Az építészet kistükre – Spekuláció a spekulatív építészetről

Spekulatív Valóságok című sorozatunk legújabb részében Kulcsár Géza író, kutató, az Urbanum egyik alapítója a spekulatív építészet fogalmát boncolgatja, kritika tárgyává téve a jelenséget, valamint bevezetve az imaginatív építészet fogalmát, mely a szerző szerint jobban tükrözi a tendencia törekvéseit.

Jelen írás elsődleges motivációja egyszerűen összefoglalható: szeretném ráirányítani a figyelmet korunk általános szellemi problémáinak egy újabb keletű, ráadásul az építészet lényegét érintő lecsapódására. Ugyanis a kulturális, tudományos és akadémikus közeg, immáron állandó tettestársukkal, a technológiai-termelési paradigma Próteuszával együtt, megint úgy ugrott csukott szemmel fejest egy fogalom – jelen esetben a spekulatív építészet – belső életébe, hogy közben annak külső megjelenését és ontológiáját nemhogy nem vizsgálta meg alaposan, de még csak futólag sem vette szemügyre.

Szemügyre venni: valóban, ez lehet az első fogódzónk akkor, amikor a spekulatív építészetről spekulálunk. De már ezen a ponton meg kell kérdeznünk, vajon ez a két spekuláció ugyanaz-e.

Ennyi fogalmi zavar között nehezen jutunk tisztánlátáshoz. Mintha itt, a látás aktusánál véletlenül kulcsra lelnénk. Az érzékek azok, amelyeken keresztül a kozmosz kiterjedéssé, azaz térré válik. (Magából az érzékelés tényéből nem következik sem az érzéklet, sem a tér elsőbbsége, csak az, hogy összefüggenek.) De az építészet szempontjából nem is az a legfontosabb, van-e tér, hanem hogy milyen feltételek mentén formálhatjuk azt és bonthatjuk darabokra? Mi teszi egyáltalán a teret építhetővé, azaz az építészet anyagává és tárgyává?

Nem más, mint a világ szerkezetébe mint keretbe befoglalt tükör, ami az észleletet az én teremmé teszi. Az ismeretelmélet hírhedt kanti fordulata jelen megközelítés mentén tulajdonképpen abban áll, hogy ha nem is tesszük kizárólagossá, de feltételezzük annak a lehetőségét, hogy a világ tükörlapján megjelenő képek ősképe először a tudatban legyen jelen, és csak utána a tükörben. Ebben természetesen önmagában nincs semmi új, inkább úgy foghatjuk meg a gondolatot, mint a teremtő tudat univerzális toposzának jellegzetes (kontinentális) filozófiai tükröződését.

De mi köze mindennek az építészethez? A kanti fordulat után szaporodnak el a (manapság divatos, szintén teljességgel körüljáratlan és megértetlen, de itt és most mégis kifejezetten hasznos kifejezéssel élve) transzdiszciplináris designutópiák. Érdemes lehet ennek az összetételnek mindegyik tagját röviden kommentálni, bár ezt jelen keretek között csak futólag tehetjük meg.

Az utópia, mint futurológiai alakzat (ami nem azonos az eredeti Morus-ival, mely lényegét tekintve archetipikus) abból a feltevésből fakad, hogy a társadalom vagy emberiség kollektív létminőségének létezik optimuma. Ez az elképzelés akkor ölt testet designutópiaként, amikor további premisszaként felmerül, hogy az említett társadalmi optimum tervezési elvek következetes alkalmazásával elérhető. (A társadalmiság kitételét az előző mondatból elhagyva egyébként a modern design jelenségének viszonylag precíz definícióját kapjuk. Egy távolinak tűnő példával a helyzetet tovább is megvilágítva: ebben és csak ebben az értelemben designutópikus tevékenység a szoftverarchitektúrák tervezése is.)

És végül a transzdiszciplinaritás: ha éppen nem üres banalitásként olvassuk (bár leggyakrabban az), akkor azt jelenti, hogy az adott problémát (itt: a jövő tervezése, tervezhetősége) nem mint fizikai, biológiai, szociológiai, vagy akár metafizikai jelenséget tárgyaljuk, hanem mint a lét egészének tükröződését annak egy részében.

A transzdiszciplináris designutópiák jogot formálnak a tervezés elveinek hasznosítására, sőt, még a térre mint absztrakt kiterjedésre is, de elvetik a helyet. Pedig az építészet feladata a tér helyként, és a hely térként való tervszerű realizációja. (A room, Raum szavak egy ógermán rūm szóra mennek vissza, melynek sajátos jelentéstöbblete: nem csak tér, hanem valami számára megfelelő, alkalmas tér.) Annak oka, hogy ezt a feladatot nem tudjuk körkörös referenciák nélkül meghatározni, az, hogy közvetlen, lényegi összefüggésben áll a fentebb említett világ-érzéklet viszonnyal, amit ott Kant problémájának neveztünk (filozófiai tükröződés), de nevezhetnénk tükörproblémának (esztétikai tükröződés), vagy akár a spekuláció problémájának (végtelen tükröződés).

A speculum jelentése tükör. Hogy ez hogyan válik a spekulációnak, azaz a belátás igényének szavává (a 15. századtól), a nyelvfejlődés homályába vész, de talán összefügghet a speculum irodalmi műfajával, ami az enciklopédia rokona, és annyiban tükör, amennyiben egyetlen könyvben kísérli meg a világról alkotott minden ismeretünket tükrözni. A spekuláció tehát a középkor transzdiszciplinarizmusa, helyesebben prediszciplinarizmusa, hiszen a speculum műfajának virágkora a modern tudományosság megszületésének időszaka, azé az empirizmusé és racionalizmusé, ami a mai technológiai szemlélet alapját is adja.

Ami az építészet és a technológia vonatkozásában a spekulatív síkon jelenleg zajlik, analóg azzal, ami az elmúlt század közepén lejátszódott a biológia és informatika vonatkozásában. A modern biológia körülbelül egyidős a mai értelemben vett számítógéppel. A közkeletű, de kétségkívül hamis képlet szerint az adott kor új ismeretei, mint például az információelmélet kulcsot adtak a DNS-kód önmagában is objektív realitással bíró világának feltárásához. De nem kézenfekvőbb-e azt gondolnunk, hogy az új információs paradigma megjelenése hívta elő (lényegében ex nihilo) az élő organizmus mechanikus kódjának koncepcióját?

Hasonlóan, nem éppen a technológiai-szociális spekuláció (ami véleményem szerint maga a szociológia, mint tudományos diszciplína) hívta életre az építészet spekulatív olvasatának Akhilleuszát, annak teljes fegyverzetében, annak minden nagyzási hóbortjával? Vagy akár a vak technoeufóriává szublimált rettegés a mechanikus társadalom és a mechanikus ember rémképétől? Amikor Akhilleusz halálfélelemtől elvakultan öldököl, a Szkamandrosz vize a holttestektől kiárad. Ez a környezeti katasztrófa első megfogalmazása, a spekulatív építészet pedig mintha az ezzel való szembesülés, az emberiség tükörbe nézése helyett a könnyebb utat, a szellemkastély spektakuláris, de hamis és torzító tükreit választaná.

*

A spekulatív építészet fogalma azt hivatott sugallni, hogy benne a tervezés visszanyeri eredeti szabadságát (mintha nem állna egyébként is rendelkezésére a gondolat teljes szabadsága). Ez a ressentiment-narratíva, mely önmagát nem egy saját, elidegeníthetetlen célra irányuló akcióként, hanem csak a vélt szellemi elnyomásra adott reakcióként határozza meg, ahhoz vezet, hogy az építészet feladja elidegeníthetetlennek hitt jogát az építésre (azaz a hely térré, és a tér hellyé tételére).

Szögezzük le: egy építészeti projektnek az úgynevezett spekulációhoz való viszonya kapcsán a lényegi kritérium semmiképpen nem az, hogy a megvalósításhoz az anyagi, erkölcsi, gazdasági, metafizikai keretek adottak-e; hanem hogy a terv formál-e szuverén belső igényt önmaga realizációjára. Ha igen, akkor imaginatív építészetnek nevezhetjük. Ez két fő ponton is könnyíthet a spekulatív építészet fogalmi terhein: egyrészt, az imago szóban benne foglaltatik a megvalósulás (imago például egy istenség szobra), és a hangsúlyt a tükör keretének milyenségéről való elmélkedésről visszahelyezi magára a létrejövő képre (imago etimológiailag is tökéletesen analóg az ikonnal); másrészt, az imagináció sokkal természetesebben fejezi ki a teremtő szellem aktivitását, mint a hagymázasság felhangjaival terhelt spekuláció.

Attól tartok, hogy az, amit az elmúlt években elkezdtünk spekulatív építészetnek nevezni, mindössze az imaginatív princípium tükröződése a designutópiák befagyott tavának jegén.

Kulcsár Géza, író, kutató, az Urbanum egyik alapítója

A cikk Spekulatív valóságok című cikksorozatunk harmadik része. A sorozat további részei itt érhetőek el. A cikksorozat támogatója az NKA. Sorozatszerkesztő: Hulesch Máté