építészet : környezet : innováció

A tájról, az időről és a szabadságról - Almási Balázst Götz Eszter laudálta

"A szabadság és a szabályozottság kettősében nem könnyű megtalálni azt a kis mezsgyét, a lehetséges közös sávot, amelyben az egyik nem zavarja a másikat. Az egyensúlyt. Almási Balázs az egyensúly költészetét műveli." (Az Év Tájépítésze 2014 gála MÉK Különdíjasának méltatásából.)

Egy olyan tájépítészt szeretnék az Önök figyelmébe ajánlani, aki nagyon kerüli a feltűnést. Többnyire csoportban tervez, nem szerepel látványos, nagy figyelmet keltő projektekben, egyetemi oktatóként sem csinált még forradalmat. Nem szereti „tálalni" magát, harapófogóval kell kihúzni belőle, mit gondol. De tud valami nagyon fontosat. Persze nem nyomja az orrunkba, csak elejti itt-ott, az írásaiban, a terveiben, a doktori értekezésében, és nagyon remélem, hogy a diákjai előtt is. Akinek van rá füle, szeme, az hallja és látja. Akinek nincs, enélkül marad.

Én a magam részéről szerencsés vagyok, mert meghallottam és megláttam ezt a ritka mondandót, amit Almási Balázs a maga rettentő visszafogott módján kommunikál. Nagyjából úgy fordítottam le magamnak, hogy a tájban, a környezetben az ember szabadságának lehetséges terepét találjuk. Ezért érdemes odafigyelni, őrizni, óvni és jól gazdálkodni vele. A teljes élet szabadsága megfelelő teret igényel, amelyikben az ember él, mozog, közlekedik, boldogul, ahol része lehet a természetnek, ahol nincs bezárva a kizárólag emberi fogalmak szerint működő időbe, ahol egy kicsit feloldódik a többi élőlény társaságában. Ahol egy kicsit több lehet, mint ember.

A szabadság és a szabályozottság kettősében nem könnyű megtalálni azt a kis mezsgyét, a lehetséges közös sávot, amelyben az egyik nem zavarja a másikat. Az egyensúlyt. Almási Balázs az egyensúly költészetét műveli. Tisztában van a korlátokkal és ragaszkodik a szabadsághoz, ezért minden munkájában addig egyszerűsít, addig párolja az alkalmazott elemek – anyagok, formák, hatások – számát, addig folytatja a redukciót, a tisztítást, az egyszerűsítést, amíg el nem jut az egyetlen lehetséges jó megoldásig, az egyensúlyig. Sőt, még azt a kevés elemet sem olyan intenzív erővel teszi oda, hogy harsány legyen, hanem csak felrajzolja általuk a teret alakító erők természetét. Egy síremlékben a nap sugarait ragadja meg, egy városi köztérben a használat szabadságát, de úgy, hogy abban a múlt is, a jelen is benne foglaltasson.

Götz Eszter, fotó: Glazer Attila

Pécsett – Gergely Antallal közösen – a középkori egyetem környezetét úgy rendelték hozzá a műemléképületekhez és a kápolnaromhoz, hogy a világos és a sötét tónusú kőfajták váltogatásával jelölték a térelemek funkcióját és rendjét. Kevés anyag, kevés szín, következetes szigor, de az összhatás mégis játékos; összefogja az épületcsoportot, rendet szervez körülötte és szabadságot hagy a környezetet felfedező mozgásnak. Nagykovácsi megújított főterén igazi csodát művelt: néhány jól megválogatott eszközzel visszaadta a falu önmagában való hitét, azt az érzést, hogy az ott élők büszkék lehessenek a történelmükre, de a mindennapjaikra is. A közügyek, a közösség egységének ilyen intenzív megélése csak ott lehetséges, ahol a közös tér igazodik a használókhoz. Befogadja az örömeiket, az emlékeiket, méltó és szerethető helyet kínál a mindennapi együttléthez.

Nagytétény központját úgy alakította át, hogy a rajta áthaladó mozgások lelassultak, a cselekvések értelmet nyertek, az épületek hangsúlyt kaptak, az utak, terek fölértékelődtek. Nem különleges anyagokkal, nem harsány megoldásokkal, hanem a hely használatához szükséges igazításokkal. Mádl Ferenc síremlékében végtelenül leegyszerűsített formákkal és hatásokkal az anyag és az anyagtalan olyan találkozási pontját találta meg, ami felér a gótikus székesegyházak transzcendens látomásával, de itt, a szabadban, egy napfényes réten, nem kell kertelni: egyszerűen istenélménynek nevezhetjük. Egy korábbi munkájában is megjelent már a nap és a megemlékezés ilyen közvetlen összekapcsolása. A gróf Bethlen István miniszterelnök síremlékét alkotó fekete gránittömb mögött vízzöld üvegfalat helyezett, ez gyűjtötte be a napsugarakat, megjelenítette az árnyékokat, időt vitt a síremlék sugallta állandóságba. Megmozdította az álló pillanatot, és ezzel a halál gondolatát a természet részévé tette.

Ez a finom, költői gesztus, a befogadás, az átlényegítés Almási Balázs tájépítészetének titka. Valamivel képes visszaadni az ember önbecsülését. Talán azzal, hogy megnyitja neki a természetet, esélyt ad arra, hogy a természet elemének érezhesse magát. Hogy ne önmagát keresse a tájban, ne a maga tükörképét olvassa ki abból, hanem a világ szépségét. Balázs ezt hozza elő minden térből, ami a keze alá kerül. Egy városi köztérből, egy falu főteréből, egy sírhelyből, és gondolom egy kertből is – sajnos még nem láttam általa tervezett kertet, de egészen biztos vagyok benne, hogy ráismernék a keze nyomára. Arra a szemléletre, hogy semmit nem akar a szemünk elé tolni, de mindent meg akar mutatni. Nem látni tanít, hanem látni segít. Ha nincs rá affinitásunk, úgy is jó, elég, ha ő tudja, hogy amit nem akarunk meglátni, az azért még ott van.

Almási Balázs, fotó: Glazer Attila

Minden helynek van története, sorsa, vannak emlékei és vágyai. Ezeket jeleníti meg ő: egy téren a megpihenés vágyát néhány felnagyított játéknak tűnő fakockával, vagy egy kődarabbal, mintha csak véletlenül került volna oda, egyfajta talált tárgy, viszont jó leülni rá. A kivágástól megmentett fák köré egyszerű védőfelületet helyez, de ezzel kicsit ki is emeli őket, észreveteti. A burkolatok között különbséget tesz, színekkel és anyagokkal jelzi, mit hogyan érdemes használni. Funkciókat jelenít meg, mégis poétikus hatást ér el. Anyagokba és formákba rejtett szelíd javaslatokkal él, melyek mind azt szolgálják, hogy a tér az emberért van, de az ember ne legyen a tér ellen. Ilyen egyszerű az egész. Jelzéseket bocsátani a világba, finoman rétegzett mondanivalót az idő körkörös természetéről, az anyagok életéről és pusztulásáról, az ember vágyairól, a létezés nagy, közös kertjéről. Apró üzeneteket, mint például a TÁJÉK alkotócsoporttal közösen csinált installációk: a halkan csöpögő csapok a Sziget Fesztiválon, az aranyhalas welcome drink egy nemzetközi konferencián, vagy a vonalkóddal ellátott, ezáltal „forintosított” növények egy kapolcsi kertben.

Mondhatnánk, hogy Balázs tervezői stílusa lényegében minimalista. Én inkább koncentráltnak nevezném, hiszen nem a lecsupaszítást célozza, hanem a látvány mögötti erők kiemelését, a tér szellemi minőségét. Redukcióival fölemeli a tér belső erőit, nem elzárja a használóktól, hanem megnyitja előttük. Mert tudja, hogy amit nem, vagy nem jól használnak, az pusztul el a leghamarabb. Ahol a tér tiszteli az embert, ott az ember is jól bánik a térrel.
Szívből kívánom, hogy ez a tartózkodó, de különleges értékeket felragyogtató tudás méltó elismerést kapjon.

Götz Eszter

Elhangzott az Év Tájépítésze 2014 gálán, 2014. április 24-én.

 

vélemény írásához jelentkezzen be »