akkor nyugodtan állíthatjuk, hogy építészeink a modern szellemnek egy toleránsabb változatát képviselték. Lehet ezt megalkuvásnak, kompromisszumnak tartani, én inkább kultúrának nevezném. Számomra ugyanis a kultúra magasabb fokát jelenti, ha valaki nem akarja mindenütt és minden áron a maga világát a környezetre ráerőltetni, különösen, ha az dogmákon alapul, vagy a legfrissebb divat kényszerét jelenti. Vannak helyek és feladatok, amikor az adott környezethez való illeszkedés az okosabb döntés. Persze nem mindig és mindenütt. Ennek eldöntéséhez csupán annyi kell, amennyi két építészünknek – von Haus aus, vagy fáradsággal megtanulva – a rendelkezésére állt. Nevezhetjük ízlésnek, mértéknek, vagy ahogy az előbb tettem – kultúrának.

Kérem, nézzék meg alaposan a kiállítást – és döntsék el, igazam van-e. Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

Ferkai András
képek a megnyitóról: HAP Galéria, archív képek: Magyar Építészeti Múzeum (MÉM)