Az együttjátszás öröme

Karácsony Tamással Pásztor Erika Katalina készített interjút a 15 év tranzit c. kiállítás kapcsán

Karácsony Tamással Pásztor Erika Katalina készített interjút a 15 év tranzit c. kiállítás kapcsán

 

Építészfórum: Hogy vagy, hogy érzed magad?

Karácsony Tamás: Épp tegnap éjszaka kerültek a kezembe tíz-tizenöt évvel ezelőtti jegyzetek és naptárak. Hihetetlennek tűnik, hogy akkor is majdnem annyit rohangáltam, mint most. És úgy gondolom, hogy a változás, amibe belecsöppenünk - hogy újra hivatalosan otthon vagyunk Európában - az égvilágon semmit nem fog ezen változtatni. Ez a soklakiság - Budapesten tanítok az egyetemen, ott a műtermem, Esztergomban vagyok otthon, ott a család - ez huszonöt éve egyre keményebben feszít.

ÉF: Ha az ember élete darabokra esik szét, van egyáltalán lehetősége a lényeglátásra?

KT: Van egy dolog, ami összetartja az egészet, és engem ez hajt: a team-munka. A tegnap éjszakai lapozgatás hozott elő egy felejthetetlen emléket: egy orosz emigráns fiatal zongorista lépett fel egy világsztár oldalán, egy kis jazz-klubban, Bambergben. Két-háromszáz ember férhetett a terembe, az összhang egyre teljesebbé vált, végül úgy érezted, mintha egy ember dalolna. Attól a pillanattól kezdve összeért a zene és a hallgatóság, és percekig súlytalanná váltunk - egy súlytalan testté válva lebegtünk a boltozatos térben. Szóval a team-munka, ha igazi, akkor ugyanilyen. Ez a zenében eltart a szám végéig, ebben az esetben nyolc-tíz percig - őrületes volt, életemben nem éreztem ilyet. De ez előfordulhat egy épület kapcsán is. Voltak ilyen pillanatok, felidéztem néhányat. Az egyik a kisdisznódi templom, fantasztikus helye a világnak, de ugyanígy említhetném a ronchampi kápolnát vagy egy holland példát, ami a team-munka gyönyörű, a tökéletes összhangban kiérlelt darabja, az MVRDV amszterdami kikötői épülete, aminek minden hangja összecseng, a ritmusa pontos, minden felvetett témát a végletekig kiérlelve dolgoz fel, gyúr össze térbeli kompozícióvá. Meghatározó élmény volt bennük járni. Egy kívülálló számára fanatikusnak tűnhetünk, de rátalálni az igazi "muzsikustársakra", megküzdeni a közös élményekért, az együtt játszás öröméért, az rengeteg energiát, önzetlen odaadást feltételez. Aztán ha megvan az összhang, akkor jön az élmény is. És ha csak egy pillanatig tart is, akkor is megéri - mondjuk a napi négy óra kocsikázást.

ÉF: Amikor csoportban dolgozik az ember, akkor az egyéni teljesítményben előfordulnak diszharmonikus pillanatok. Tudnál valamilyen receptet mondani?

KT: Ez tolerancia kérdése. Nekem szerencsém van, mert az első pillanattól team-munkában dolgozom, nagyon ritkán fordul elő, hogy egyedül próbálom megmérni magam.

ÉF: Senki nem jegyez meg, ha nem egyedül dolgozol.

KT: Az már a külvilág dolga, hogy kit jegyez meg, ez engem nem érdekel. Engem maga az élmény izgat. Amikor végigjársz egy épületet, az a visszacsatolás, hogy rendben voltak-e azok a mondatok, amiket előtte megfogalmaztál, az nekem bőven elég. Nem az számít szerintem, hogy kinek a nevét írják oda.

ÉF: Mégis egy ilyen szerepet töltesz be, mert ragaszkodtak ahhoz a fiúk (a Minusplus Építész Iroda, a szerk.), hogy téged is idecitáljunk.

KT: Ha ragaszkodtak hozzá, akkor ez valószínűleg azt jelenti, hogy lehetett benne szerepem. Ha szigorúan vesszük, akkor az én irodám vállalta be a csornai iskolát, a meghívás nekem szólt. Más oldalról nézve, nekünk már voltak közös zenéléseink - az oktatásban vég nélkül futnak tovább a gondolatok. Raab Donáttal és Schreck Ákossal legalább három éven keresztül kapcsolatban voltam, és ez nem azt jelenti, hogy ők olyanok, mint én kicsiben, hanem hogy a dallam a mostani munka során sokkal hamarabb összeállt, mert három éven keresztül már gyakoroltunk, csiszolódtunk. Jóval kevesebb mozdulattal kerültünk az örömzene közelébe. Én ezt közös munkának tekintem, semmiképp sem a saját megnyilvánulásomnak. Ugyanakkor érzem, hiszem, hogy ez egy folyamat része: ennek vannak előzményei, amelyek ugyanígy team-munkában születtek - másokkal.

ÉF: Hogy érzed magad ebben a teljesen új világban, tizenöt évvel a rendszerváltás után?

KT: Én nem érzek szakadást, ez egy folyamat, biztos, hogy majd messzebbről visszatekintve érezhető lesz, hogy milyen változás is történt itt. Én most nem várok semmit, nincsen sem negatív, sem pozitív elvárásom ilyen értelemben. Attól sem félek, hogy valami nagyon rossz következik, és azt sem remélem, hogy valami nagyon jó. Szerintem ugyanezt fogjuk tovább játszani. Amikor kimentünk Hollandiába, akkor még nem tartoztunk az EU-hoz, ugyanúgy megnézték és lepecsételték az útlevelet, mint négy nap elteltével, amikor visszajöttünk, pedig akkor már EU-tagok voltunk. (a szakmai tanulmányút az EU csatlakozás időpontjára esett, a szerk.) Az én életemben, a szakmában eltöltött 25 év után, ez nem fog igazán nagy változást jelenteni. A fiúk életében biztosan alapvetően mást jelent - ők fiatalok, pályakezdők, más elvárásokkal, más lehetőségekkel, más kezdősebességgel, más helyzeti energiákkal. A ma adódó kapcsolatteremtési lehetőségek, amelyek révén nyitottabbá, átjárhatóbbá válik a világ, más alapot jelentenek, más elvárásokat fogalmazhatnak meg, merészebb álmokat szőhetnek. Ha belegondolok, hogy mi háromévente mehettünk külföldre, amikor egyetemisták voltunk, akkor ez talán sejtet valamit. Ők pedig, amikor lehetőségük és kedvük van, ezt megtehetik. Ez a nyitottság rengeteg többletet kell hogy jelentsen - természetesen meg kell tanulni élni vele.

ÉF: Könnyebb ma pályakezdőnek lenni?

KT: Nem. Nekik sem lesz egyszerű, nem hiszem, hogy csupán emiatt a nyitottság miatt könnyebb lenne. Ebben benne vannak a buktatók is. Nekem az első hat évem a pályán erőteljes zártságot hozott. Elvonultam Esztergomba és gyakorlatilag minden kapcsolatom megszakadt, nem jöttem Budapestre, mert még arra sem adódott lehetőségem. De visszatekintve, ezt a hat évet fontos érlelési időszakként könyvelem el. Ha ez nem lett volna, akkor biztos, hogy ma más ember lennék.

ÉF: Mit gondolsz, lesz változás az építész társadalmi helyét, szerepét illetően? Érzel változást?

KT: Nem érzek. Nagyon nehéz lesz itt bármiféle váltást indukálni. Ez az építésztársadalom leckéje, senkitől, még Európától sem várhat segítséget. Azt hiszem, hogy az építészek Nyugat-Európában sincsenek olyan jól eleresztve társadalmi rang tekintetében. Itt nekünk kell ügyesnek lenni. Az, hogy többen leszünk építészek ebben az országban, mert mások is munkát kaphatnak, lehet, hogy még egy picit rontani is fog ezen a helyzeten.

ÉF: Igen, ez egy kicsit azzal is összefügg, hogy a magyar gazdaság nyolcvan százaléka külföldi tulajdonban van. Eddig volt valami védelem, hogy a külföldi tulajdonos ne a külföldi építészével dolgozzon.

KT: Igen, ez benne van a pakliban.

ÉF: Tudsz ez ellen valami jó stratégiát?

KT: Korábban feltettél egy furcsa kérdést, hogy mi a specialitásom, milyen irányba szűkíteném a saját területemet. Én soha nem szűkítettem, nem is állt szándékomban, mert nem bíztam abban, hogy specialistaként a piac egy szűk szegmensét megcélozva esélyem legyen ezt a szakmát intenzíven és folyamatosan gyakorolni. A legkisebbtől a legnagyobbig bármelyik munkát szívesen vállalom, mindegyikben megtalálom a magam örömét, és az együttjátszás örömét is. Azt hiszem, ez lehet egyfajta recept. Mindent azonos súllyal kezelni: a legkisebbet és a legnagyobbat ugyanúgy.

Pásztor Erika Katalina, 2004. tavasz