építészet : környezet : innováció

A mimóza levele

Hogy lehet, hogy a Mexikóvárostól Szentpétervárig remekműveket alkotó Perrault-irodától Budapestre csak ilyen közepes alkotás jutott? Haba Péter kritikája a Dominique Perrault és Ekler Dezső közös tervei szerint készült Krisztina Palace irodaházról.

Bár adja magát, mégsem érdemes állást foglalni a hazai építészeti közélet kedvenc sztárépítészet-vitájában a Dominique Perreault és Ekler Dezső közös tervei alapján készült, Nagyenyed utcai Krisztina Palace irodaház kapcsán. A nemzetközi színtéren mozgó építészhírességek hazai fogadtatása ugyanis meglehetősen ellentmondásos: míg a szakmai grémiumok gyanakvók, sőt, nem egyszer lenézők, ráadásul általában meglehetősen zavaros véleményeket fogalmaznak meg a celebek műveiről, addig az építészek egy másik csoportja, s az építészet ügye iránt elkötelezett kulturális aktivisták köre epedve várja, hogy végre valósuljon már meg valami az átlag félévente felröppenő nagy tervek közül, legyen már végre Magyarországon is egy Zaha Hadid, egy Norman Foster vagy egy Gehry. Valamiféle áttörésre, a pillanatra várnak, amely elhozza a megváltást a magyar építészet számára, s amely lehetővé teszi, hogy végre átléphessen saját magán, s perifériából centrummá váljon.

 

Krisztina Palace
Krisztina Palace
Krisztina Palace

 

Nincs szükség kritikai elemzésre annak megállapítására, ami amúgy is elég nyilvánvaló: a Perrault-Ekler-féle épület a maga szolíd méreteivel, nem különösebben izgalmas (és főképp nem frekventált) helyszínével, letaglózónak sem nevezhető homlokzatával – bár e tényezőknek a minőséghez semmi közük – nem az, amit e messiásvárók látni szeretnének. Nehezen jutnak kielégüléshez – se Kengo Kuma, se Zaha Hadid, se Hani Rashid, Norman Foster is felettébb bizonytalan… Perrault ugyan van, de mégse az igazi. „Talán Kas Oosterhuis, talán majd ő…” – mondogatják magukban, s felteszik a kérdést: hogy lehet, hogy a Mexikóvárostól Szentpétervárig remekműveket alkotó Perrault-irodától Budapestre csak ilyen közepes alkotás jutott?

Hallani olyan hangokat, hogy ez a ház bizony Perrault nyugat-európai csúcsműveinek gyengécske visszfénye csupán, a provinciákon még eladható „nemzetközi műanyagépítészet” újabb, „futottak még” kategóriás példája, még akkor is, ha a brand („Perrault”) egyébként jogosulttá teszi arra, hogy nemzetközi szinten jegyezzék. Innentől már csak egy lépés az ősi paranoia, miszerint „ide mindig csak Európa szemetje jut.”

Egy szó mint száz, beszéljünk inkább hideg fejjel magáról az épületről.

 

Krisztina Palace
Krisztina Palace
Krisztina Palace

 

A telken korábban egy nagy méretű, eklektikus bérháztömb állt, amelyet hosszas kiürítési huzavona után 2006-ban lebontottak. A párizsi Francia Nemzeti Könyvtár és más közismert épületek tervezője a három telek összevonásával kialakított területre egy hosszan elnyúló, belső udvarokkal tagolt, 18 ezer m2 összterületű, majdnem 400 férőhelyes mélygarázzsal kiegészített irodaház homlokzatát, belső udvarait és egyéb közösségi tereit tervezte, Ekler Dezső és munkatársai a fennmaradó részeket alkották meg. A Nagyenyed utcai homlokzat kialakítása során Perrault-ék a rasztermezők átlós kimozdításával operáltak. Az egy irányba fordított üvegelemek higgadt rendjét két ponton zárt, részben ellentétes irányba néző, eloxált alumíniumból készült mezők „zavarják meg”, a homlokzat egész magasságán átvonuló átlókat leírva.

Ez a fűrészfogas fém-üveg szerkezet folytatódik a nyeregtetőkön is: a tervezők így próbáltak formai egységet, szoborszerű karaktert adni az épület egészének. A homlokzat magassága az utca meredek lejtőjéből illetve a két szomszédos ház főpárkányához való kötelező igazodásból adódóan lépcsőzetesen emelkedik. A magasságkülönbség az eltérő szögű tetősíkokban és a tetőgerinc megtörésében is megmutatkozik. Ez az őszinteség jót tesz az épület amúgy nem különösebben cizellált, sőt akár nyersnek is mondható tömegformájának: változatossága az építészeti környezet sajátosságait, a domborzati adottságokhoz igazodó jellegét és kötetlen tetőformáit idézi. Bár az utcai front meglehetősen hosszúnak tűnik a viszonylag szűk, keskenyebb házakkal sűrűn beépített utca léptékeihez képest, az aránytévesztést és a monotóniát többé-kevésbé sikerült elkerülni az említett átlókkal és az éles magasságváltással. Érezhető, hogy a tervezők a homlokzati rend sajátos kettősségével, transzformációjával dinamikus hatásra törekedtek: erre elsősorban a magyar sajtóban sofelé megjelent látványtervek utalnak.

Az összkép a nagyvárosokban sokfelé látható képváltó prizmatáblákra emlékeztet – mintha a homlokzat elemei éppen most fordulnának, hogy egy másik tükörképet mutassanak nekünk a környező valóságról. De felidézheti a mimóza leveleit is – ahogy megérintjük őket, szép sorjában becsukódnak, majd ugyanabban a rendben ki is nyílnak. E költői metafórákra azonban csak a látványtervek sarkallnak, mert a kivitelezett verzión a technikai részletek, a szerkezeti csomópontok olyan mértékben dominálnak, hogy általuk minden szabad építészeti gondolat szertefoszlik.

 

Krisztina Palace

Krisztina Palace
Krisztina Palace
Krisztina Palace

 

A számítógépes grafikák szinte éterien könnyed, lendületes látványa után óriási csalódást jelent a valóság; az üvegtáblák keretei vaskosak, az alumíniumlemezek az utcáról feltekintve csak óriási vakfoltnak tűnnek, s bizonyos nézőpontokból a homlokzat szinte teljesen bezáródik, páncélszerűvé, „formamentessé” válik. A víziótól a megvalósulásig vezető hosszú út alatt elveszett a költői gondolat, megfagytak az alakzatok, megállt a mozgás. Mindenütt ott van az elkeseredett küzdelem nyoma, hogy a halott formákból élettől lüktető kompozíció épüljön. Ezért van, hogy az épület valami különös szomorúságot, a "befejezhetetlenségből" eredő bizarr hangulatot áraszt magából. Izgalmas formai viszonylatokból álló homlokzat-mű helyett túlhajtott formatobzódás lett a végeredmény.

Derűsebb a földszint, mely teljesen megnyílik az utca felé, hogy a belső terek egészen az udvarok legmélyéig feltárulhassanak. A főhomlokzat plasztikussága, formai felbontottsága azonban az enteriőrökben nem folytatódik. A szikrázóan fehér, töretlen falak nyugodt, egyszerű térformákat alkotnak, a széles, magas üvegfalak révén minden elönt a természetes fény.

A cikk megjelent a Budapest 2009/8. számában, fotó: Sebestyén László.

3 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »