Nézőpontok/Kritika

Abcúg Bauhaus, éljen az európai város!

1/18

Lépcsőház Újlipótvárosban - fotó: Alovits Bálint

Lépcsőház Újlipótvárosban - fotó: Alovits Bálint
Berlin - James Hobrecht - fotó: Baunetz.de
Camillo Sitte - The Art of Building Cities
Camillo Sitte - Olmütz - fotó: Olmützi Múzeum
Le Corbusier makettje - Athéni Charta
Le Corbusier - Asile Flottant, 1929 - fotó: la-croix.com
Eklektikus bérház - fotó: mek.oszk.hu
Jozef Stübben - Köln - fotó: wikipedia.org
Karl Ehn - Karl-Marx-Hof - wikipedia.org
Új köztér, Lausanne, Svájc, 2014 - fotó: word-architects.com
Le Corbusier - La Ville Radieuse
Rudolf Hillebrecht
Tata városa
Tel Aviv - Bauhaus - fotó: viajealpatrimonio.com
Vilnius - smart city - fotó: emerging-europe.com
Ludwig Hilbersheimer - Hochhausstadt, 1924 - doyoucity.com
Grundbuchhalle, Hamburg - Fritz Schumacher - fotó: wikipedia.org
Le Corbusier - La Ville Radieuse
Lépcsőház Újlipótvárosban - fotó: Alovits Bálint
Berlin - James Hobrecht - fotó: Baunetz.de
Camillo Sitte - The Art of Building Cities
Camillo Sitte - Olmütz - fotó: Olmützi Múzeum
Le Corbusier makettje - Athéni Charta
Le Corbusier - Asile Flottant, 1929 - fotó: la-croix.com
Eklektikus bérház - fotó: mek.oszk.hu
Jozef Stübben - Köln - fotó: wikipedia.org
Karl Ehn - Karl-Marx-Hof - wikipedia.org
Új köztér, Lausanne, Svájc, 2014 - fotó: word-architects.com
Le Corbusier - La Ville Radieuse
Rudolf Hillebrecht
Tata városa
Tel Aviv - Bauhaus - fotó: viajealpatrimonio.com
Vilnius - smart city - fotó: emerging-europe.com
Ludwig Hilbersheimer - Hochhausstadt, 1924 - doyoucity.com
Grundbuchhalle, Hamburg - Fritz Schumacher - fotó: wikipedia.org
Le Corbusier - La Ville Radieuse
1/18

Lépcsőház Újlipótvárosban - fotó: Alovits Bálint

Abcúg Bauhaus, éljen az európai város!
Nézőpontok/Kritika

Abcúg Bauhaus, éljen az európai város!

2019.03.16. 07:30

100 éves a Bauhaus – gratuláció helyettGyanítom, hogy az építésztársadalom ki fog közösíteni alábbi mondandóm miatt, mégis meg kell, írjam: most, a Bauhaus 100. évfordulója kapcsán, ideje kimondani azt, hogy a Bauhaus rengeteg érdemet szerzett ugyan, de városépítési elveivel, a városi funkciók túlzott különválasztásával, a beépítés szerkezetének feladásával élhető és eleven várost létrehozni nem lehet – a Bauhaus itt többet ártott, mint használt.

Charta és clochard

A modern építészet egyik kulcsalkotása mindmáig rozsdás sufniként ringatózik a párizsi Austerlitz rakpartnál: kiszolgált szajnai gőzhajó, amit Le Corbusier 1929-ben (...) úszó hajléktalan-szállássá épített át. Ezzel az ‚asile flottant’-nal, élcelődött Rem Koolhaas (...), Le Corbusier a modern építészet eszményi kliensének állított emléket: a clochard-nak – ő ugyanis a design kérdéseiben nem igényes, szívesen él a friss levegőn és sok higiéniára van szüksége." (Michael Mönninger: Messerstechereien im Großstadtlabor, Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2010. december 10., ford. BJ) Félreértések elkerülése végett: Koolhaas nem olcsó poént akart pont a hajléktalanok kárára elsütni, hanem az önmagát modernnek tartó építészet egyik fő jelszavát, a „fény, levegő, nap" („Licht, Luft, Sonne") háromságát vette célba. Ezek és hasonlóan absztrakt, életidegen célok vezettek olyan városépítési koncepciókhoz, amelyek végül kis híján az európai várost magát ölték meg.

 

Le Corbusier - Asile Flottant, 1929 - fotó: la-croix.com
6/18
Le Corbusier - Asile Flottant, 1929 - fotó: la-croix.com

 

Legkésőbb a 2007. évi Lipcsei Charta óta közismert, hogy a hagyományos, kompakt európai város, a rövid utak energiatakarékos városa az a modell, ami a városfejlesztés aktuális problémáira a legjobb megoldásokat kínálja. Ma, amikor intellektuális körökben az évforduló kapcsán a Bauhaus ismét divatba jön, legfőbb ideje elvetni a 20. század első felének mindmáig kártékonyan ható elméleteit. A Lipcsei Chartát némi joggal lehet az 1933. évi Athéni Charta ellentétének tekinteni, bár érdemes figyelembevenni, hogy a két nagyhatású irat egész más összetételű szerzői kör munkájának eredménye volt: az előbbit minisztériumi tisztviselők előkészítése alapján, önkormányzati és szakmai szervezetek széleskörü bevonásával az EU településfejlesztésért és -rendezésért felelős miniszterei fogadták el politikai nyilatkozatként, míg az utóbbi egy építészkongresszus záródokumentuma volt. Ennek megfelelően az Athéni Charta építészetibb megközelítésü, míg a Lipcsei Charta a fenntartható fejlesztés „mágikus háromszögéből" – a természeti létalapok megőrzésének, a gazdaság teljesítőképességének és a társadalmi összetartásnak egyensúlyba hozásából – indul ki és vezeti le ennek térbeli követelményeit. 1933-ban már a nácik voltak uralmon Németországban. nyomásukra ebben az évben a Bauhaus meg is szünt, bár városépítési elvei erősen befolyásolták az Athéni Chartát, noha annak fő szerzőjeként Le Corbusier-t kell tekinteni.

 

Le Corbusier makettje - Athéni Charta
5/18
Le Corbusier makettje - Athéni Charta

 


Európai város, élhető város, köztes város


Mi egyébként az „európai város"? A mai kor hajlamos a Twitter-stílusban, 140 írásjelben összefoglalható címszavakra, holott „az nem olyan egyszerü", ahogy Harrer Ferenc, a magyar városépítes nagy doyen-je szokta annak idején mondani. Az „európai város" mellett a „kompakt város", az „ellenállóképes város", az „élhető város" és még sok más címszó forog közkézen. Továbbra is heves viták folynak a „köztes város" („Zwischenstadt") elsősorban német szószólóival, akik hajlamosak arra, hogy egy városépítészetileg alapjában elfogadhatatlan térbeli szétesési és szétfolyási állapotot normatív elvnek tekintsenek. Mintha csak a Heisenberg-féle határozatlansági reláció a városépítésre is érvényes lenne: minél pontosabban kíséreljük meg megfigyelni a várost, az annál inkább változik a vizsgálódó pillantása alatt... Az európai város nyilvánvalóan nem azonos egy földrajzilag Európában található várossal – Isztanbul pl. nagyrészt Európában fekszik, de spontán településrészeivel (gecekondu) a „harmadik világ" városainak ismérveit is viseli. Európai város alatt általában térben világosan felismerhető központ, zárt utca- és térfalak (kisebb városoknál továbbra is templom és városháza mint domináns épületek) által jellemzett, kulturális és kereskedelmi létesítményeket nagy sürüségben magába foglaló és központi szerepkört (nem utolsósorban a piac szerepét átvitt és fizikai értelemben egyaránt) vivő településformát értünk. Milyen káros fejleményeket kell elkerülnie az európai városnak? Néhány címszó: a szociális kirekesztést, a települések szétszóródását, a természeti és kulturális erőforrások pusztítását és a monofunkcionális fejlesztést; pozitív célokra fordítva: mindezt vegyes területhasználattal, a városok szociális sokszínüségével, az erőforrások kíméletes felhasználásával, a mindenki számára hozzáférhető mobilitással, a külterület és a belterület világos elhatárolásával és jó minőségü közterületekkel lehet elérni.

 

Tata városa
13/18
Tata városa

 

Szíves elnézést kérek az urbanisztikai elmélet minden nagy tudósától, Magyarországon elsősorban Meggyesi Tamástól, akik intellektuálisan sokkal jobban megalapozott meghatározásokkal operálnak, de azt hiszem, a város mindennapi használójának és alakítójának – polgárának – szemszögéből, első közelítésben ez talán megfelel, noha így is csak szükséges, de nem elegendő feltételről beszélünk. Az európai város további feltételei – Hartmut Häussermann német városszociológus gondolatait követve – az önkormányzatiság hagyománya és aktuális gyakorlata, valamint a közösséget alkotó polgárok azonos jogainak tudata is. Ez utóbbit Le Corbusier és a Bauhaus talán nem tagadták (bár tekintélyelvü megközelítésükben a participáció nem játszik különösebb szerepet), de az európai város térbeli szerkezetét nagyon is.

 

Le Corbusier - La Ville Radieuse
11/18
Le Corbusier - La Ville Radieuse

 


Az autónak megfelelő város


A Bauhaus városépítésének még egy olyan jellemzője van, ami teljesen összeférhetetlen a fenntartható fejlődés, a „Lipcsei Charta" európai városmodelljével, ez pedig az 1920-as években önmagát modernnek tekintő építészet szélsőséges utópiája, amely akkor a gépkocsiforgalomra, a gyorsaságra és az ennek megfelelő gyorsforgalmi utakra épült. „A 20. század nagy városépítési utópiái, mindenekelőtt Le Corbusier 1923. évi Ville contemporaine-je, azon viharos autóközlekedésre lettek kitalálva, amely a haladás jelképének és kifejeződésének számított. És az új építés egyszerü tömegekre redukált, szükös, dekorációmentes építészete a sietős, felületes érzékelésre adott válasz volt, amely a diadalmasan növekvő városi sebességből eredt. Még a 20. század hetvenes éveiben is általánosan azt feltételezték, hogy a városépítésnek elsősorban az autóssal kell számolnia (...)." (Vittorio Magnago Lampugnani: Architektur soll wieder langsam werden, Neue Zürcher Zeitung, 2019. február 5., 17. o., ford. BJ)

 

Ludwig Hilbersheimer - Hochhausstadt, 1924 - doyoucity.com
16/18
Ludwig Hilbersheimer - Hochhausstadt, 1924 - doyoucity.com

 

Lampugnani idézett cikkéhez nyugodtan hozzá lehet még tenni Ludwig Hilberseimer, a Bauhaus egyik tanára által 1924-ben született, az ideális város tervének szánt „Hochhausstadt" nevü utópiát, ami minden Madách-féle falanszteren lazán túltesz. Négy-öt emeletes „lábazat" között széles, kizárólag autók által használt utak nyílnak, az épületek tetején mozognak a gyalogosok, a mintegy fedélzet-jellegü gyalogjárási szintet alkotó lapostetőket hidak kötik össze, ebből a „fedélzetből" nőnek ki a koncepció nevét adó további 14 emeletes magasházak, mindez szigorúan derékszögü rendszerben. Az ilyen utópiák ihlették Rudolf Hillebrecht hannoveri városépítési tanácsnokot a második világháború után, a szétbombázott Hannover „autónak megfelelő város" („autogerechte Stadt") szellemében való újjáépítésére, aminek kései következményeivel – a túlméretezett, a városi szövetet szinte áthatolhatatlanul szétszabdaló gyorsforgalmi utakkal, az alig beilleszthető parkolóházakkal – Hillebrecht és követőinek utódai mindmáig küszködnek; nemcsak Hannoverben. Ma pedig, a „Città slow" mozgalom jegyében, a városban sétálva vagy kerékpárral közlekedve, ismét érzékelhetjük a homlokzatok jobb tagolását, nincs értelme a lecsupaszított épület-tömegeknek. A város használatának jobb életminősége mellett annak esztétikai minőségére is jobban ügyelni tudunk a „Baukultur", a Lipcsei Charta egyik kulcsfogalmának szellemében.

 

Rudolf Hillebrecht
12/18
Rudolf Hillebrecht

 


Bécs és Hamburg – Karl Ehn és Fritz Schumacher


Mindemellett van a Bauhaus korából sikerült ellenpélda is. Amikor 1979-80 fordulóján az építési hatóság ösztöndíjasaként Hamburgba kerültem, csak nagyon halvány fogalmam volt arról, hogy a 20. század húszas éveiben milyen teljesítményeket produkált az ottani városépítés, különösen a szociális lakásépítés terén. Akkori, idősebb magyar kollégáim ezen a téren is a legnagyobb természetességgel a Bauhaus-t vagy az általa inspirált alkotásokat tekintették „etalonnak" – vagyis például Dessau-ban a „Siedlung Törten"-t, a berlini Siemensstadt-ot vagy a stuttgarti „Weissenhofsiedlung" minta-lakótelepet, hogy csak nagyon ismert példákat említsek. Olyan regionális változatok, mint a jórészt Fritz Schumacher építésügyi igazgató munkájának köszönhető „vörös Hamburg" (ami ellentétben a „vörös Béccsel" nem politikai állásfoglalást jelent, hanem az északnémet hagyománynak megfelelő vörös klinkertégla közmegegyezésen alapuló használatát), szemükben gyanús, az ötvenes évek levitézlett „szocreál"-jára emlékeztető devianciák voltak.

 

Grundbuchhalle, Hamburg - Fritz Schumacher - fotó: wikipedia.org
17/18
Grundbuchhalle, Hamburg - Fritz Schumacher - fotó: wikipedia.org

 

E helyen eltekintve attól, hogy saját magam már akkor – többek közt az Európa-Tanács által meghirdetett 1975-ös müemléki évnek köszönhetően – az eklektikus városrészek elszánt híve voltam, saját elképzeléseimet az 1920-as évek telepszerü lakásépítéséről ebben az időben – a berlini, frankfurti és egyéb német példákon túlmenően – elsősorban a bécsi szomszédság uralta. Ezek közül is kiemelkedett a Karl Ehn tervezte Karl-Marx-Hof, amely neve és kifejezetten osztályharcosan ikonikus jelentéstartalma ellenére mégis imponált masszív erődszerüségével. Tudat alatt Hamburgban is hasonlót vártam valószínűleg – szakirodalom, amiből tájékozódhattam volna, akkoriban alig volt hozzáférhető. A Fritz Schumacher által tervezett Jarrestadt zárt központi tömbje, amely mindössze egy oldalon nyílik ki és a rá vezető utcákat enyhén hajlított vonalvezetéssel határozza meg, tartózkodóan elegáns és meglepő volt: a lét (nagyon is elviselhető) könnyedsége pont az északnémet Hamburgban jelent meg Bécs helyett, nem is beszélve az unalomig azonos „bauhaus-os" berlini szalagházakról? Egyszóval azonnal megnyert magának az a civil magától értetődőség, amit ez az együttes sugárzott, és elültette bennem a gyanút a Bauhaus-zal, Walter Gropius-szal, a CIAM-mal, Le Corbusier-vel és egész holdudvaruk koncepcióival szemben.

 

Karl Ehn - Karl-Marx-Hof - wikipedia.org
9/18
Karl Ehn - Karl-Marx-Hof - wikipedia.org

 


Berlin – James Hobrecht


Megpróbálok fair lenni: ezen koncepciók nem véletlenül születtek, hiszen a 19. századi, eklektikus városnegyedek valóban súlyos higiéniai és szociális hiányosságokkal küzdöttek. (Az „eklektikus" kifejezést, noha félreértésekre adhat okot, jobb híján itt most a Közép-Európában Ferenc József és Vilmos császár-kori, Nagy-Britanniában Viktória-kori városrészekre használom, tehát nem építészeti stílust, hanem korszakot jelöl - német megfelelőjeként a „Gründerzeit"-et szokták használni, noha ez sem egészen pontos.)

Gondoljunk csak Berlin munkásnegyedeinek hátsó udvaraira (amelyek minimális méretét 1853-tól az akkori standard tüzoltójármü 5,34 méteres forduló-átmérője határozta meg, nem egész 30 m2-ben, amit csak 1887-ben emeltek a még mindig túl kicsi 60 m2-re!), de akár a budapesti „gangos" beépítésre: ezek a városrészek a telekspekuláció következtében túlságosan sürün lakottak voltak. Az ágybérlet és a több müszakban alvás akkori rémképe ma már szerencsére Közép-Európában nagyrészt eltünt. Hiányoztak a zöldterületek (részben ma is hiányoznak; sőt, végig nem gondolt beavatkozások következtében, mint pl. a budapesti Múzeumi negyednél a Városligetben, használatukat indokolatlan többlet-terhelésnek vetik alá), kezdetben még az egészséges ivóvíz-ellátás sem volt megoldott, mint azt az 1892. évi hamburgi kolerajárvány mutatta kirívóan. A túlságosan nagy laksűrűség egyébként elsősorban nem városfejlesztési intézkedéseknek és nem a Bauhaus ideáinak, hanem a demográfiai átalakulásnak és a második világháború utáni nyugati jóléti társadalomban egyre növekvő egy főre eső lakás-alapterületnek köszönhetően szünt meg.

 

Eklektikus bérház - fotó: mek.oszk.hu
7/18
Eklektikus bérház - fotó: mek.oszk.hu

 

A második világháborút, és nem utolsósorban az azt követő bontási hullámot túlélt eklektikus városrészek lakásainak egyik komoly előnyét pedig pont az a jólét hozta felszínre, amit addig csak az utcai fekvésü, reprezentatív lakások lakói élvezhettek: a nagyfokú rugalmasságukat. Manapság eklektikus lakásokban egyetemista „community" stílusban éppen úgy lehet lakni, mint hagyományos családi környezetben vagy akár single-ként. Viszont már újkorukban volt egy olyan előnyük, ami a dzsentrifikáció (durván egyszerüsítve a jelenséget: bizonyos, korábban alacsony státuszú városrészek „ellenséges átvétele" jómódú „yuppie", ill. „dink" – „double income, no kids" – körök által) következtében kezd elveszni: a különféle társadalmi rétegek szó szerint egy fedél alatt laknak. Minimális kommunikáció, egymásról tudás akkor is volt, ha az utcai lakások és a „gangok" lakói közt társadalmi szakadék tátongott. Ennek James Hobrecht, Berlin 1862. évi városrendezési tervének fő alkotója, teljes tudatában volt, sőt az Angliában bevett, városrészenkénti társadalmi szegregáció tudatos ellenpéldájaként említi a berlini „bérkaszárnyát", amiről – erősen idealizálva, de annak szegregáció-ellenes hatásait helyesen felismerve – így ír: ott „a pincelakásokból a gyerekek ugyanazon folyosón át mennek a szabad iskolába, mint a tanácsos vagy a kereskedő gyerekei, (...) az ágyhoz kötött Schulzné a hátsó szárnyban és lánya, aki varrással és takarítással keresi szükös kenyerét, az első emeleten ismert személyiségekké válnak. Akár (...) egy ruhadarab, akár hathatós segítség a tandíjmentes oktatás megszerzéséhez vagy hasonlók, amikre (...) a különféleképpen szituált lakók kedélyes (sic!) kapcsolatai eredményeként derül fény, olyan segítség, amely az adakozóra nemesítően hat. És e szélsőséges társadalmi osztályok között mozognak a szegényebbek a második vagy negyedik emeletről, kulturális életünk szempontjából legnagyobb jelentőségü társadalmi osztályok, a tisztviselő, a müvész, a tudós, a tanár stb. támogatóan, inspirálóan és ezzel a társadalom hasznára válva." (Hobrecht szövegét kritikusan kommentálva idézi Werner Hegemann, Das steinerne Berlin, Berlin 1930, 232. o., ford. BJ).

 

Berlin - James Hobrecht - fotó: Baunetz.de
2/18
Berlin - James Hobrecht - fotó: Baunetz.de

 

 

Olmütz és Reichenberg – Camillo Sitte


A túl nagy sürüség veszélyeit többen felismerték, viszont olyan, a gyakorlatba átültethető javaslatot, amely ezt elkerülve megőrzi az urbanitást – a zárt utcaképet, a „kint és bent", vagyis a közterületek mindenki számára hozzáférhető és a tömbbelsők félig magán szférájának világos megkülönböztetését, és nem higítja fel a várost lakótelep-szerü beépítéssel pszeudo-kertvárossá – kevesen tettek. Ezek közé tartozik Camillo Sitte (1843-1903) bécsi építész és várostervező, akinek a német nyelv nemcsak a „Städtebau" (városépítés) fogalmának általános használatát köszönheti, de aki „Der Städte-Bau nach seinen künstlerischen Grundsätzen" (az 1889-es első kiadásban még így, kötőjellel írva) címü könyvével valósággal forradalmasította az urbanisztikai szemléletet. Olmütz (Olomouc, Csehország) erődített jellegének 1886. évi megszüntetése után városrendezési tervében olyan keretes tömbbeépítést javasolt, amely a tömbök viszonylag csekély mélységével megakadályozta a spekulatív túlsürítést – a javaslat – bár kivitelezésig nem jutott - „olmützi rendszer" néven került a szakmai köztudatba és inspirálta a városépítés gyakorlatát. Később, Reichenberg (Liberec, Csehország) városépítési tervének müszaki leírásában modellszámításokkal bizonyította, hogy ez a rendszer a telekérték emelkedése révén a befektetők számára is igen előnyös lehetett. Sitte kritikusai gyakran vetették a szemére, hogy őt valójában csak a városépítés müvészeti oldala érdekli, ahogy ezt híres könyvének címe is szuggerálja, holott itt nagyon is praktikus tervezőnek bizonyult.

 

Camillo Sitte - Olmütz - fotó: Olmützi Múzeum
4/18
Camillo Sitte - Olmütz - fotó: Olmützi Múzeum

 

Sitte életmüve torzó maradt (reichenbergi és más városépítési tervei csak igen töredékesen valósultak meg), de az ő érdeme, hogy a város szerkezetét és szövetét, a telektől az utcán és téren át a városnegyedig a gyakorlatban is a köztudatba emelte és mintegy jogaiba helyezte a városépítési térképzést, téralkotást. Követői közt olyan neveket találunk, mint Joseph Stübben, a 19. század végi Köln alkotója. Jürg Sulzer neves svájci várostervező a jelenkori városfejlesztés eszmei képének megközelítesénél szívesen használja a „Bürgerstädtebau" fogalmát, abban az értelemben, hogy a házát tudatosan, városi összefüggésben építő polgár minden tervezési elgondolás kiindulópontja. Camillo Sitte ennek előfeltételeihez tartozik.

 

Jozef Stübben - Köln - fotó: wikipedia.org
8/18
Jozef Stübben - Köln - fotó: wikipedia.org

 


Zürich, Budapest, Tel Aviv


Érdemes elidőzni a Sulzer és munkatársnője, Martina Desax által irányított svájci nemzeti kutatási programnál, amely az „agglomeráció várossá válását" és az „új urbánus minőség" keresését tűzte ki célként (Sulzer, Jürg / Desax, Martina: Stadtwerdung der Agglomeration. Die Suche nach einer neuen urbanen Qualität. Synthese des Nationalen Forschungsprogramms „Neue Urbane Qualität“, Zürich: Scheidegger & Spiess 2015.).

 

Lépcsőház Újlipótvárosban - fotó: Alovits Bálint
1/18
Lépcsőház Újlipótvárosban - fotó: Alovits Bálint

 

A mai agglomerációk és városszéli telepek nagytöbbségükben véletlenszerű formát mutatnak (...). Hiányoznak azok a fölérendelt tervezési ideák, amelyek hozzájárulhatnának a város- és településrészek szépségéhez, életminőségéhez." (Sulzer / Desax, 59. o., idézetek ford. BJ) Fájdalmas pontot érintenek a kutatók, amikor azt feszegetik, hogy „a városszéli szabadon álló családi házra vágyás továbbra is féktelen trendjét (...) nem kell-e abban is keresni, hogy a modern kor csaknem száz éve gyakorolt, névtelen lakótelep-építése alig változott. Úgyszintén (...) felül kell vizsgálni, hogy a városi szétterülés netán a hiányzó városépítési téralkotás eredménye-e." (uo., 61. o.) Mivel a töretlenül növekedő városokban nyilvánvalóan nem lehet mindenkit (ráadásul megfizethető) lakáshoz juttatni a történelmi városközpontokban és az eklektikus városnegyedekben kézenfekvő, hogy az urbanitást, a sokszínüséget, elevenséget, mint minőséget kvázi exportálni kell a külső városrészekbe. Sulzer és Desax a „téralkotó városépítés", a „térbeli védettség" és a „városnegyed testisége" címszavakkal a Bauhaus-zal ellentétes programot fogalmaznak meg. Valóban, a Bauhaus és a belőle kisarjadt lakótelepek néhány kivételtől – mint pl. a húszas évek említett hamburgi városépítésétől – eltekintve szinte tüntető képtelensége a zárt, védelmet és azonosulást kínáló terek és utcák alkotására bizonyára hozzájárul ahhoz, hogy városaink jelentős részét, noha használjuk, de nem tartjuk igazán otthonosnak.

 

Tel Aviv - Bauhaus - fotó: viajealpatrimonio.com
14/18
Tel Aviv - Bauhaus - fotó: viajealpatrimonio.com

 

Némi polémiával fogalmazva tehát: abcúg Bauhaus, éljen az európai város!

Ezen a ponton szinte már hallom a figyelmes budapesti sétáló ellenvetését: és Újlipótváros, vagy Lágymányos jó része netán nem Bauhaus, vagy legalábbis „Neues Bauen", ahogy a német nyelveterületen gyüjtőfogalommal nevezik a „modern" építészetet? És Budapesten kívül: például Tel Aviv? Nem ott találjuk a nácik által Németországból elüldözött kiváló építészek mintegy városméretü Bauhaus-alkotását? Válaszom: igen, de ha mindezen városrészeket megnézzük: mint építészet, valóban modernek és – ha úgy tetszik – Bauhaus-stílusúak (noha a Bauhaus alkotói többnyire elvetették tevékenységük stíluskénti besorolását és annak átfogó reform-koncepcióját hangsúlyozták), városépítési koncepciójuk azonban a szalagházak és a tömbök feloldásának elvetésén, a Sitte által inspirált keretes beépítésen alapul. Budapesten egyébként 1932 óta a Harrer Ferenc vezette törvényhatósági ad hoc különbizottság (amelynek feladata a városfejlesztési program kidolgozása volt) és Budapest városrendezési ügyosztálya behatóan foglalkoztak a beépítési módok és az általuk megengedett sürüségi értékek problematikájával (részletesen tárgyalja: Sipos András: A jövő Budapestje 1930-1960, Budapest, 2011.).

 

Új köztér, Lausanne, Svájc, 2014 - fotó: word-architects.com
10/18
Új köztér, Lausanne, Svájc, 2014 - fotó: word-architects.com

 

A parcellák kialakítása és beépítése, a zártsorú beépítés szabályozási vonalának újraélesztése, (...) a városi teret ötletesen határoló házak összességükban a várossá válás és a város téralkotó testisége építészeti hagyományának ihlető kritériumait kínálják." (Sulzer / Desax, 80. o.) A kutatási projekt mindezt „2080. évi távlati képekben" konkretizálja, amelyeket a kutatók szerint a zürichi agglomeráció valós színhelyei inspiráltak. Különösen megkapó az „Elővárosból urbánus városrésszé válás" címü távlati kép (uo., 92. o.), amely egy szigorúan keretesen beépített városi út és egy patakot kísérő zöldsáv kereszteződését mutatja - a zöldsávot is keretes beépítés határolja, a térfalak azonban enyhén kanyargósan követik a patak folyását.

 

Vilnius - smart city - fotó: emerging-europe.com
15/18
Vilnius - smart city - fotó: emerging-europe.com

 


Az okos város


Nyilvánvaló, hogy jólsikerült téralkotással nem lehet az urbanisztika problémáit egyszer s mindenkorra megoldani, de az azonosulás, a felismerhetőség, az otthonosság értékein túl nagyon is gyakorlati jelentősége van, és itt térünk vissza Camillo Sitte ideáljához – hiszen a sürün (de nem túl sürün) beépített, ugyanakkor igényes közterületekkel ellátott város nemcsak területtakarékos, hanem ráadásul energiatakarékos és környezetbarát, sőt gazdaságos is. Erre égető szükség van például Budapesten is, ahol a városi szétterülés fékezésének egyik kézenfekvő megoldása a „rozsdaövezet" minél jobb kihasználása új, urbánus helyszínek, lakó- és munkahelyi környezetek kialakításával. Még a „smart city" divatos fogalmát is rokonítani lehet Sitte-vel – az ő városa azért „smart", mert a célszerüséget összekapcsolja a szépséggel és a tartóssággal, és Vitruvius óta mindmáig ez minden építési tevékenység mércéje.

 

Prof. Dr. Brenner János

címzetes egyetemi tanár
Dipl.-Ing., Baudirektor
Bundesministerium des Innern, für Bau und Heimat, Berlin

 

Vélemények (2)
iwel
2019.03.16.
22:42

Nagyon jó írás ! Gratulálok ! Könnyen bizonyítható empirikus úton is amit a prof. leír egyszerű pszich. tesztek (lsd: biophilic design basics) alapján. A nemz. modern építészet egy dogmatikus alapú "antiépítészet" (lsd.: N.A.Salingaros Antiépítészet és Vallás)  Az pedig, hogy "kritizálhatatlan", önmagában bizonyítja h vmi nem stimmel vele:  Nem véletlen h így kezdődik az írás is, hogy ezért majd kiközösít a szakma. Hát vagy épp ellenkezőleg :D Gyulai Levi 

Pákozdi Imre
2019.03.16.
21:25

Nagyon klassz cikk, de az "Abcúg" csakis a többé-kevésbé a Bauhaushoz köthető várostervezési illúzióknak jár. (Többé-kevésbé, merthogy pl. Corbusier nem volt a Bauhaus tanára, sem tanítványa, sem teoretikusa...). A "Bauhaus stílusban", tehát a két világháború közötti modernizmus jegyében megvalósult, főleg kisebb és közepes méretű* épületek ugyanis máig példaadó, méltán divatos, ezért csak csillagászati összegekért megvásárolható építészeti kincsek - és méltán. Európa-szerte egyszerűen megépíthető, forradalmian új, célszerű, világos, áttekinthető és funkcionális családi- és társasházak születtek a modernizmus akkori mozgalma során. A belmagasság jellemzően 320 cm, az ablakok nagyok és hajtogatva-tologatva sarkig nyithatóak, a WC szeparált, ráadásul két ajtóval is (köztük a kézmosó), a nappali tágas, az ebédlő úgyszintén, hall nincs, a két-három háló és a dolgozó a nappalival vetekedő méretű, az előszoba nagy és négyzetes, így alkalmas a vendégek nyugodt, zavartalan, tumultustól-beszorultságtól mentes fogadására. Ami azóta épült, akár egymilliós négyzetméteráron, ezeket a kritériumokat nem teljesíti. Itthon biztosan nem, de azt gyanítom, hogy többnyire Németországban sem.

* főleg, de nem kizárólag. A budapesti Szabadság téri, hajdani Pénzintézeti Központ (ma, kicsit elrontva, banképület), valamint a Dob utcai, hajdani Postapalota (ma a NAV Kiemelt Adózók Igazgatósága) kiváló példák a nagyméretű modernista épületek sikerére, nem beszélve a Pasaréti téri és a városmajori ferences templomokról.

Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk