A profizmus behemótjai

Megismételném egy éve megírt javaslatomat: az egész szórakoztató kombinátot Nemzetistül - ami egyébként is inkább hasonlít egy vadnyugati revűszínházra - most azonnal privatizálni kell.

Egy új fővárosi hídról tényleg jó lenne kedélyesen csevegni, jobbnál-jobb ötleteket fölvetni és megvitatni... Ehhez persze alapfeltétel, hogy ha két vitázó fél álláspontját ütköztetik, akkor ne csak az egyik szerepeljen nagy arcképpel az újságban (Magyar Hírlap, 2004...). De ennél sokkalta fontosabb: van-e mód bármi jóra, amikor úgy zajlanak dolgok mifelénk, ahogy az minap a nemzet színházával Budapesten megesett? Kezdve ott, hogy néhány nagyobb városban (Győr, Pécs, Miskolc) van Nemzeti, s hasonlóan Nemzetinek tekinthetők más városok színházai, ahol egy-egy társulat működik. Régesrég bekapcsolódtak a XIX. századi folyamatba, több-kevesebb sikerrel őrzik a lángot. "A magyar Budapest" (1940-ben e címmel publikált kis Exodus füzetet Karácsony Sándor), szeretett fővárosunk rég túl van a szépséges nyűgön, hogy meg kell építenie A Nemzetit. Gondoljunk csak bele, azóta kiépült a Nemzeti Televízió is. Mikor? Éppen 1956 után! Mellékes kérdés: hol tart most, létezik-e még Nemzeti Televízió?

"A pragmatikus polgáretika és a paternalista, népi (de nép nélküli) tradicionalizmus most a legízléstelenebb. A megbízás és megbízatás nélküliség felismerése a legriasztóbb önigazolási taktikákhoz és szcénákhoz kényszeríti boldogtalanjainkat. A hűvös fölény a leoffenzívabb, harctéri idegessége fokozódik, az elitista a demokrácia leggőgösebb letéteményesének hirdeti magát: jogot formál rá (erre-arra, mire is). A profizmus behemótjai a legnevetségesebbek. Eszerint úgy látszik, nincs sok hátra, elvesztették a türelmüket." írta Balassa Péter az 1990-es évek elején Kontúrok nélkül, jól című esszéjében (Szabadban, Liget könyvek, é.n.)

Minőség? A meglévő intézmények helyzetének ismerete? A Vár kulturális központ, kvázi múzeumi negyed! Amit most Bécsben sokan irigykedve néznek, az nekünk régen itt volt - csak egészen másképp kéne élni vele és benne, jó gazdaként! Van rá koncepció? Mert már épült a hármas nagy kulturális tömb, a "TriSó" a Nemzeti Színház mellett, amikor döntés született, hogy a Ludwig Múzeum a Várból átmegy oda. Elképesztő, hogy az élő város értő kezelése helyett 'majd csak lesz valahogy' alapon megkezdhető a fővárosban egy egész városnegyed építése!? Ki a terület felelős építésze? S működik-e valamiféle társadalmi ellenőrzés ebben a dologban? Mert a Demján Sándornak nemrég átadott Pro Urbe díjat egyáltalán nem lehet annak számítani, sőt!

Megismételném egy éve megírt javaslatomat: az egész szórakoztató kombinátot Nemzetistül - ami egyébként is inkább hasonlít egy vadnyugati revűszínházra - most azonnal privatizálni kell (Élet és Irodalom: Még gödörben, 2002. november 30). Hirdessenek rá versenyt, vegye meg a TriGránit vagy valamely riválisa. Amíg e cégcsoport - nagy versenyben a többi befektetővel - bevásárló-szórakoztató-központokat gründol, addig - ha nehezen is - de kikerülhető. A fogyasztói társadalom kezelhető úgy mint a tévé: nem kapcsoljuk be, nem loholunk a reklámozott cikkek után, a bevásárlóközpontokba csak ritkán megyünk, legfeljebb elsétálunk-elbiciklizünk mellettük. Az önkorlátozó vásárlói magatartás gyakorlását már kezdhettük a Skálánál, "segítségünkre" volt benne Skála Kópé - mint tudjuk, Demján Sándor is ott kezdte a pályafutását. A plaza-világot azonban nem szabad ráereszteni a tudományra és a kultúrára, ahogy Demjánt sem lehet összetéveszteni Széchenyivel. Aki netán belebotlott már a Magyar Tudomány Emlékművének kinevezett anti-műalkotásba, röviden: minősíthetetlen kő-rakásba a WestEnd előtt, az nem kíván erre további magyarázatot. A Millenniumi Városközpont egyik épülete az eredeti terv szerint "multifunkcionális" kiállítótér lenne, ahol még 40 tonnás járműveket (!) is be tudnának mutatni. De menet közben jött az ötlet, hogy ehelyett új öszvér-művészeti egyetemet lehetne építeni, nyilvánvalóan az államot súlyosan eladósító PPP beruházás formájában, ahogy a hármas-kulturális tömb is épül. És Demján Sándor már személyesen kereste az illetékes politikusokat, hogy ezt is keresztülverje...

Az MTA volt elnöke, Glatz Ferenc, nemrég a rádió Gondolat-jel műsorában arról beszélt, hogy a játékosság milyen fontos az életben. Egyetértek: például az építészeti pályázat játékos és ugyanakkor demokratikus módszer az építész kiválasztására. A gyalogoshíd kitalálásával is eljátszhatunk, reménykedve abban, hogy nyíltabb, demokratikusabb állapotok köszöntenek ránk, köztereink, házaink sorsát nyíltabban megvitathatjuk, figyelemmel kísérhetjük. Viszont ha nem vigyázunk, még az is előfordulhat, hogy híd helyett valaki alagútat javasol, és a Duna alatti fenék mélyéért kezdenek ádáz harcba az ingatlanspekuláns befektetők. Hála Istennek garantáltan játékosabb marad a költészet, ahogy azt megmutatja nekünk Varró Dániel új verses meséje, Túl a Maszat-hegyen. Oda kacsintva kívánom: ne legyen minden hacacáré a Paca cáré.

Vargha Mihály

Az írás nyomtatásban megjelent a Magyar Hírlap 2004. január 28-i számában.