Nézőpontok/Kritika
Apácák a csőszéken
2007.07.02. 08:38
Marcel Breuer – Dizájn és építészet. Kiállítás a Ludwig Múzeumban."Punk csajok társaságában, Ruth Hollos műtermében látható hősünk a kiállítás legüdítőbb, egyébként közismert képén. A három torzonborz nő a kamerába néz, mellettük BM öltönyben, elfordított fejjel, erősen kilóg a sorból. A manipulátor póza ez, aki csinál ugyan forradalmat, de csak a háttérből, mértékkel."
Eljutni a MűPá-ba egyenlő egy rémületes úttal a provinciára: a TriGránit olyannyira kedveli a vadkeletet, hogy nem csak elmegy oda építeni, de nekünk is megcsinálja. A Millenniumi Hogyishívják, ami itt lassan testet ölt, semmi jót nem ígér, csak a pánkeleteurópai államszocializmus örökségével gazdálkodó vadkapitalista megalomániát, egy újabb szellemvárost, a túlparti campus méltó párját. Ah, vajon miért annyira erős a hülyeség érdekképviselete minálunk, hazám? Ugyanez a hülyeség hogyhogy nem jelent versenyhátrányt a piac farkastörvényei között? Rejtély, hazám. Hazám.
Persze Breuer Marcell bauhaus-diplomáját sem fogadták el itthon annak idején, de hát tudjuk, a bugris tempó nem újkeletű vívmányunk.
Az ilyen kiállítások vitathatatlan érdeme, hogy közel hoznak egy mítoszt, ami ettől kissé megroggyan, kinyílik, és ezáltal emészthetővé válik, tanulságok levonására ad alkalmat, hogy a látogató szellemileg épüljön általa.
A modernitás leszámol a régi, szakrális mítoszokkal, hogy aztán megteremtse saját, profán mítoszait, amik jóval felületesebb és törékenyebb konstrukciók, mint a régiek voltak, könnyen összeroppannak a próba terhe alatt. Ami a Breuer-mítosz bútorait illeti, azokra ma már leginkább a totalcar-on használatos nem kéne minősítést adnánk (talán sokan máshogy vannak ezzel, nekik kéne). Sommásnak tűnő, de jól használható és pontos értékelési rendszer ez, ami leválasztja a holmikról az úgynevezett jelentőséget, a korszakalkotást, vagyis a mitikus attribútumokat. Talán nem véletlen, hogy a csővázas bútorok eleinte nem voltak sikeresek, és később is csak a vájtfülű közönség vásárolta őket – ennek ellenére vagy ezzel együtt valóban korszakalkotó jelentőségűek, érzékelhetően változtattak a dolgok állásán.
A fa és a rétegeltlemez bútorok inkább ormótlanok és durvák, mint nem, de ezeknek is erős karaktere van. Ami így együtt, durvaság és erő, még csak harsányságot eredményez. Szóval nem a mondanivaló hiányzik belőlük, hanem a csiszolt, szabatos fogalmazás (a Heal’s foteleknél a mondanivaló is elsikkadni látszik). Ezek a bútorok hatalmas dolgokat mondanának, csak nem mindig találják a szavakat. Törik az új nyelvet, de a régit már nem akarják használni.
Mert hát forradalom termékei, és a forradalmak már csak ilyenek. A bauhaus-os képeken a növendékek is beesett arcú, éhenkórász forradalmárok, akiknek ezt a vonását a bohóckodás sem tudja eltakarni. Fanatikus figurák, bármit feláldoznának az eszméért. Lett is elképesztő felfordulás, némelyik harmincas évekbeli fotón egyenesen a későbbi hetvenes-nyolcvanas évek hangulatai villannak fel, vagyis a jövő maga (például azon a képen, ahol két tornaruhás nőszemély egy gramofon társaságában üldögél a padlón).
A korabeli képek arról árulkodnak, hogy a Bauhaus épületeivel senki és semmi nem tudta tartani a lépést: a házakhoz képest atavisztikusnak tűnnek az emberek, az autók, a tárgyak, a ruhák, minden. Talán mostanában érjük lassan utól őket. Hát igen, ez tényleg avantgárd.
Punk csajok társaságában, Ruth Hollos műtermében látható hősünk a kiállítás legüdítőbb, egyébként közismert képén. A három torzonborz nő a kamerába néz, mellettük BM öltönyben, elfordított fejjel, erősen kilóg a sorból. A manipulátor póza ez, aki csinál ugyan forradalmat, de csak a háttérből, mértékkel. Semmiképpen nem bukna el forradalmával együtt (jó kérdés, hogy a modernizmus vezéregyéniségei és résztvevői ebből a szempontból hogyan értékelhetők, vagy egyáltalán a forradalom-analógia meddig érvényes itt). A Breuer-jelenség, akár a főszereplő életútját, akár hamiskás tekintetét nézzük, mindegyre felveti ezt a kérdést: mekkora szerepe van a sikerben és a mítosz létrejöttében az opportunizmusnak, a svihákságnak – ami egyébként a tehetség egy nagyon is érvényes formája. Mindenesetre a nagymértékű, némi szélhámosság gyanúját is implikáló talpraesettség Breuernél az életrajz alapján adottnak látszik. A kortárs képzőművészet, építészet és design Olümposza is tele van az ügyes, intelligens, egyben felszínes virtuozitás sikersztorijaival, amelyek kis része később eltűnik a süllyesztőben, nagyobb részük azonban történelmet csinál.
Nyilvánvaló, hogy szupersztár, ikon nem azokból lesz, akik a „legértékesebbek", hanem azokból, akik a legalkalmasabbak szupersztárnak. A Breuer-kiállításnak elvileg áhítatot kellene keltenie, de a nagyság és jelentőség burka alatt alig találni valamit, ami a szívhez szól ("És gondolták volna, hogy ez Ferrarikra is vonatkozik?"). Breuer fontossága megkérdőjelezhetetlen, őszintén lelkesedni érte kevésbé lehet. Ebben osztozik a többi, piedesztálra és tankönyvekbe emelt, kötelező tananyagba felvett korszakos jelentőségű figurával. Ahogy már Siza, Gehry, Hadid és társaik is csak önmaguk unalmas utánzatai - a siker, a rutin, a hírnév és a gazdagság súlya kisajtolta belőlük az elevenséget.
Breuer a kiállítás egyik szövege szerint csodagyereknek számított a bútortervezésben. Az a forradalmi leegyszerűsítés, amivel ő és társai éltek, és amivel a design mind a mai napig operál, egészen közel van a lebutításhoz, gyakran átfedésbe is kerül vele. Ezt a kínos átfedést azután nagy, erős, frappáns gesztusok kendőzik el. Breuer bútorainál ez a módszer az aluvázas konstrukciók esetében érvényesül a legkevésbé, ezek a munkái mutatják a legnagyobb rokonságot a Doldertal-villák kiforrottságával és finomságával, amikkel időben is egybeesnek.
Ami az építészetet illeti, a hetvenes-nyolcvanas évekre kerül szinkronba a civilizáció többi részével, emberekkel-autókkal stb. Addigra vagy lelassult, vagy a többi gyorsult fel annyira, hogy utolérje, mindenesetre az atlantai közkönyvtár képén már ott az egyensúly, a ház és az előtte parkoló autók együtt vannak, a belső tér a benne szöszmötölő alakokkal úgyszintén. Az ötvenes-hatvanas évek épületein még ott a komikus fáziseltolódás, az akkoriban épült Breuer-villák a mai napig aktuálisnak hatnak, miközben lakóik rég elavultak.
Az egyházi épületeknél már nincs mit szépíteni, építészettörténeti jelentőségre sem lehet hivatkozni: Breuer templomai brutálisak. Talán nem túlzás azt mondani, hogy blaszfémiát testesítenek meg, minthogy minden aspektusukban (lépték, anyag, forma stb.) leginkább az Isten ellen lázadó ember nagyszabású emlékművei, ahol nyoma sincs Krisztusnak vagy a lélek intimitásának (nem mintha a gótika katedrálisai a Hegyi beszéd szellemében fogantak volna). Valamiféle robotikus egyház épületei ezek, a többi Breuer-középületre is jellemző tankszerű könyörtelenség bennük romboló életre kel. Jól példázzák a modernitás halott viszonyát a szakrálishoz, amivel a huszadik században épült templomok legnagyobb része hiába küzd.
A Baldeggi-kolostor ebédlőjében készült fotón az apácák BM csőszékein ülnek, és a két tényező, a fekete lepelbe burkolt apáca meg a designbútor reménytelenül inkompatibilis. A kiállítás szeptember 2-áig tekinthető meg.
Persze Breuer Marcell bauhaus-diplomáját sem fogadták el itthon annak idején, de hát tudjuk, a bugris tempó nem újkeletű vívmányunk.
Az ilyen kiállítások vitathatatlan érdeme, hogy közel hoznak egy mítoszt, ami ettől kissé megroggyan, kinyílik, és ezáltal emészthetővé válik, tanulságok levonására ad alkalmat, hogy a látogató szellemileg épüljön általa.
A modernitás leszámol a régi, szakrális mítoszokkal, hogy aztán megteremtse saját, profán mítoszait, amik jóval felületesebb és törékenyebb konstrukciók, mint a régiek voltak, könnyen összeroppannak a próba terhe alatt. Ami a Breuer-mítosz bútorait illeti, azokra ma már leginkább a totalcar-on használatos nem kéne minősítést adnánk (talán sokan máshogy vannak ezzel, nekik kéne). Sommásnak tűnő, de jól használható és pontos értékelési rendszer ez, ami leválasztja a holmikról az úgynevezett jelentőséget, a korszakalkotást, vagyis a mitikus attribútumokat. Talán nem véletlen, hogy a csővázas bútorok eleinte nem voltak sikeresek, és később is csak a vájtfülű közönség vásárolta őket – ennek ellenére vagy ezzel együtt valóban korszakalkotó jelentőségűek, érzékelhetően változtattak a dolgok állásán.
A fa és a rétegeltlemez bútorok inkább ormótlanok és durvák, mint nem, de ezeknek is erős karaktere van. Ami így együtt, durvaság és erő, még csak harsányságot eredményez. Szóval nem a mondanivaló hiányzik belőlük, hanem a csiszolt, szabatos fogalmazás (a Heal’s foteleknél a mondanivaló is elsikkadni látszik). Ezek a bútorok hatalmas dolgokat mondanának, csak nem mindig találják a szavakat. Törik az új nyelvet, de a régit már nem akarják használni.
Mert hát forradalom termékei, és a forradalmak már csak ilyenek. A bauhaus-os képeken a növendékek is beesett arcú, éhenkórász forradalmárok, akiknek ezt a vonását a bohóckodás sem tudja eltakarni. Fanatikus figurák, bármit feláldoznának az eszméért. Lett is elképesztő felfordulás, némelyik harmincas évekbeli fotón egyenesen a későbbi hetvenes-nyolcvanas évek hangulatai villannak fel, vagyis a jövő maga (például azon a képen, ahol két tornaruhás nőszemély egy gramofon társaságában üldögél a padlón).
A korabeli képek arról árulkodnak, hogy a Bauhaus épületeivel senki és semmi nem tudta tartani a lépést: a házakhoz képest atavisztikusnak tűnnek az emberek, az autók, a tárgyak, a ruhák, minden. Talán mostanában érjük lassan utól őket. Hát igen, ez tényleg avantgárd.
Punk csajok társaságában, Ruth Hollos műtermében látható hősünk a kiállítás legüdítőbb, egyébként közismert képén. A három torzonborz nő a kamerába néz, mellettük BM öltönyben, elfordított fejjel, erősen kilóg a sorból. A manipulátor póza ez, aki csinál ugyan forradalmat, de csak a háttérből, mértékkel. Semmiképpen nem bukna el forradalmával együtt (jó kérdés, hogy a modernizmus vezéregyéniségei és résztvevői ebből a szempontból hogyan értékelhetők, vagy egyáltalán a forradalom-analógia meddig érvényes itt). A Breuer-jelenség, akár a főszereplő életútját, akár hamiskás tekintetét nézzük, mindegyre felveti ezt a kérdést: mekkora szerepe van a sikerben és a mítosz létrejöttében az opportunizmusnak, a svihákságnak – ami egyébként a tehetség egy nagyon is érvényes formája. Mindenesetre a nagymértékű, némi szélhámosság gyanúját is implikáló talpraesettség Breuernél az életrajz alapján adottnak látszik. A kortárs képzőművészet, építészet és design Olümposza is tele van az ügyes, intelligens, egyben felszínes virtuozitás sikersztorijaival, amelyek kis része később eltűnik a süllyesztőben, nagyobb részük azonban történelmet csinál.
Nyilvánvaló, hogy szupersztár, ikon nem azokból lesz, akik a „legértékesebbek", hanem azokból, akik a legalkalmasabbak szupersztárnak. A Breuer-kiállításnak elvileg áhítatot kellene keltenie, de a nagyság és jelentőség burka alatt alig találni valamit, ami a szívhez szól ("És gondolták volna, hogy ez Ferrarikra is vonatkozik?"). Breuer fontossága megkérdőjelezhetetlen, őszintén lelkesedni érte kevésbé lehet. Ebben osztozik a többi, piedesztálra és tankönyvekbe emelt, kötelező tananyagba felvett korszakos jelentőségű figurával. Ahogy már Siza, Gehry, Hadid és társaik is csak önmaguk unalmas utánzatai - a siker, a rutin, a hírnév és a gazdagság súlya kisajtolta belőlük az elevenséget.
Breuer a kiállítás egyik szövege szerint csodagyereknek számított a bútortervezésben. Az a forradalmi leegyszerűsítés, amivel ő és társai éltek, és amivel a design mind a mai napig operál, egészen közel van a lebutításhoz, gyakran átfedésbe is kerül vele. Ezt a kínos átfedést azután nagy, erős, frappáns gesztusok kendőzik el. Breuer bútorainál ez a módszer az aluvázas konstrukciók esetében érvényesül a legkevésbé, ezek a munkái mutatják a legnagyobb rokonságot a Doldertal-villák kiforrottságával és finomságával, amikkel időben is egybeesnek.
Ami az építészetet illeti, a hetvenes-nyolcvanas évekre kerül szinkronba a civilizáció többi részével, emberekkel-autókkal stb. Addigra vagy lelassult, vagy a többi gyorsult fel annyira, hogy utolérje, mindenesetre az atlantai közkönyvtár képén már ott az egyensúly, a ház és az előtte parkoló autók együtt vannak, a belső tér a benne szöszmötölő alakokkal úgyszintén. Az ötvenes-hatvanas évek épületein még ott a komikus fáziseltolódás, az akkoriban épült Breuer-villák a mai napig aktuálisnak hatnak, miközben lakóik rég elavultak.
Az egyházi épületeknél már nincs mit szépíteni, építészettörténeti jelentőségre sem lehet hivatkozni: Breuer templomai brutálisak. Talán nem túlzás azt mondani, hogy blaszfémiát testesítenek meg, minthogy minden aspektusukban (lépték, anyag, forma stb.) leginkább az Isten ellen lázadó ember nagyszabású emlékművei, ahol nyoma sincs Krisztusnak vagy a lélek intimitásának (nem mintha a gótika katedrálisai a Hegyi beszéd szellemében fogantak volna). Valamiféle robotikus egyház épületei ezek, a többi Breuer-középületre is jellemző tankszerű könyörtelenség bennük romboló életre kel. Jól példázzák a modernitás halott viszonyát a szakrálishoz, amivel a huszadik században épült templomok legnagyobb része hiába küzd.
A Baldeggi-kolostor ebédlőjében készült fotón az apácák BM csőszékein ülnek, és a két tényező, a fekete lepelbe burkolt apáca meg a designbútor reménytelenül inkompatibilis. A kiállítás szeptember 2-áig tekinthető meg.
kép + szöveg: Török Tamás
1/8
2/8
3/8
8/8
4/8
5/8
6/8
7/8
Vélemények (0)
