építészet : környezet : innováció

Az éghajlatváltozás és a kleptokrata város

Műhelybeszélgetés a városról, a városi létről — Bányai Géza, Kolundzsija Gábor és Mújdricza Péter részvételével a Civil Rádióban
Műhelybeszélgetés a városról, a városi létről — Bányai Géza, Kolundzsija Gábor és Mújdricza Péter részvételével a Civil Rádióban, 2006. április 15-én

„Otthonom legyen nyitott bármely kultúra szabadlelkű széljátéka előtt, de visszautasítom, hogy valamely’ is ledöntsön a lábamról.” (Gandhi)


Bányai Géza: Közeledik a nyár, és az elmúlt néhány év tapasztalatait előre vetítve, ha megint el marad a tavasz, ismét a szó szoros értelmében a bőrünkön fogjuk érezni, hogy mit is jelent a globális éghajlatváltozás. Ismét hőhullámok lesznek, vagy épp a másik véglet?

Kolundzsija Gábor: Mi, nagyvárosban élők hamarabb átélhettük a globális felmelegedés hatásait, mintsem arról a meteorológusok tudósítottak volna. Ma már a tudósok sem kérdőjelezik meg a globális felmelegedés tényét, többek közt a tengerszintemelkedés objektív mérhetősége, a Golf-áram lassulása, a sarki jégsapkák olvadása, „betervezetlen” áradások, hurrikánok megjelenése miatt. A közelmúlt orkánja a Tátrában, a jelenleg tapasztalható magyarországi árvíz is az éghajlatváltozással kapcsolatos katasztrófa.

B.G.: Tegnap jártam egy konferencián, Vállalatok a fenntartható világért címmel, ahol mindezeket a jelenségeket „szigorúan tudományos” alapon is alátámasztották. Meskó Attila MTA főtitkár például grafikonokkal is szemléltette a globális éghajlatváltozást.

K.G.: Csak megerősíteni tudom, hogy például a városokban egy fasortól és mindennemű növényzettől megfosztott széles utca, leaszfaltozva, lebetonozva, házfalakkal körülvéve, klimatikus szempontból úgy működik, mint egy sziklafalakkal szegélyezett, kietlen, növényzet nélküli völgy, amely a nyári kánikulában elképesztően fel tud forrósodni. Nos, a természetben, efféle katlanokban mi nem nagyon szoktunk kirándulni, igyekszünk elkerülni az ilyen helyeket. Ugyanakkor a nagyvárosi utcákról hová meneküljünk a hőség elől? Ezért fontos alkalmazkodnia a klímaváltozáshoz a várostervezésnek, hiszen rajtunk is múlik, mennyire tesszük élhetővé környezetünket.

B.G.: A poklot szokták ilyen forró katlanként ábrázolni.

Mújdricza Péter: Hogy mennyire súlyos globális gondról beszélünk, mi sem bizonyítja jobban, mint David A. Kingnek, a brit kormány tudományos főtanácsadójának egy, a szigetországi fejeseknek szánt szentenciája: „Az éghajlatváltozás a legsúlyosabb probléma, amivel napjainkban szembe kell néznünk – még a terrorizmusnál is komolyabb fenyegetést jelent.” És nyugodt lélekkel hozzáfűzhetjük, hogy nem pusztán az emberre, de az egyetemes élővilágra nézve is. Hiszen földtörténeti korok magasságából szemlélve nem egy világméretű termonukleáris háború a legveszélyesebb, hanem a kifejezetten civil széndioxid-kibocsátás mennyisége és évszázados gyorsasága. Például 2005 nyarán, az egyik héten meleg hőmérsékleti csúcsot jeleztek a meteorológusok, néhány napon belül mégis a hideg rekord dőlt meg. Ugyanígy kiszámíthatatlan, hogy az éghajlati ritmusából kibillent planéta új egyensúlyi helyzete Vénusz-szerűen felforrósodott Földgolyót, avagy globális eljegesedést, hólabda-Földet eredményez-e. Mint ahogy megjósolhatatlan az is, hogy ez az emberi, vagy bármiféle földi élet lehetőségét egyáltalán nem garantáló új egyensúlyi helyzet hány generáció, netán évszázezrednyi idő alatt következik be. Mindenesetre, földtörténeti szempontból „embertelenül” gyorsan lejátszódó folyamat kellős közepén élünk és ehhez a világ városainak is alkalmazkodniok kell. Tudomásul kell vennünk, hogy a mi szakmánk, az építészet és várostervezés 30-50%-ban felelős ezekért a problémákért.

B.G.: Ha ezt a 30-50%-ot értelmezni akarjuk, gondoljunk elsősorban a fűtésre, a klimatizálásra. Például az imént említett, Vállalatok a fenntartható világért című konferencián meg is jegyezték az előadók, hogy a patinás szálloda elegáns előadótermében – ahol zajlott a „meeting” – be voltak húzva a függönyök az üvegfal előtt, égett a villany az elsötétített térben és folyamatosan ment a légkondicionálás és a fűtés. Miközben odakinn kellemes, 18 fokos hőmérséklet volt. Csak ki kellett volna nyitni az ablakokat, be lehetett volna engedni a napfényt, nem lett volna szükség drága fűtésre, világításra és szellőzésre. A modern magasházak kvázi erőművi léptékben használják el ezeket a mesterséges energiákat, amelyek felelősebb tervezéssel nagyrészt megtakaríthatóak lennének.

K.G.: Szeretném idézni néhai mesterem, Kiss István egyik szállóigéjét. Kiss István közigazgatási jogász volt, és a Magyary-féle intézetben dolgozott még a Teleki-kormány idejében. Részben őróla készült nem olyan rég a Tanítványok című, Bereményi Géza által rendezett film. Rengeteg szállóige maradt utána. Az egyik így hangzott: a túlzott racionálé irracionáléba, a túlzott irracionálé pedig racionáléba megy át. Ez pontosan az előbbi eset: a materializmushoz kapcsolódó globális rendszer, ami racionálisan alakult ki, egzakt, tudományos alapon, immár abszolút az irracionalitás birodalmába tévedt. Még a legszűkebben vett gazdaság területén is, hiszen a pénzügyi és a reálszféra teljesen elszakadt már egymástól.

B.G.: Ha a kánikulában veszek egy légkondit és fölszerelem, mint mindennapi döntés nem tűnik irracionálisnak. Sőt, kifejezetten racionális megfontolás eredménye.

M.P.: Pontosan emiatt egy üveghomlokzatú magasház nyári hőterhelése jóval több energiát emészthet fel, mint a téli fűtés. Egyszerűen a nyári üzemeltetése a drágább. Egy ilyen magasház fajlagos széndioxid kibocsátása indokolatlanul nagy, kvázi egy nagyvárosi utca csúcsforgalmának széndioxid-terhelésével vetekedhet. Nem véletlenül jegyezte meg Kenneth Frampton építészteoretikus az 1999-es UIA konferencia bevezető előadásában, Pekingben, hogy a huszadik század legapokaliptikusabb találmánya nem az atombomba, hanem az automobil…

K.G.:
Csak egy hétköznapi példa, hogy a modern lakásokban nem épülnek igazi kamrák. Régen természetes volt, hogy minden konyha mellett ott volt egy megfelelő alapterületű, szabad levegővel szellőztethető helyiség. Ha tehették, észak felé nyitották az ablakát, ami általában télen-nyáron nyitva volt. Nyáron odabenn mindig tíz fokkal hűvösebb volt, mint kint, télen pedig melegebb. Barlangi jellegű, kiegyenlített hőmérsékletű helyiség volt. Később aztán föltalálták a jégszekrényt, – még nem a hűtőszekrénynél tartunk – vitték a jegesek a jégcsákánnyal a jeget, amit betettek az emberek a spájzba. Most, a fridzsiderek korszakában, nem hogy igazi kamrák nem épülnek, hanem már rendes konyhák sincsenek. „Amerikai konyhákat” csinálnak, amihez persze elszívó kell, ami rengeteg energiát elfogyaszt. És miközben fűtöm a lakást ezerrel, hűtöm a hűtőgépeket ugyancsak ezerrel. Ezek a masinák állandóan mennek, még a mosógépeknél is többet fogyasztanak, a világításnál is többet. Ilyen tételekből tevődik össze, hogy globálisan irracionális méreteket ölt a háztartási fogyasztásunk. Ha egy éjszakai műholdfelvételt nézünk Európáról és más kontinensekről, tisztán kirajzolódnak a nagyvárosok. Nagyon szépen lehet látni, hol vannak az agglomerációk. Ezek az infra hőfelvételek olyan esztétikusak lehetnek egyébként, mint egy modern festmény. Néztem az észak-afrikai hőtérképet, kirobbanóan fényes pontokkal a szaharai sivatagban. Nem értettem: hol vannak itt a nagyvárosok? Nem a tengerparton, hanem a sivatag kellős közepén! Aztán kiderült, hogy kőolajmezők voltak, ahol a koncentrált gázfelesleg elvezetésével nem számoltak, és jobb híján a helyszínen elégetik, hatalmas gázfáklyákként forralva a környezetet. Elképesztő energiapazarlás ez, a környezetszennyezésről nem is beszélve.

B.G.: Ezek az éghajlati kilengések nem arra utalnak, hogy mielőtt egy fizikai vagy biológiai rendszer összeomlana, beáll egy kiszámíthatatlan rezonanciájú végjáték? Ahogy Amerikában, az oly sokat emlegetett, Takoma függőhíd esetében, ami a kalkulálatlan szélterhelések következtében napokig-hetekig belengett, mielőtt leszakadt volna. Ugyanígy az éghajlati elmozdulások is, a korlátokat áthágva, egy ponton, egy előre fel nem ismerhető irányban durván elszaladhatnak.

M.P.: Például hazánk éghajlatváltozásának pontos megítélését alaposan megnehezíti az, hogy a Kárpát-medence három klíma-régió – a nedves óceáni, a száraz-kontinentális és a nedves mediterrán – határán fekszik. Elég lehet egy egészen csekély újabb „billenés”, aritmia az eurázsiai bioszférában és meghatározhatatlan időre a felsorolt változatok bármelyike uralkodóvá válhat a Kárpát-medence időjárásában. Ezzel kapcsolatban megjelent a Védegylet gondozásában, 2005-ben egy könyv Éghajlatváltozás a világban és Magyarországon címmel, melyben, mintegy szakértői összegzés gyanánt azt olvashatjuk: „...Magyarországon meg fognak változni a sokévi átlagok. Éghajlatunk évi átlagban melegszik, naposabbá és szárazabbá válik. A telek a mainál melegebbek és valamivel csapadékosabbnak ígérkeznek. Átlagosan nyáron is melegedéssel, kevesebb csapadékkal és több napsütéssel kell számolnunk. A múltbeli változások közül fontos, hogy az utolsó huszonöt évben kevesebb csapadék hullott, mégis az egy napon leesett mennyiség gyakrabban volt szélsőségesen nagy.” Talán első hallásra ellentmondhat e megfigyelésnek az, hogy az utóbbi időben – miképp az idei „kvázi-tavasszal” is – egyre nagyobb gondot okoznak hazánkban az árvizek. Ám a Védegylet tudósai külön kihangsúlyozták, hogy valójában nem a különféle áradások és belvizek megjelenése a legveszélyesebb Magyarországon, hanem – paradox, de nem felfoghatatlan módon – a kánikula és az aszály. És ha ehhez hozzátesszük még azt, amire Balogh János ökológusprofesszor annyiszor figyelmeztetett bennünket, nem ártana alaposabban eltűnődnünk. Ugyanis világviszonylatban, az egyes országok belépő felszíni vizektől történő függősége tekintetében a harmadik leg-vízszegényebb nemzet vagyunk! Az ország vízháztartásának 95(!) százaléka jelenlegi „geopolitikai” határainkon kívülről érkezik! (Mindössze két, állandó aszály-sújtotta nép „előz meg” minket, Türkmenisztán 98, és Egyiptom 97 százalékkal.) Tehát minden csepp vizet nagyon meg kellene becsülnünk, nem csak vidéken, de a nagyvárosokban is.

K.G.: Ahhoz, hogy akár a szárazság, az aszály, a belvizekkel és árvizekkel tarkított vízhiány nyomán a mezőgazdaság ellehetetlenüljön, még nem kell olyan végletes éghajlati fordulatnak bekövetkeznie, mint a hólabda-Föld vagy a Vénusz-szerűen felforrósodott bolygó. Jóval kisebb amplitúdójú kilengések elegendőek ahhoz, hogy a mezőgazdaság ne legyen képes elegendő élelmiszert termelni túlélésünk minimális feltételeihez. És ezek a folyamatok, egyenlőre még „csak” természeti katasztrófák formájában érhetőek tetten. Ez még csak a kezdet. A globális felmelegedés velejárójaként egyre intenzívebbé válnak a légköri folyamatok. Minél melegebb valami, annál jobban áramlik. Erősebbek a viharok, a hurrikánok immár Európa belsejében is megjelennek, gondoljunk a Tátrában történtekre, összefüggésben persze az ominózus árvizekkel. Ha nyomás alatt van egy megbillent rendszer, nem sok kell ahhoz, hogy végzetesen kilendüljön. A dinoszauruszok kipusztulása emberi beavatkozás nélkül is megtörténhetett, és most mi ráadásul bűvészinas-szerű felelőtlenséggel avatkozunk bele a természeti folyamatokba. Talán megmosolyogtató, de nem tudjuk, miféle „tűzzel” játszunk akkor, ha például a fridzsidereket működtetjük a konyhában.

B.G.: Ugyanakkor vannak még régi épületek, amelyekben mindig jó az idő. Nyáron kellemesen hűvösek, télen jól tartják a hőt. A mai épületek miért vannak ennyire kritikus ökonómiai és klimatikus helyzetben?

K.G.: Sajnos, építészeink legtöbbje azzal henceg, hogy mennyi anyagot megspórolt egy-egy épület tervezésekor, megépítésekor. A statikai tervezés kétségtelen elismerésre méltó vívmányai nyomán egyre kevesebb anyagból egyre magasabb házakat vagyunk képesek megépíteni, ám sokszor katasztrofális klíma-háztartással. Régen néhány szilárdságtani ökölszabály volt csak, de házainkban mégis, hogy ezt a kifejezést használjam, jobb volt az idő. Kétszintenként féltégla mérettel vastagították lefelé a falakat, fentről másfél téglányi vastagságú fallal indítva a méretezést. Nem is épültek ilyen magas épületek. Az első New York-i felhőkarcolók „csak” tizenvalahány emeletesek voltak, ám a földszinti teherhordó falak az egy métert már így is jócskán meghaladták. A régi 51 cm-es tégla helyett 38 cm-es lett a járatos méret, vékonyabbá váltak a falak, de még ezek a 38 cm-es falak is elfogadható hőháztartással rendelkeztek. A vasbetonszerkezetes és az acélvázas építés tovább könnyítette a szerkezeteket, rájöttünk, hogy már tégla sem kell, hanem elegendő, ha úgynevezett függönyfalakat csinálunk, még könnyebbé téve a szerkezeteket. Lassan már papírból építjük a házakat, és lám, mennyi anyagot megspóroltunk! Hurrá… Azzal többnyire már csak utólag, használat közben kalkulálunk, hogy mennyivel több energiát igényel egy-egy ilyen magasház fönntartása. Amennyit a réven megnyertünk, sokkal többet elveszítünk a vámon. Érdemes lenne pontosabban utána járni, ha beszámítjuk a fenntartási energia árát is, melyik épület a kifizetődőbb?

M.P.: Bizonyos határok között a városok és az egyes épületek biológiai térérzete építészeti, téralakítási eszközökkel is befolyásolható, kiegyensúlyozható. Hazánk klímája részben az észak-afrikai száraz-mediterrán, részben a délkelet-ázsiai monszun időjárás irányában mozdul el, persze előre megjósolhatatlan ritmusban. E földrajzi régiók tradicionális és modernebb építészete bőségesen nyújthat példát a Kárpát-medence megváltozott éghajlatához alkalmazkodó építési és szellőzési, hőháztartási technika keresése, kikísérletezése terén is. Gondoljunk akár a huszadik századi egyiptomi építész, Hassan Fathy észak-afrikai téglaépítészetére, vagy Indiában a többezer éves ázsiai hagyományokat újra gondoló, azokat tovább fejlesztő Charles Correa épületeire és városterveire. Egyébként Indiában Gandhi és követői már a huszadik század derekán felismerték azt a jelenséget, ha a vidék a profitorientált, monokultúrás mezőgazdaság erőltetésével, a természetellenes talajkizsarolással elveszíti élelemtermő és mikrotelepülés megőrző képességét, a munkájuktól megfosztott vidékiek milliói áramlanak hétről hétre a nagyvárosokba. Mára a világ majd 7 milliárdnyi lakójának több mint a fele városlakó. Ez a folyamat nem csak Ázsiában, Afrikában, Latin- és Észak-Amerikában kezelhetetlen, de már Európa nagyvárosaiban is (Vigyázó szemetek Párizsra vessétek), hiszen napjainkban a párizsi és brüsszeli zavargások is erre a problémára vezethetőek vissza.

K.G.: Párizs csupán az előjátéka annak, amilyen komoly gondokat fog ez a tendencia okozni Európában is. A metropoliszok peremén burjánzó bádogvárosok a nagyvárosi terrorizmus melegágyai, a teljesen kiszolgáltatott, lehetetlen körülmények közt élő embereknek nincsen semmi veszítenivalójuk.

M.P.: Sajnos, Magyarországon is számolnunk kell ezzel a jelenséggel a vidék és a mezőgazdaság teljes politikai és gazdasági ellehetetlenítése miatt, miképp azt az ÉLŐLÁNC felelős politikusai is kihangsúlyozták. Arról nem is beszélve, hogy a monokultúra erőltetése az agráriumban, a vidék biodiverzitásának felszámolásával szintén az éghajlat egyensúlyának további megbomlását idézheti elő.

K.G.:
Ha a nagyvárosi éghajlat építészeti eszközökkel történő kiegyensúlyozásának kísérleteiről beszélünk, meg kell jegyeznem, hogy óvakodnunk kell a nemzetközi építészeti divatok átgondolatlan majmolásától. Például a világszerte méltán elismert skandináv építészet a maga földrajzi peremfeltételei között helyénvaló, ugyanaz Magyarországon szánalmas adaptáció, még ha ugyanolyan hatásosan le is fényképezhető, nemzetközi és hazai építészeti divatlapokban „tálalható” termékeket is produkál.

M.P.: Vegyük, mondjuk Le Corbusiert, aki egy zseniálisan bolond építész volt, és akinek Ronchamp-i kápolnája láttán szinte mindent megbocsátunk. Le Corbusier észak-afrikai turistaútjai során beleszeretett az ősi, mediterrán építészetbe. Elbűvölték a kasbhák labirintusai, a lapos tetős-teraszos dombházak, az a pezsgő közösségi élet a lapos tetőkön, és egyáltalán a marokkói, algériai kis és nagytelepülések ezeregyéjszakai hangulatokat kölcsönző varázsa. Hazatérve Európába, még az utazás kábulatában költötte 5 pontos, általa újszerűen „modernnek” aposztrofált építészeti kánonját, amit a mérsékelt égöv klímája közepette — sajnálatosan mechanikusan — alkalmazott is. És számos kedves, szakmabeli marha ment és megy utána mind a mai napig, szerte a földtekén. A lapos tető, mint „a” modern építészet gépiesen használt attribútuma, Észak-Afrikában valóban egyfajta ég alatti találkozóhelyként, kvázi agóraként szolgált, ám közösségi térként képtelen volt meghonosodni a mérsékelt égöv országaiban. Aztán a lapos tetők a csapadékosabb klíma alatt sorra beáznak. Sőt, a közelmúlt intenzívebb hóterhelése miatt sorra beszakadnak. A FORMA KÖVETI AZ ÉGHAJLATVÁLTOZÁST, — a 2005—2006-os télen hetenként történtek építészeti katasztrófák tetőbeszakadás nyomán, szerte Európában, Lengyelországon és Magyarországon át Moszkváig. A fotelből szemlélve a képdobáló televíziót, nem csekély cinizmussal posztdekonstruktivista építészetnek is nevezhetnénk a látottakat. Sajnos, úgy tűnik, a napjainkig hatályos építészeti és statikai tájékoztató zsebkönyvek egyenlőre még nem tájékoztatnak az éghajlatváltozás-szabta túlélési követelményekről. Talán nem volt véletlen, hogy a mérsékelt égöv országaiban, különösebb kulturális, netán ideológiai vagy politikai megfontolásoktól függetlenül, a magas tető, – Magyarországon többnyire 45 fokos tető – tervezése és építése vált hosszú évszázadokon át kiérlelt gyakorlattá. A Hamvas Béla által az Öt géniuszban kifejtett „szakrális földrajzhoz” is alkalmazkodva. Mintha ezeket a tradíciókat egyetlen „trendi” építészeti divat sem hághatná meg bűntetlenül. Kijelenthetjük, hogy a legtöbb nemzetközi és hazai építészeti divatlap által sugallt „korszerűség” – kifejezetten korszerűtlen.

K.G.: Nyilvánvaló, hogy az igazán korszerű építészeti és városfejlesztési előírásoknak mielőbb követniük kell az éghajlatváltozást is!

Férfi telefonáló: Épp most hajtok végig a Váci úton, és figyelem a házakat. Egynéhány régebbi építésű ház kivételével az összes alacsonyabb és magasabb épület mind-mind lapos tetős. Tényleg teljesen érthetetlen. Mintha ez lenne a normális és természetes!

M.P.: A lapos tetők beázásai és intenzívebb hóterhelésekből adódó beszakadásai megdöbbentő katasztrófákat okoztak, ám, miképp azt a Védegylet felelős tudósai is kihangsúlyozták, a klímaváltozásból adódó legsúlyosabb veszélyeket mégis a nyarak tomboló kánikulái jelentik, vidéken az aszályokkal és a városok sivatagi éghajlatra emlékeztető katlanjaival. Például, a 2003 nyarán tapasztalt kánikula Európa szerte több tízezer áldozatot követelt olyan fővárosokban, mint Párizs, de Budapesten is sokan megfulladtak, és nem csak az idősebbek! Hasonló hőhullámok nyilván végigsöpörnek még a közeljövőben a kontinensen. Hogyan készüljünk fel rájuk? Indiában ez a jelenség már évezredek óta ismert és a nagyvárosok tereit mindig is ennek megfelelően alakították ki. A természetes növényzet besűrítése mellett — aminek fontosságát és hatásosságát nem lehet eléggé kihangsúlyozni —, kifejezetten építészeti, kvázi városbiológiai eszközökhöz is folyamodtak. Charles Correa, immár majd fél évszázada, átgondolt Új-Bombay tervében tudatosan elevenítette fel a következő, klíma kiegyensúlyozó, közösségi tér kialakító köztéri tradíciót. 20—30 méter szélességű, négyzetes, mandala alaprajzú, lépcsőzetesen mélyülő vízgyűjtő medencékről van szó, közepén gyeppel szegélyezett, kővel burkolt, 4—6 méter szélességű négyzettel, rajta valamivel kisebb átmérőjű körrel. A medence lelépcsőzése labirintus-szerűen változatos, üldögélésre, baráti beszélgetésekre invitáló kiszélesedésekkel. Amikor megjön a monszun, ezek a medencék fogják fel a kezelhetetlenül feleslegesnek tűnő özönvizet. És miután elvonult az eső, a megtelt medencék körül egy kellemes, párás, szellőjárta, levegős mikroklíma alakul ki. Az ismét tomboló kánikulában van hová gyűlniök az embereknek, miközben a medence vize szép lassan, egyenletesen elpárolog. Természetesen a fatelepítések és a zöldnövényzet bővítésének szükségességét ez sem helyettesítheti.
Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a mi Budapestünk számára egy sajátosan helyi, természetes klíma-kiegyensúlyozó lehetőség is kínálkozna. Budapest ugyanis egy barlangváros, pontosabban „barlangfőváros”, amely alatt egész sor, több kilométeres barlangrendszer húzódik, ahol az állandó, ember számára tolerálható +11 Celsius fokos hőmérséklet a kültér hőingadozásaitól független klímát biztosíthat. Talán Budapesten is üdvösebb lenne, ha számos euroatlanti nagyvároshoz hasonlatosan, a multinacionális „pláza-lázat” a föld alatt élnék ki a városfejlesztők, akár a barlangok őserejű téri világából is ihletet merítve. Ha már elkerülhetetlenek ezek a rákos daganatszerű épületmonstrumok, legalább a föld alá kellene tenni őket. Talán túlélőterekként is szolgálhatnának egy-egy elviselhetetlenül forró kánikulai napon.

B.G.: Ezeket a monstrum bevásárlócentrumokat valójában nem is tekinthetjük épületeknek, legfeljebb óriásdobozoknak.

K.G.: Elég szomorú, idáig jutottunk, hogy forró nyári napokon szükségünk van akár föld alatti túlélőterekre is. Már-már jelkép számomra az emberek föld alá kényszerítése. Az aluljárókkal sem vagyok kibékülve, és kifejezetten rémlátomásként élem meg a föld felszínét átengedni a gépjárműveknek, a gépi forgalomnak. Madách Ember tragédiájának eszkimó színére gondolva ezek a föld alatti túlélőterek egyfajta ellen eszkimó színek, ahol a forróság elől, a nap túlerejétől szenvedve keresünk menedéket. Ám én mégis a természetközelibb megoldásokat preferálnám. Az utcát és a köztereket kellene minél több zölddel, fatelepítéssel klimatizálni. Emlékszem az 1992-es sevillai világkiállításon, Andalúzia legforróbb területén, ahol árnyékban 40 Celsius fok feletti hőmérséklet volt tapasztalható, a kerttervezők igazán lenyűgöző munkát végeztek. Fák, pergolák, lugasok, csobogók, medencék, szökőkutak segítségével oldották meg, hogy a látogatók ne kapjanak hőgutát. A különféle üveg- és acél-monstrum pavilonok helyett a parképítők zsenialitása jelentette számomra az igazi attrakciót. Budapestről készült légifotókat tanulmányozva vettem észre, hogy van terület, ahol egészséges, dús, lombsátras fasorok vannak. És kiderült, hogy ez az óbudai temető! Végig is sétáltam benne, és ott igazán kellemes, jó volt a mikroklíma. De a holtak birodalmához hasonlatosan, talán az élők is megérdemelnének ilyen egészséges növényzetet. A saját lakóterületünkön is! És lelki, esztétikai szempontból is fontosabb egy utca téri megjelenésében egy fasor, mint az, hogy milyen épületek szegélyezik. Az épületek és a gépi forgalom szupremáciája helyett a város egésze az igazán fontos, a városban pedig az élet a fontos, az emberi élet, amelyhez a megfelelő mennyiségű zöldterület elengedhetetlen.

B.G.: Mondjuk a Király utcában, ahol keskeny a térbeli keresztmetszet, hol férhet el a zöldnövényzet és a fasor?

K.G.: Egy keskenyebb utca esetében más a helyzet. Eleve árnyékoltabb, ahol az ottlakóknak inkább a benapozás hiánya jelenti a gondot. Sikátorokban kevésbé érezzük a forróságot. A turisták számára is sokkal kedveltebbek a szűkebb, labirintus-szerű városi terek.

M.P.:
A természetes kürtőhatás is jobban érvényesül a keskenyebb utcákban. Jobban áramlik a levegő, szellős, kellemes mikroklímát kölcsönözve az utca emberének.

B.G.: Szeretnék valamit a jövőről hallani, mit kellene tennünk, hogy városaink élhetőbbek legyenek, alkalmazkodva a klímaváltozás kihívásaihoz?

K.G.: Alapvető a valaha volt Fővárosi Közmunkatanács újra felállításának szükségessége, amely szervezet működésének alapelve volt, hogy a nagyvárosi igényességhez hozzá tartozik: egy út, egy tér, fák, csobogók és zöld nélkül nem teljes. A Közmunkatanácsba kilenc főt a kormány delegált, másik kilenc főt a pesti, a budai és óbudai, majd a főváros egyesítése után a budapesti önkormányzatok. Elnöke nagyon sokáig a mindenkori miniszterelnök, alelnöke évtizedekig Podmaniczky Frigyes báró volt, akit karizmatikus városfejlesztő tevékenysége nyomán Budapest vőlegényének is neveztek. Voltak akkor is viták, az önkormányzatok hatalmuk csorbításaként éltek meg egy-egy döntést, mégis ez a szervezet hét évtizeden át parkosította Budapestet. Olyan új parkokat hozott létre, mint a Népliget! Nézzük meg a mai utcáinkat, a megcsonkított fák sokaságával! A globális felmelegedés következtében gyakoribbak lettek a szélviharok a nagyvárosok belterületein is, és a fákról az utcán parkoló személygépkocsikra zuhanó faágak miatt kártérítést követelnek a tulajdonosok az önkormányzatoktól. Feltehetően ezért csonkolják halálra a fákat a fővárosi utakon. Megcsonkolni a fákat a gépek kedvéért? A közösségnek kell fizetnie emiatt?

M.P.: Sajnos, a kleptokrácia hatalmi szisztémája a kleptokrácia sterilizált, kiherélt urbanisztikáját, fojtogató városi tereit hozza magával. Mint Latin-Amerika, Afrika és Ázsia gyarmatosított metropoliszaiban. Soha nem volt akkora szükség a Fővárosi Közmunkák Tanácsára, mint a mai Budapesten! Felfoghatatlan, hogy újraszervezésére a „rendszerváltozásnak” elnevezett politikai fordulat óta mind a mai napig nem került sor!

K.G.: Mi akadálya van? Csak akarni kell!

M.P.: Talán ellenkezik a rendszerváltást követő politikai garnitúrák komprádor értelmiségéből sejtesedő lobbik és az általuk oly előzékenyen, bár nem éppen önzetlenül kiszolgált, internacionális multik profitkult érdekeivel. Konrad Lorenz, Nobel-díjas osztrák etológus Mentsétek meg a reményt! című interjúkötetében olvashatunk a multinacionális korporációk emberalatti felelőtlenségéről: – „...nem a kormányzaté az igazi, potens hatalom, hanem az úgynevezett lobbyké, melyek részben pénzemberekből, részben politikusokból állnak, vagy akikben egyszerre él mind a kettő. Ezek a lobbyzók szakemberek, profik a szakmájukban, és nem ismernek semmilyen morált. Vegyük egy multinacionális konszern bármely tagját, akkor az önmagában egy szolid, tiszteletre méltó, kedves 'svájci nagybácsi', akit minden további nélkül gyermekem gyámjául választanék elhalálozásom esetére. De ha hatvan ilyen ember összegyűlik egy vezetőségben, akkor az egész társaság úgy viselkedik, mint egy bűnszövetkezet. Külön-külön mindegyik kedélyes idős úr, abszolút megbízható, de együtt a legveszélyesebb és legkárosabb gyárakat tervezik és építik. Eddig még egyetlen ilyen 'nagybácsi' sem lett öngyilkos, mert az egyes ember nem érzi magát felelősnek a közös döntésekért. – Így megy ez az egész világon!”

B.G.: Egyszerű budapesti polgárként mit tehetünk, hogy ne sodorjon el minket a globális éghajlatváltozás? Azon kívül, hogy szabadon elköltözhetünk?

K.G.: Ez nem egy követendő példa, még ha a budapesti főpolgármester sem Budapesten lakik. Az, hogy CIVIL, benne van a rádiónak a nevében, ahol most beszélgetünk… Civil Rádió. Csak a polgári összefogás lehet a megoldás. A polgárok összefogásának a joga, amivel az önkormányzati törvény is kezdődik… A polgároké, akik civil hatalmukat átruházzák a képviselőikre. Tessék ezt komolyan venni! Az őszi önkormányzati választásokon csak olyan felelős emberekre-szakemberekre szabad bízni a jövőnket, akik a távolabbi jövő szempontjait is figyelembe véve szándékoznak politizálni. Sokkal nagyobb jelentőségű kell legyen egy-egy helyi civil szerveződés, ne csak a partvonalon kívülről szóljanak bele egy-egy önkormányzat életébe, hanem belülről, felelős döntéseikkel képviseljék a közösség túlélésének szempontjait.

Női telefonáló: Vezető önkormányzati tisztviselőink mintaszerűen szép fákat tartanak a saját kertjükben, ami roppant dicséretes. De az utcák, a közterek és parkok zöldnövényzete, faállománya mégis rettenetes állapotban van. Mintha kettős tudattal rendelkeznének választott képviselőink és a köz számára valóban, csupán az ember alatti énjük maradna.

M.P.: Ki kell emelnem, hogy például Újpalotán egy kifejezetten pozitív – , az ÉLŐLÁNC nagylélegzetű, ám egyenlőre talán még kevéssé közismert politikai programjával is köszönőviszonyban lévő – kezdeményezést találhatunk a helyi, civil, felelős, baráti szerveződésre, ahol a közpark zöldnövényzetét, facsoportjait védik, védték meg az átgondolatlan, pusztán az íróasztal és tervezői computer mögül sugallt területrabló fejlesztésektől. A kleptokrácia ellenében, kvázi a növényekkel összefogva. Hiszen annyira egyszerű dologról van szó, hogy egy kisiskolás is felfogja: a saját morális rendszerváltozását, – „világjobbító” politikai programját – kinek-kinek, saját magán kell elkezdenie.

B.G.: Legyen ez a végszó, köszönöm a beszélgetést.

Fotó: Mújdricza Péter
(Megjelenik a Liget 2006/7-es számában)

vélemény írásához jelentkezzen be »