A Vallásszabadság Háza

Kolozsvárott tavaly júliusban nyitott meg a Vallásszabadság Háza a középkori eredettel bíró, unitárius püspöki házban. Az épület helyreállítása komoly szakmai kihívást jelentett, de az eredmény magáért beszél. Ráadásul az unitárius egyház történelmi emlékeit bemutató kiállítások és az új közösségi terek belsőépítészete mellett sem érdemes szó nélkül elmenni.

A helyreállítás kezdeti szakaszában megnyitottunk a házban egy korábban befalazott ajtót. Ajtólapja a fal egyik oldalán látszott, a másik oldalát valamikor befalazták. Amikor elbontottuk a téglákat, azt láttuk, hogy az ajtóra drótozva ott lóg egy kulcs, ezt megforgattuk a zárban: az ajtó kinyílt, fény áramlott a terembe, és ezzel két tér és két idősík között létrejött a
kapcsolat. Ebben a történetben szinte minden benne van, ami az épület helyreállításában fontos: tiszteld az elődeid által elvégzett munkát, s ha hozzányúlsz, alakítasz rajta, úgy tedd, hogy az visszafordítható legyen.
És akkor a helyreállítás ajtókat nyit meg, perspektívákat tár fel, elgondolkodtat, és tanít, csak oda kell figyelni, rá kell hangolódni az anyag, a forma és a szellem hullámhosszára." 

Furu Árpád, Unitárius Közlöny, 2018/VIII. szám

2017 januárjában születtek az első elképzeléseink a ház emeleti helyiségeinek építészeti koncepcióját illetően. Az eltelt idő alatt az akkor kifejtett gondolatok testet öltöttek és immár lezárt, megvalósult egységről beszélhetünk. Akkor öt fő elemet jelöltem meg, melyek meghatározzák a tervezett és megvalósulandó építészeti karaktert, úgymint: a funkció, a tér, az anyag, a fény és végül a dekor. Arról szeretnék most számot adni, hogy ezek az elemek hogyan jelennek meg az elkészült terekben s az új valóság miként értelmezhető az építészeti elképzelések tükrében.

Épületünk funkciója többé-kevésbbé már akkor is meghatározott volt, ezeket a tervezési programként megjelölt adottságokat igyekeztünk rugalmasan – tágíthatóan, variálhatóan, átértelmezhetően, stb. – figyelembe venni.
A ház téri adottságai a szó szoros értelmében kőbe voltak (és vannak) vésve, tekintettel annak műemlék voltára és arra, hogy a kivitelezés amúgy is jócskán előrehaladt már akkorra. E tekintetben tehát ezeket az adottságokat kellett a lehető legjobban kihasználni a funkció, az építészeti- és a tágabb értelemben vett szellemi koncepció megvalósítása érdekében.

Az emeleten kialakult terek – legalábbis számomra – öt fő csoportot alkotnak, melyeknek sajátos karakterét, de ugyanakkor egységét a magunk – építészeti - eszközeivel biztosítani kell.

Az első csoportot a lépcsőház egymagában alkotja, lévén kapocs a közép- és az újkor, a kint és a bent, a lent és a fent között, a megérkezés és az első benyomások helye, kevés, de annál jellemzőbb megmaradt és restaurált történeti részlettel.

A második csoport a múzeum és előtere, melyek közül az előtér markánsan mutatja a középkori és az újkori épület találkozási felületeit (és ezáltal szellemiségét tekintve a lépcsőházzal rokon), de ugyanakkor terében és céljaiban összefügg a múzeum helyiségével, mely az egyházi emlékek bemutatásának fő helyszíne. Míg a múzeum tárlókban mutatja be a tágyakat, az előtere maga a kiállítási tárgy: a középkori épület egy sarka a 15. századi lépcsővel és a ház biedermeier korszakát idéző enteriör részlete, korabeli berendezési tárgyakkal.

A harmadik csoport a két konferenciaterem, melyek külön-külön is, egybe nyitva is számtalan használati lehetőséget nyújtanak a fogadástól a konferenciákon át az egyházi eseményekig. A termek felszereltsége és berendezési lehetőségei mindezeket természetesen támogatják. A két terem karaktere azonban némileg eltérő, a nagyterem ünnepélyesebb, szigorúbb, egyszerűbb, a kisterem otthonosabb, mozgalmasabb és a ház történetét bemutató állandó kiállítófallal mintegy a nagyterem előszobájává s az egész ház értelmezésének kiindulópontjává válik.

A negyedik csoport intimebb zónát alkot, a valláskutató központ és a hozzá csatlakozó iroda a nyilvánosság fő sodratától akár leválasztható – bár téri és berendezési izgalmai a látogatók számára is érdekesek lehetnek – ezen terek bevonása a ház életébe eseti lehet.
Az ötödik helyiségcsoport – a vendégszobáké – a nyilvános rendezvényektől távol esik. Itt a célunk az volt, hogy otthonos és karakteres szálláshelyeket hozzunk létre, melyek felszereltsége megfelel a jelenkori igényeknek. Az emeleti lakosztályok végleges elkészültük után a vidéki múlt, a tetőtéri vendégszobák a városi jelen arculatát képviselik majd.

Átgondolva először is a ház történetét és a belőle adódó lehetőségeket, az anyagok tekintetében visszafogottak maradtunk. A történeti anyagok – a kő, a középkori vakolat, a különböző korokból megmaradt és újra felhasznált parketták – elegendő struktúrát és textúrát biztosítanak ahhoz, hogy mi inkább anyagszerűtlen anyaghasználattal, sima festett felületekkel operáljunk. Újdonságként csupán egy személytelen és hűvös anyagot, a fehér üveget vezettük be. Az anyagok saját felülete és karaktere helyett színeket alkalmaztunk, melyek egységessé, ugyanakkor jól megkülönböztethetővé teszik az egyes tereket. Ezeket a színeket egyfelől az unitárius (és más protestáns) templomok berendezésének színvilágából, másrészt a ház korának, építési periódusainak jellegzetességeiből merítettük.

A fény a terek felfogásának és értelmezésének legfontosabb eszköze (triviálisan fogalmazva, sötétben nem látnánk). Azonban a fény szerepe ennél sokkal bonyolultabb, összetettebb és sok-sok lehetőséget rejt az egyszerű világosságtól a rafinált hatásokig. Természetesen itt mértéktartással kell élnünk és noha meglehetősen korszerű világítási lehetőségeket építettünk be, azokat a mindenkori – változatos – használat jellegének megfelelően használjuk. A fény színe (színhőmérséklete) épp olyan fontos, mint a fényforrás alakja, jellege. A változtatható színű világító üveg mennyezetfelületek, a tömör mennyezet hófehér világító sávjai, a barátságos pontocskák, a sarkok rejtett világításai együtt a kevés helyen hangsúlyosan alkalmazott csillárokkal képesek arra, hogy a lakás otthonosságától a múzeumi szakszerűségen keresztül a középületek rendezvénytermeinek megfelelő hatásokat keltsenek. Nem felejtkezhetünk meg a természtes fényekről, melyek az ablakokon keresztül a külvilág változásait interpretálják, és ellensúlyozhatják a mesterséges világítás által keltett középület-érzést.

És végül a dekor...
Szándékosan használom ezt a rövidített formát, mert nem dekorációt értek alatta, hanem valamennyi olyan elem együttesét, melyek az építészeti térbe beépített anyagtól és szellemiségtől függetlenül – akár elmozdíthatóan is – szolgálják a teret, és amelyek nélkül a tér szegényebb lenne, velük együtt pedig gazdagabb lesz. A dekor elemei lehetnek a bútorok, jelen esetben elsősorban a mobiliák: a térben jó helyen, jó izléssel elhelyezett tárgyak,a kiállítási tárgyak és a “társművészeti" alkotások, melyeket úgy választunk meg, hogy hatásuk összeadódjék az építészeti hatásokkal. Jelen esetben kétféle társművészeti “segítségről" beszélhetük.

Az egyik a fő helyiségeket fizikailag és szellemileg is összefogó fríz, melynek elemei meghatározott, állandó helyen és azonos méretben, de időnként akár cserélhetően, a tér áttekintésekor pregnánsan, a felületek megítélésekor azonban diszkréten vesznek részt az építészeti egység megteremtésében. Színességük és részletezettségük szinte ornamentális hatást is kelthet.
A másik pedig az egyházi képzőművészeti gyűjtemény anyaga, melynek elhelyezése az egyes helyiségek falain erősíti múzeumi, de ugyanakkor otthonos karakterét is. Egyúttal tanusítja az egyház értékközpontúságát világi kérdésekben is, valamint jártasságát nem csak a verbális, hanem a vizuális kultúra terén.

A nagy előadóterem faburkolatos falait a terem komolyságának s az ünnepi alkalomnak megfelelően egyházi tárgyú arcképekkel – neves unitáriusok, alapítók, 20. századi püspökök – dekoráltuk. Ez biztosíthatja az állandóságot (a burkolat védelmében is) és egyfajta szakralitást is adhat ennek az egyetlen teremnek. Ami pedig a frízek tematikáját illeti, komoly megfontolás után úgy gondoltuk, hogy a termek egy részében – a két konferenciateremben – azt a gyűjteményt helyezzük el, mely a magyarországi és az erdélyi egyházkörök valamennyi templomának festett képét tartalmazza. Ezek a színes rajzok, melyek az adott helyszíneken már 2012 óta folyamatosan, kisebb-nagyobb intenzitással készültek, mára valamennyi templom képét ábrázolják, méghozzá egységes technikával és méretben. Emellett a képzőművészeti program mellett szól még az egyediség és nem utolsósorban az unitárius egyház egységének, jelenlétének, múltjának, jelenének és jövőjének megjelenítése egy emblematikus helyen.

Ennek a háznak az élete hosszú évszázadokra nyúlik vissza és ez alatt az idő alatt általában lakás céljára szolgált, egy, vagy több család otthona, esetleg üzleti tevékenységének helyszíne volt. Több épületből alakult egyetlen egységgé, melynek analizisét értő kezek (ásók és kalapácsok) elvégezték, elemeit felderítették, titkait kifürkészték. Egyszer csak jött a döntés: a ház a továbbiakban nem lakásként, hanem valami másként, valami sokkal összetettebb struktúraként szolgálja gazdáit, s a helyes döntés értelmében másokat is – a “közösséget", a “társadalmat" –, lett belőle tehát egy igencsak komplex funkciójú középület.

Az építész dilemmája, majd feladata, sőt kötelessége, hogy a szakszerű műemlékes munka mellett s azon túl is ezt a karaktert megjelenítse. A múlt és a jelen, majd a jövő használat, funkcionalitás tekintetében is eltér egymástól, a technikai kérdéseken túl a tartalmi vonatkozásokat is kell kezelni. Számomra a fő kihívást éppen ez a kettősség jelentette (és jelenti ma is); hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a privát és a közösségi használat között – főleg akkor, ha a privát világ már csak utalásszerűen lehet jelen? A tervben egyensúlyozni a két karakter között egyensúlyt szerettem volna teremteni oly módon, hogy sikerüljön elkerülni a szélsőségeket, és ugyanakkor a jellegtelenséget is.  Sikerüljön egységet teremteni a múlt és a jelen között, az egyes terek között, egyensúlyt a semleges környezet és a benne elhelyezett modern és antik tárgyak között, a világító mennyezet és az aranyozott csillár, a festett parasztbútor és a kortárs üvegasztal között.

Az elkészült épület – szerencsés és a gyakorlatban igencsak ritkaság számba menően – legnagyobb részt hűen tükrözi szándékainkat; az építtetők, a munkatársak és a megvalósítás valamennyi szereplője elfogadó, rugalmas, segítőkész és lelkiismeretes volt. Nekik is köszönhető, hogy a munka hosszas és sokszor viharos hullámzás után végül is hullámhegyen ért véget.
 

Wagner Péter DLA