„...a minőség már nem arisztokratikus” — A New Deal-korszak építészetéről

Milyen építészeti stratégiákat hívott létre a roosevelti New Deal? Milyen szakmai szemléletváltások mentek végbe a nagy gazdasági válság idején az Amerikai Egyesült Államokban? Haba Péter tanulmánya a gazdasági válság és az építészet kapcsolatát vizsgáló krízisépítészeti cikksorozatban.

Milyen építészeti stratégiákat hívott létre a roosevelti New Deal? Milyen szakmai szemléletváltások mentek végbe a nagy gazdasági válság idején az Amerikai Egyesült Államokban? Természetesen nincs mód arra, hogy minden olyan fontos New Deal-akciót említsünk, amely az építészet számára is kihívást jelentett, jellemző példák segítségével mégis megvilágítható néhány új gondolat és jelenség.

 

 

Előzmények: a stiláris- szemléletbeli kérdésekről
Emlékezetes szimpóziumot tartott az American Institute of Architect (AIA) 1930-ban, már a nagy gazdasági válsággal kapcsolatos építészeti kihívások jegyében: az éleshangú vita révén tisztán feltárultak a szakmai törésvonalak, az Egyesült Államok akkori építészetének rendkívüli szemléletbeli és stiláris gazdagsága, illetve az európai törekvésektől merőben eltérő természete. A hangulat előrejelezte az Egyesült Államok építészetében néhány éven belül bekövetkező jelentős változást, mely a New Deal gondolataival is érintkezett.

A tanácskozáson jelen voltak a fémvázas struktúrákat historizáló (főként gótikus és reneszánsz) formavilággal párosító felhőkarcoló-építészetet, az ún. új hagyomány (Hitchcock) klasszicizáló világát és az Art Decót képviselő tervezők mellett a 19. század végi chicagói iskola elveit felújítani igyekvő irányzat képviselői is. Az építészeti formálást ekkoriban az ún. Beaux-Art Style (historizáló hivatalos stílus Amerikában a 19. század végétől az I. világháborúig) emléke éppúgy befolyásolta, mint a kubizmus, az expresszionizmus, a késői szecesszió különböző változatai, vagy éppen a gépi esztétika.

Az amerikai modernizmus 1930 körül tehát – ahogy azt Forest F. Lisle 1933-ban A haladás százada című híres chicagói kiállítás kapcsán meglehetősen leegyszerűsítő módon, de találóan megfogalmazta – „oldott, nyitott, befogadó, kissé felszínes, ám toleráns és demokratikus" volt, szemben a „személytelen, reduktív, elit jellegű, idealistább és moralistább" európai avantgárd építészettel. ¹ Ugyanakkor az AIA-vita idején már tervezés alatt álltak vagy éppen épültek azok a csakhamar emblematikussá váló házak, melyek puritán geometrikusságukkal, következetes funkcionalizmusukkal hűen követték ezt az „európai avantgárd építészetet", erősen hatott rájuk a formailag erősen mértanias, gazdaságosságra törekvő, szociálisan érzékeny ún. „új tárgyiasság" építészeti elvei (pl.: George Howe – William Lescaze: Saving Fund Society Building, Philadelphia, elkészült: 1932; Raymond M. Hood: McGraw-Hill Building, New York, elkészült: 1931). A szimpóziumon az idősebb tradicionalista építészek oldaláról szinte megsemmisítő erejű támadást voltak kénytelen elszenvedni azok a tervezők, akik ezt a szellemiséget vallották.

 

 

E "puritán" modernizmus terjedése szempontjából is fontos Rudolph Schindler, Richard Neutra ² vagy Richard Buckminster Fuller 20-as évekbeli – később igen nagyhatású – amerikai tevékenysége. A New York-i Museum of Modern Art által 1932-ben rendezett Modern Architecture – International Exhibition című híres kiállítás után immár a társadalmi elit egyre szélesebb köreinek lelkesedését is kivívta ez az építészet, mely ugyan az erős ideológiai-filozófiai háttér hiánya miatt Amerikában soha nem volt olyan expanzív, mint Európa-szerte, mégis egyre intenzívebben érvényesült. Ezeknek a folyamatoknak adott új célt a nagy gazdasági válság és annak igen hosszan, egészen a II. világháborúig elhúzódó társadalmi hatása, illetve Franklin Delano Roosevelt 1933 márciusában meghirdetett gigantikus válságkezelő programja, a New Deal.

Felértékelődtek az amerikai építészet innovatívabb törekvései, a század első harmadának szerkezeti-technikai-formai vívmányai, s különösen a várostervezésben elért eredményei. A tervezők mind fogékonyabbak lettek a szocialisztikus, moralizáló, "tárgyias" építészeti eszmék iránt, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a társadalmi-politikai közeg egészen más volt, mint bárhol is Európában: az egymástól élesen eltérő építészeti elvek még hosszú időn át megfértek egymás mellett. Walter Gropius, Ludwig Mies van der Rohe, Breuer Marcel és Moholy-Nagy László szinte egyidőben, 1937-ben érkezett az Egyesült Államokba - tevékenyéségük újabb lendületet adott az amerikai modern építészetnek, melynek szellemi bázisához az ekkor már a Harvard Egyetemen tanító Sigfried Giedion is hozzájárult.

 

 

A New Deal és az építésügy
A John Maynard Keynes angol közgazdász által még a 20-as években megalkotott rendszer alapján megalkotott politika a gazdaságot állami beavatkozással igyekezett talpra állítani: a három R (relief, reform, recovery) elve a munkahelyteremtést illetve segélyezést, az üzleti és pénzügyi rendszerk reformját és az állami beruházásokkal segített gazdaságfejlesztést jelentette. Hosszan elhúzódó folyamat volt ez – a gazdaság teljes helyreállítása a 40-es évek elejéig nem fejeződött be.

A New Deal második szakasza (1935-1939) idején megindult az ország újrafelfegyverzése is, amely egyfelől élénkítette a gazdaságot (legalábbis a történészek egy része szerint), másfelől elszívta a pénzt és a technikai rendszereket az ipar más területeiről, erősen beszűkítve a lehetőségeket. Mindez természetesen az építőiparra és közvetetten az építészetre is hatással volt, bár ezen összefüggések vizsgálatára most nincs lehetőségünk.

Az ország komplex modernizálását célul kitűző politika szinte felfoghatatlanul sok építéssel járt; egész sor olyan programot indítottak, melyek fókuszában az infrastruktúra és az energetikai rendszer fejlesztése, a szociális lakásépítés és az új középületek iránti óriási igény kielégítése állt. Új lendületet kapott a 20-as évek során jelentős, még az európai urbanisztikára is ható eredményeket felmutató, ám a válság miatt megtorpanó várostervezés- és építés: az Ebenezer Howard angol várostervező nevezetes kertváros-programja és az abból kiinduló különféle városépítészeti koncepciók egész sor nagyszabású beruházás számára szolgáltak kiindulópontul Amerikában a század első negyedében – a regionális decentralizációra törekvő New Deal-programok ezeket a tapasztalatokat és várostervezési fejleményeket az új igényekhez igazítva vitték tovább, miközben levonták a szükséges konzekvenciákat is.

E célokhoz az új tárgyiasság építészete nyilván megfelelő formálási és szerkezeti elveket kínált: a jól tipizálható megoldások gyors építést, anyagtakarékos megoldásokat és viszonylag alacsony költségeket jelentettek. A New Deal beruházások körében azonban a tiszta modernizmus nem volt kizárólagos, gyakran találkozunk a tradicionális vidéki Amerikára jellemző historizáló, koloniális jellegű építészeti stílusok egyes elemeit átvevő, „átmeneti" megoldásokkal is. Mindezek révén a kisvárosok és elővárosok képe jelentősen változott, hiszen a települések centrumába olyan épületek kerültek, melyek karaktere, alaprajzi rendszere, részletformálása korábban csak a nagyvárosi létesítményekre volt jellemző.

Az Egyesült Államok építészetében ugyanis a 30-as évekig sajátos dichotómia érvényesült – a modernizmus szinte kizárólag városi stílusnak számított, tipikusan irodák, áruházak, bankok, mozik, cégközpontok (különösen a „gépkorszakhoz" kötődő telekommunikációs vállalatok) székházai képviselték. A New Deal-projektek megtörték ezt a merev elkülönülést, a modernizmus „áldásait" mind inkább kiterjesztették a vidéki emberek világára is.

 

 

Energetikai és infrastrukturális fejlesztések
Az állami beruházások hosszú sorában talán az erőművek és a hozzájuk kapcsolódó létesítmények emésztették fel a legnagyobb költségeket. A Tennessee Valley Authorityt (TVA) 1933-ban hozták létre a Tennessee-völgy regionális fejlesztésének megtervezésére, organizálására. A projekt centrumában a térség folyóin építendő vízerőművek építése állt. A hatalmas beruházássorozat az érintett államokra vonatkozó (Tennessee, Alabama, Mississippi, Kentucky, Georgia, Észak-Karolina, Virginia) komplex vidékfejlesztési stratégiába illeszkedett, melynek célja a terület átfogó modernizálása volt: új villamosenergia-hálózat készült, utakat nyitottak, hidakat emeltek, javították a farmgazdaságok infrastruktúráját.

A TVA-hoz kapcsolódó prjektek településfejlesztéssel, városrendezéssel is foglalkoztak. Nem véletlenül összpontosult ilyen sok pénz és energia erre a területre, hiszen a déli államokban élt a legtöbb munkanélküli, a szegénység kritikus méreteket öltött. A fejlesztések ezreknek adtak azonnali munkahelyet, hatalmas lökést adva az építőiparnak. A legismertebb építmény a Norris-gát (Clinch-folyó, Anderson megye és Campbell megye határa, Tennessee), melynek végleges terveit a magyar származású Roland Wank készítette 1933-ban. Wankot e munka kapcsán nevezték ki a TVA főépítészévé, s 1944-ig több tucat hasonló projektben működött közre.

Szinte kötelező megemlíteni a New Deal szimbólumának számító Hoover-gátat (Colorado-folyó, Nevada és Arizona határán, 1931-36), az egyik leghatalmasabb vízerőművet, melyet az emberiség valaha is létrehozott. Hogy e roppant mérnöki művet gyakorlati céljain túl reprezentatív alkotásnak is szánták, azt az is bizonyítja, hogy az egyébként is lenyűgöző látvány fokozása érdekében a részletformák megtervezését Gordon B. Kauffmannra, az Art Deco stílusban dolgozó, kissé teátrális épületeiről nevezetes építészre bízták.

 

 

Szociális építés, településfejlesztés, várostervezés
A Work Progress Administration (WPA) nevű állami szerv tevékenyégéhez több ezer középület, iskola, közösségi ház építése, park- és utcarekonstrukciók, hídfelújítások, autóutak, repülőterek kötődnek – 1935 és 1943 között mintegy nyolcmillió munkahelyet teremtve Egyesül Államok-szerte. A WPA a művészet támogatására is indított nagyszabású projekteket (az új középületekben elhelyezendő monumentális képző- és iparművészeti alkotások létrehozására, stb.).

Ebben az átfogó településfejlesztésben részt vett a Federal Resettlement Administration (FRA, a súlyos szegénységben élő városi és vidéki családok szervezett közösségekbe telepítésével foglalkozó szövetségi hivatal), a Farm Security Administration (FSA, a földműveléssel foglalkozó, hátrányos helyzetű gazdaságok, közösségek rehabilitációjával foglalkozó szerv), a Rural Electrification Administration (REA, vidéki közműfejlesztéseket végző hivatal) és a TVA is.

A New Deal korszak szociális építészetében megfogalmazódó új gondolatokat jól tükrözi az FRA „greenbelt resettlement towns"-ként (vagy csak greenbelt towns-ként) emlegetett kísérleti projektje. Rexford Guy Tugwell (az FRA vezetője, a Columbia Egyetem közgazdász professzora, Roosevelt elnök egyik legfőbb tanácsadója) olyan farmhálózattal kiegészített, zöld szatellitvárosok létrehozását kezdeményezte, amelyek gyorsan és hatékonyan, költségtakarékos eszközökkel enyhítenek a lakásínségen, ugyanakkor a hátrányos helyzetű emberek, családok életminőségének jelentős javulását hozzák, s szövetkezeti rendszerben munkahelyeket is kínálnak.

Tugwell ezzel az ország egyik legsúlyosabb szociális problémáját kívánta orvosolni – a greenbelt városokat a nagyvárosi szlömökbe, illetve a városok körül kialakuló szegénynegyedekbe tömegesen áramló vidéki munkanélküliek, tönkrement farmerek számára tervezték. Az egymással élénk kapcsolatban álló, mégis önálló településként létező greenbelt városok a nagyvárosi beépítési anomáliák ellensúlyozásaként, illetve az elnéptelenedő vidékeket újraélesztő "sejtekként" is működtek volna.

Eredetileg huszonöt ilyen település létesítését irányozták elő, ám csak három épült fel a maga teljességében: Greendale (Wisconsin), Greenbelt (Maryland) és Greenhills (Ohio). Az építészeti-urbanisztikai koncepció kidolgozására a kertvárosok tervezése terén széles körben elismert Clarence Steint kérték fel.

 

 

A greenbelt városok koncepciója a nagy hagyományokkal rendelkező, egészen a 18. századig visszanyúló észak-amerikai szuburbanizációs törekvések igazi olvasztótégelye: ott van benne a 1830-70 között létesült ún. "modell company town"-ok emléke, a 19. század második felére jellemző "romantic suburb"-ök gondolata, Ebenezer Howard Garden City-elve és az abból táplálkozó, a századelőtől kibontakozó amerikai kertvárosmozgalom összes tapasztalata, vagy éppen Frank Lloyd Wright Broadacre-modelljének hatása.

A Egyesült Államok-beli kertváros-tradíció legnevezetesebb példája a Clarence Stein és Henry Wright tervezte Radburn 1928-ból, mely a greenbelt városok egyik előzményének is tekinthető: a település tervezése során az ott kidolgozott utcahálózati-beépítési módszerek - az ún. elválasztott forgalmi rendszer ³ - előnyeit is igyekeztek érvényesíteni. Clarence Perry híres javaslata az ún. szomszédsági egységek kialakításáról (1929) a greenbelt városok alkotói számára is fontosnak bizonyult.

A greenbelt városok egy háromzónás sémát követtek: a centrumban elhelyezkedő közösségi területet (piac, középületek) a társasházat lakóövezet vette körül. Az itt élő emberek jellemzően valamelyik közeli nagyvárosba ingáztak. A legszélső kört farmok sora alkotta – az itt termelt élelmiszert a városközpontban kialakított piacon adták el a társasházakban élő ingázóknak.

 

 

Greenhillst 1935-ben kezdték építeni, a beköltöztetés 1938-ban kezdődött meg; a tervezőcsoport legfontosabb tagjai Frederick Bigger, Tracy Augur, Justin Hartzog, John Nolen és Clarence Stein voltak. A városközpont hatalmas, nyitott térként jelenik meg, melyben az egyes középületek (közösségi ház/városháza, templom, üzletsor, piac, strand, iskola) meglehetősen lazán, kötetlenül helyezkednek el.

A központot szabálytalan oválist leíró, szelíden kanyargó út mentén sorakozó lakóházak (sorházak és szabadon álló, villaszerű társasházak egyaránt jellemzőek) gyűrűje övezi. Ebből a „főutcából" szintén szabadon ívelő zsákutcák és hurokszerűen visszakanyarodó utak indulnak. Ekképp a nagyobb házcsoportokon belül kisebb, csöndesebb, „félreeső" együttesek, belső parkot közrezáró „házkörök" jöttek létre. A város szerkezete tehát sajátos rétegzettséget mutat a nagy átfogó rendszerektől az egyre kisebb, egyre inkább elszigetelődő egységekig. A tervezők az utcahálózatban széles, erdőkkel borított „szakadásokat" alakítottak ki, hogy a természeti környezet szabadon áramolhasson be egészen a városközpontig, a városon átfutó országutat is egyfajta zöld pufferzónával határolták el a lakóövezettől.

Greenhills stiláris szempontból vegyes, mégis viszonylag egységes képet mutat. A közösségi ház a modernizmus finoman klasszicizáló verzióját követi: pillérsoros-timpanonos főbejárata a reprezentativitást szolgálja. A piaci épületek mára átépültek, de látszik, hogy eredetileg szigorúan funkcionalista elvek szerint tervezték őket. A lakóházak között az egy-kétemeletes, lapostetős, vakolt sorházak mellett téglaburkolatos, magastetős, portikuszos épületeket egyaránt találunk.

A marylandi Greenbelt nevű várost (építés 1937-től) hasonló elvek szerint tervezték, bár a diszpozíció sokkal mértaniasabb, a beépítés sűrűbb, a házak magasabbak (három-négyemeletesek), az összkép inkább lakótelepszerű. A New Deal-középületek tipikus példájaként emlegetik a város színházát, mely visszafogott méreteivel igazodik ugyan a város lélekszámához, az Art Deco-hangulatú, futurisztikus főhomlokzat mégis a metropoliszok világát idézi.

 

 

A korszak várostervezési fejleményeinek egyfajta esszenciája a Los Angeles területén található Baldwin Hills Village, mely 1935-41 között épült (tervező: Lewis Wilson, Edwin Merril, Robert Alexander, konzulens: Clarence Stein). E tipikus amerikai suburb szerkezetét az ún. elválasztott forgalmi rendszer elve és a szupertömb ⁴ gondolata alapján rajzolták meg. Ezek az elvek az egyre jobban élő, „motorizálódó" középosztály igényeihez igazodó suburb-ök – mint amilyen Baldwin Hills Village is – számára nagyon is megfeleltek.

 

 

Az FSA számtalan farmgazdaságot, tanyahálózatot, termelőszövetkezetet segített új mezőgazdasági és lakóépületek, munkástelepek létesítésével. A New Jersey állambeli Hightstown farmgazdasági épületeit (1935-1937) Alfred Kastner és a fiatal Louis I. Kahn tervezte – a tiszta, racionális szerkezetű, egyszerű házak az FSA-projektek tipikus példái.

Az arizonai kisváros, Chandler közelében 1936-1937-ben létesített farmház-együttes különleges gazdasági-szociális és klimatikus vonatkozású megoldásai révén a korszak legfigyelemreméltóbb alkotásai közé tartozik. A beruházásra a WPA program keretében került sor, a tervező Vernon DeMars és Burton D. Cairns volt. A négy, egyenként nyolc, kétszintes lakást tartalmazó tömbhöz közösségi épület és a bérlőknek munkát adó földterület kapcsolódik. Bár a házak minden részletükben a modern formavilágot követik, napon szárított vályogból épültek, egyfelől azért, mert ez az anyag rendkívül gazdaságos, s a szélsőséges helyi klíma (nyáron rendkívül forró és száraz, télen hideg) szempontjából is előnyös, hiszen jó hőszigetelő és tűzbiztos. Másfelől a vályog több évszázados helyi hagyományokkal rendelkezik, az építkezéshez tehát könnyű volt hozzáértő munkanélkülieket találni. A vályog alacsony anyagköltséget biztosított, viszont kézműves jellege miatt a beruházás méretéhez képest jelentős mennyiségű munkaerőt igényelt: a rendelkezésre álló pénz nagy részét tehát viszonylag sok munkanélküli foglalkoztatására lehetett fordítani. A homlokzatok kialakítását a többrétegű árnyékolórendszer határozta meg, a belső terek hűtéséről légkamrás-szűrős szellőztetőrendszer gondoskodott, mely mellőzött minden elektronikus elemet.

 

 

A II. világháború idején is létesültek jelentős munkáslakótelepek, bár ezeket a felpörgetett hadiipar miatt beszűkült lehetőségekhez kellett igazítani – az építőipar teljesítőképessége és a rendelkezésre álló anyagok lényegesen gyengébbek voltak, mint a 30-as években, ekképp a tervezőkre a korábbinál is nagyobb felelősség hárult.

A pennsylvaniai Pittsburgh mellett létesült egy alumíniumgyár dolgozói számára a New Kensington nevű telep Walter Gropius és Breuer Marcell tervei szerint 1941-ben. Annak ellenére, hogy az egyemeletes, hat-nyolclakásos, részben fa-, részben téglaszerkezetű sorházak elrendezése elsősorban a dimbes-dombos terephez illeszkedik, a település szerkezete mégsem esetleges: az egyes épületek könnyen áttekinthető tereket ölelnek körül, sokcentrumú, organikus jellegű struktúrát alkotva. A házak rendkívül egyszerű, mégis kifinomult térrendszere sokrétű használatot biztosít, az előkertes, tornácos megoldások a külső és belső terek közötti átmenetekkel gazdagítják a házakat. A telep rendszere szembetűnő kontrasztban áll Gropius híres Dammerstock-telepének (1927-28) erősen mértanias, párhuzamos sávokból álló szerkezetével. Hasonló elgondolás nyomán született George Howe, Oscar Stonorov és Louis I. Kahn tervei szerint a Coatsville-i (Pennsylvania) Carver Court lakótelep (1944).

 

 

Richard Neutra volt a tervezője a Los Angeles melletti San Pedróban 1942-ben épült Channel Heights lakótelepnek. Az ország déli részéről érkező, eredetileg mezőgazdasággal foglalkozó szegény családok számára hozták létre. Az új lakóknak a helyi iparban biztosítottak munkát. Neutra fő célja az volt, hogy megkönnyítse az átmenetet a vidéki paraszti életből a városi munkáslétbe. Harmonikus, természetes környezetre törekedett: a házcsoportok diszpozíciója – New Kensigtonhoz hasonlóan – a természetes domborzat adottságait tükrözi, a településnek változatos összképet adva. Az utcahálózat az elválasztott forgalmi rendszer elvét, illetve az intimitást fokozó zsákutcás elrendezést követi. Bár az egyemeletes sorházakat helyben beszerezhető, olcsó anyagokból emelték, a gondos válogatás, az igényes kivitel és a következetesen funkcionalista, de empatikus tervezés olyan magas építészeti minőséghez vezetett, hogy rövid időn belül legendás lett a Channel Heights-i „jó élet". Mert „hajdan a minőség ritka volt – az ipari korban a minőség már nem arisztokratikus" – írja Neutra.⁵

Haba Péter

---

1 Idézi: Frampton, 291.

2 Richard Neutra 1923-tól a chicagói iskola hagyományaiból táplálkozó Holabird and Roche cégnél dolgozott, majd Frank Lloyd Wrightnál is, 1926-tól pedig a bécsi születésű Rudolph Schidlernél, az új tárgyiasság követőjénél. Így nem csak az amerikai építészet különféle irányait, de az építőipar egyes szféráit és technikai adottságait is megismerte. Neutra elsősorban Kaliforniában dolgozott, de munkái a 30-as évektől az egész amerikai építészetre alapvető hatással voltak.

3 Ún. elválasztott forgalmi rendszer: „...alul- vagy felüljárók közbeiktatása nélkül, pusztán a hálózatok ügyes alaprajzi vonalvezetésével törekszik a gyalogutak keresztezésmenetes kialakítására... ezt a közúthálózat zsákutcás rendszerével sikerült megvalósítani. A zsákutcákra felfűzött telkeknek két bejáratuk van: egy az autó részére a zsákutcából, egy közvetlenül a lakóházakba a gyalogutakról. A gyalogutak parksávba torkollnak, így ...a gyermeknevelési létesítmények a közutak kereszteződése nélkül is megközelíthetők." – Meggyesi, 151.

4 "... a szomszédsági egységnek egy akkora területnek kell megfelelnie, amekkorán az ott lakó népesség gyerekei éppen egy 1200 férőhelyes általános iskolát meg tudnak tölteni. ... az ily módon méretezett területegységen nem szabad forgalmi jellegű utakat átvezetni ... a forgalmi utak csak a terület szélén haladhatnak. ... Perry a szomszédsági egység központját a terület közepén jelöli ki, ahová csak az általános iskolát, a templomot és a közösség céljait szolgáló épületet helyezi el egy tér köré csoportosítva." - Meggyesi, 163. „A szupertömb [az elválasztott forgalmi rendszer következménye és] nem jelent mást, mint hogy a hagyományos tömb mérete a zsákutcák miatt megnövelhető." – Meggyesi, 151.

5 Neutra, 27.

Felhasznált irodalom:
Patricia Bayer: Art Deco Architecture – Design, Decoration and Detail from the Twenties and Thirties. London, 1992.
Kenneth Frampton: A modern építészet kritikai története. Budapest, 2002.
Sigfried Giedion: Walter Gropius. Work and teamwork. Zürich, 1954.
Richard Guy Wilson – Dianne H. Pilgrim – Dickran Tashijan: Architecture in the Machine Age. The Machine Age in America 1918-1941. New York, 1971.
Jürgen Joedicke: Geschichte der Modernen Architektur. Stuttgart, 1958.
Kathy D. Knepper: Greenbelt, Maryland – The Living Legacy of the New Deal. The Johns Hopkins University Press, 2001.
Frederick Evan Lutt: The Planning Theories of Greenhills, University of Cincinnati, 2005.
Meggyesi Tamás: A 20. század urbanisztikájának útvesztői. Budapest, 2005.
Richard Neutra: Építészet és természet. Budapest, 1985.
Alfred Roth: The New Architecture. Zürich, 1940.
Charles Sellers – Henry May – Neil R. McMillen: Az Egyesült Államok története. Budapest, 1999.
http://en.wikipedia.org/wiki/New_Deal