”Könnyen lehet, hogy kihal az emberiség, ha nem változtatunk a dolgokon” – interjú Liam Younggal

Liam Young spekulatív építész munkája során a képzeletbeli jövő városait, tereit és eszközeit vizualizálja. Interjúnk során többek közöt arról beszélgettünk az ausztrál származású vizionáriussal, hogy mit jelent számára a spekulatív építészet, miért tartja ezt a fajta praxist sokkal relevánsabbnak napjainkban, mint a hagyományos építészeti megközelítést, és mit javasol azoknak a fiatal tervezőknek, akik ilyen irányban képzelik el folytatni a karrierjüket.

Hogyan lettél spekulatív építész?

Liam Young: Ausztráliában tanultam építészetet, és miután elvégeztem az egyetemet, az egyik legnagyobb sztárépítész, Zaha Hadid irodájában kezdtem el dolgozni. Azt hiszem, egy idő után elkezdett frusztrálni, hogy a városainkat, köztereinket formáló erők a hagyományos építészet területéről egyre inkább a hálózatok irányába tolódtak – a fizikai helyek és épületek helyett a mobil technológiák, a mesterséges intelligencia, az automatizált infrastruktúra stb. kezdte el befolyásolni a városokról alkotott képünket. Ezért olyan gyakorlatokat kezdtem el keresni, amik lehetővé tehetik nekem, mint építésznek, hogy releváns tudjak maradni.

Ezért eltávolodtam az épületek létrehozásától és elkezdtem történeteket mesélni a technológiáról, és arról, hogyan formálja, hogyan alakítja ez át a tereket. Egyúttal elkezdtem olyan médiumokkal dolgozni, amelyek sokkal inkább a történetmesélésre alkalmasak – mint például a film – és olyan projekteken, amelyek több helyszínen, több idősíkon mozognak. És ezzel párhuzamosan elkezdtem fejleszteni a spekulatív építészeti praxis definícióját, ahol a képzeletbeli épületek nem valamiféle spekulatív építészeti pályázatra készülnek és nem azért, hogy valódi épületként megvalósíthatóak legyenek, hanem ahol a spekuláció maga a végeredmény. Ez egy lehetséges eszköz kell legyen arra, hogy megvizsgáljuk, hogyan fogunk élni az új technológiák által formált városokban.

A Tomorrows Thoughts Today és az Unknown Fields Division alapítójaként váltál ismertté. Tudnál ezekről mesélni egy kicsit? Mi ez a két szervezet, hogyan kapcsolódnak egymáshoz?

LY: Az én praxisom két részből áll. Az Unknown Fields Division egy londoni székhelyű dokumentumfilm stúdió, amit Kate Daviessel közösen alapítottunk, aki szintén építész. A Tomorrows Thoughts Today egy spekulatív fikciós stúdió, ezt Los Angelesből működtetem. Ez a két projekt úgy függ össze, hogy minden spekulációnk, minden történetünk, amit ezekben csinálunk, a jövőről szól. Mindig a jelen pillanatból indulunk ki, terepmunkából: felszállunk a repülőre, kimegyünk a világba és tanulmányozzuk az újonnan megjelenő trendeket. William Gibsonnak, a híres sci-fi írónak van egy idézete: a jövő már itt van, csak nincs egyenletesen elosztva. Mi ezt nagyon szó szerint értjük: a világot beutazva felfedezzük és dokumentáljuk a jövőnek azokat a kis bugyrait, amik már itt vannak közöttünk. Ezt csináljuk az Unknown Fileds-ben – rögzítjük a lehetséges jövők gyenge jeleit; dokumentumfilmeken keresztül olyannak mutatjuk be a világot, amilyen. A Tomorrows Thoughts Today és az én saját filmes praxisom itt Los Angelesben szintén ezeket az újonnan feltűnő trendeket vizsgálja és extrapolálja lehetséges jövőkké, lehetséges forgatókönyvekké. A munkámnak ez a része sokkal inkább a jelen továbbgondolásából áll annak érdekében, hogy ezáltal sztorikat meséljünk a jövőről. Így kapcsolódik a két praxisom egymáshoz.

Mit gondolsz, a spekulatív építészet a jövőről vagy a jelenről szól inkább? Hogyan kapcsolódik a jövőhöz és hogyan a jelenhez?

LY: A spekulatív építészet valójában az ellen-narratívákról és az alternatívákról szól, és ezek az alternatívák lehetnek a jelen pillanatban, vagy a lehetséges jövőben. Lehet például egy történet arról, hogyan gondolhatjuk újra a mai viszonyunkat a fogyasztáshoz, az anyaghasználathoz, vagy az energiafelhasználáshoz, az energia-infrastruktúrához, és ezek alapján kidolgozhatunk egy narratívát arról, hogyan kezelhetjük ezt másképpen. Vagy csinálhatunk egy spekulatív projektet, ami azt állítja, hogy egyetlen épület sem bontható le soha többet, és ezáltal megnézzük, hogy nézne ki egy ilyen város, ha ezt bevezetnénk, feltárva azt az ötletet, hogy mi lenne, ha az építészek soha többet nem csinálnának új épületeket, csak a meglévő épületállománnyal, vagy az abból származó anyagokkal dolgoznának. Ezek mind kortárs spekulációk a jelen helyzetből kiindulva. De nézhetjük a város jövőjét is, és gondolkozhatunk azon, hogy az önvezető autók 20 év múlva, amikor már ezek alapvető részei lesznek a városoknak, milyen hatással lesznek, hogyan alakítják majd át a városi teret. Tehát a spekulatív építészet képes mindkét idősíkban működni, a lényege valójában az, hogy egy alternatívát mutasson fel azzal szemben, ahogy a domináns világnézet szerint látjuk a világot.

Ezzel talán már definiáltad is a spekulatív építészetet, de hogyan magyaráznád el egy olyan valakinek, aki még soha nem hallott erről a fogalomról, hogy mit is jelent ez?

LY: Számomra a spekulatív építészet olyan építészeti praxis, ami nem tradicionális épületek, mint fizikai tárgyak létrehozásáról szól, hanem ehelyett olyan történetek meséléséről, amelyek a globálisan megjelenő technológiák urbanisztikai és építészeti hatásait vizsgálják. A spekulatív építészet egyrészt térről alkotott fikciókat, másrészt térbeli fikciókat állít elő. A spekuláció fogalmát normális esetben egyfajta rizikófaktorként használjuk – például a pénzügyi spekulációk egyfajta kockáztatásról szólnak, és arról, hogy egy bizonyos végkimenetelre fogadunk.

Mit gondolsz, miért vált ez a fajta gondolkodásmód, ez a tendencia egyre elterjedtebbé az elmúlt években?

LY: A spekulatív gondolkodásmódnak volt egy lendülete a 60-as, 70-es években, az olyan csoportokkal, mint az Archigram, a Superstudio vagy az Ant Farm, de volt egy lendülete sokkal korábban, a XVIII. század második felében is, olyan személyekkel, mint Étienne-Louis Boullée vagy Claude Nicolas Ledoux, és egyértelműen visszatért ma is. Azt hiszem, vannak olyan időszakok, amikor a spekulációnak több értelme van, mint máskor, és most egy ilyen pillanatban élünk. A jelen annyira tele van ellentmondásokkal és problémákkal, hogy nem tudjuk, mit hoz pontosan a jövő, ezért a jövőről való spekulációk borzasztó relevánsak és szükségesek. Nekem az a meglátásom, hogy a spekulatív narratívák akkor kezdenek el egyre érthetőbbé válni, amikor az adott korszak domináns narratívái őrültek és kaotikusak lesznek – és a jelen pillanat egyértelműen ilyen: mindannyian egy disztópikus filmben élünk, ami valós időben történik velünk. A spekulatív építészet ebből próbál kiutat találni, alternatívákat elképzelni a létezés jelenlegi módjára – és ez megalapozhatja azt, hogy kik is leszünk.

A szavaidból kitűnik, hogy a történetmesélés és a narratíva fogalma fontos szerepet tölt be a spekulatív építészetben. Eszembe jutott erről a posztmodern építészetnek az a fajta modernizmus-kritikája, miszerint a posztmodern épületek is egyfajta történetet próbáltak mesélni, szembefordulva a modernista funkcionalizmussal. Látsz ebben valamiféle kapcsolódási pontot?

LY: Nem igazán, mert bár valóban lehetett egyfajta érdeklődés a fikció iránt, de a posztmodernizmus és annak a ma megfigyelhető újraéledése sokkal inkább szakmai diskurzusról szólt és szól, az építészet történetéről való történetmesélésről, és ennek újrakeretezéséről. Ez egy olyan párbeszéd, ami szerintem nem viszi előre a szakmát. Ezzel szemben a spekulatív építészet véleményem szerint, azért releváns nagyon, mert olyan fikciós formákat használ a történetek elmesélésére, amik túlmutatnak az építészet diszciplínáján.

Az oka annak, hogy itt vagyok Los Angelesben az, hogy a hollywoodi filmipar része tudjak lenni, ahol például sci-fi filmekbe tudjuk beépíteni azokat az ötleteket, amiket a városok jövőjéről alkottunk, és ezek az ötletek sokkal tágabb közönséget tudnak így elérni, mint egy építészeti előadás vagy egy építészeti könyv közönsége. Néhány éve csináltunk egy videoklipet a Forest Swords egyik számához, aminek jelenleg közel 11 milliós nézettsége van a YouTube-on. Egy nagyon jó építészeti könyv jó, ha 150-300 ezer példányszámot elér. A popkultúra médiumain keresztül elért hatás léptéke fantasztikus. Ha tényleg értékesnek tartjuk azokat az ötleteket, amiket építészként kitalálunk, akkor meg kell találjuk a módját annak, hogy ezeket az ötleteket szélesebb közönséghez is eljuttassuk, mert a világ 99%-a úgy jön létre, hogy semmi köze nincs ahhoz, amit mi alapból építészként csinálunk. Ezért olyan történeteket készíteni, amik bevonják azt a 99%-ot és lehetővé teszik nekik, hogy kritikusan gondolkodjanak a térről és a világról, amiben élnek, a mi generációnk projektje kell, hogy legyen.

Azok az építészek és építészeti praxisok, akik továbbra is belső poénokat sütnek el, a modernizmust idézik, vagy újraélesztik az archaikus rajzgyakorlatokat, rajzstílusokat, amiket látunk manapság, azt gondolom, olyan elkényeztetett formái a szakmagyakorlásnak, amik teljesen kiesnek a valóság kontextusából.

Értem, amit mondasz, de mindemellett azt gondolom, hogy a spekulatív építészetnek két rétege van: van egy általánosabb, társadalmi rétege és van egy olyan, ami sokkal inkább a szakmának szól, a szakma helyzetével foglalkozik.

LY: Igen, ez így van, de szerintem a tágabb, társadalmi kontextus prioritást élvez. Én legszívesebben csak arról beszélgetnék más építészekkel, hogy fejezzék be az egymással való beszélgetést és kezdjenek el a néphez beszélni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy más építészeket ignorálni kellene – ez egyfajta felhívás arra, hogy mások is kezdjék el alkalmazni a szakmának ezt a formáját is és legyen értelme a munkájuknak.

Magyarországon a spekulatív építészetnek ez a fajta vonala, amiről te is beszélsz, még viszonylag gyerekcipőben jár. Van néhány fiatal építész, akiknek vannak ilyen jellegű projektjeik, de sok esetben ezeket részben azért csinálják, hogy amíg nincsenek „igazi" megbízásaik, addig ilyen spekulatív projekteken keresztül mutatkozzanak be – és még ha nem is ez vele a szándék, a szakma ezt gondolja ezekről a projektekről. Milyen tanácsod lenne a fiatal tervezőknek, hogyan győznéd meg őket arról, hogy a spekulatív projektjeik sokkal fontosabbak lehetnek ma, mint azok a „valódi" megbízások, amiket ezekkel meg akarnak szerezni?

LY: A spekulatív építészet szerintem nem az, amit az emberek akkor csinálnak, amikor várnak egy valódi épület megtervezésére, vagy egy valódi megbízóra. A spekulatív építészet nem egy képzeletbeli dolog, amit azért csinálsz, hogy megbízót szerezz magadnak, vagy hogy aztán eladd és valami valóságosat hozz létre belőle. A spekulatív építészet kizárólag a képzeletben él és úgy van kitalálva, hogy ez ne is lehessen másként. Spekulációkat csinálni, amíg a megbízóra vársz, csak egy szakasz a tradicionális építészeti praxisban. Csak azért, mert valami nem jön létre, még nem jelenti azt, hogy az egy értékes spekulatív építészeti projekt lesz.

Azt hiszem, arról próbálnám meggyőzni az embereket, hogy a spekulációkat végcélként kezeljék. Ha nincs arra ambíció, hogy ezek valóban megépüljenek, akkor máshogy kell megközelíteni őket, más kérdéseket kell felvetni, más történeteket kell elmondaniuk és más közönségnek kell szólniuk. Az egyik legfontosabb aspektus, hogy a közönség kérdését nagyon át kell gondolni ilyenkor: ki a leginkább releváns, akit el akarsz érni a munkáddal? Várostervezők? 19 évesek, akik azon gondolkoznak, mit kezdjenek az életükkel? Techcégek és olyan emberek, akik ilyen cégeknél dolgoznak? Vagy az általános lakosság? Nagyon fontos átgondolni, kit akarsz megszólítani. Ez az egyik tanácsom.

Olyan pozícióban lenni, hogy tudj ilyen projekteket csinálni, privilégium. Sokkal változatosabb azonban az a fajta tőke, ami egy spekulatív építészeti projekt létrejöttét képes finanszírozni, mint ami egy épület létrejöttét teheti lehetővé, de mindenkinek el kell gondolkozni azon, hogyan tudja megteremteni a gazdasági körülményeit annak, ahogy dolgozni akar. Egy másik tanács tehát az lenne, hogy az emberek épp annyira tervezik a praxisukat, mint amennyire a projekteket. Mi az a gazdasági környezet, ami lehetővé teszi a számodra, hogy ezt a fajta munkát csináld? Hogyan finanszírozod a saját projektjeidet úgy, hogy közben fent is tudod tartani magad? Tanítasz mellette? Vizuális művészként dolgozol? Képeket, animációkat, filmeket csinálsz kliensek megbízására, amiből aztán finanszírozod a saját spekulatív projektjeidet? Találsz más módokat arra, hogy spekulatív építészként működhess?

Szerintem az, hogy a diploma megszerzése után az ember létrehozza a saját stúdióját és ott elkezd spekulatív projekteken dolgozni, egy idejétmúlt modell. Lehet, hogy egy tech cégnél fogsz elhelyezkedni spekulatív építészként, vagy egy autógyártó cégnél. Lehet, hogy a Samsungnak fogsz dolgozni, vagy a Mitsubishinek, vagy az államnak mint tanácsadó, vagy politikusként kezdesz dolgozni, vagy – mint az én esetemben – a film- és szórakoztatóiparban helyezkedsz el, esetleg videójátékokon dolgozol. Tehát nem hiszem, hogy a spekulatív építészet azt jelenti, hogy megalapítod a saját spekulatív építészeti stúdiódat, hanem inkább azt, hogy építészként dolgozol, de teljesen más területeken.

Végül az utolsó gondolatom ezzel kapcsolatban, hogy mindennek, amit csinálunk, az kell legyen a célja, hogy előidézzen valamilyen változást. Azok az emberek, akik őszinték a saját munkájukkal kapcsolatban, megértik, hogy a változásnak nagyon limitált az a léptéke, amit azzal tudnak elérni, hogy „luxus-kézművesként" dolgoznak gazdag embereknek. Tehát arra bátorítanék mindenkit, hogy találjanak olyan formátumokat és projekteket, amik lehetőséget teremtenek a számukra arra, hogy relevánsak legyenek és képesek legyenek változást elérni.

Még nem beszéltünk a két stúdió mellett a harmadik területről, ahol tevékenykedsz, ami sokban kapcsolódik az előbbiekben elmondottakhoz – ez pedig az oktatás. Tudnál egy kicsit mesélni arról, hogy mi az a mesterszak, amit vezetsz?

LY: A Master of Science in Fiction and Entertainment nevű mesterszakot vezetem itt Los Angelesben, a SCI-Arc [Southern California Institute of Architecture] egyetemen. Azért hoztam létre ezt a mesterszakot, mert spekulatív építészként azt szeretném, ha a fiatal építészgenerációból egyre többen csinálnák ezt a fajta munkát. Elkezdtem keresni olyan mesterszakokat, amik segíthetnek erre felkészíteni a diákokat, de nem találtam ilyet, nem létezett ilyen. Ezért ideköltöztem Los Angelesbe és létrehoztam egyet. Ez egy olyan mesterképzés, ami olyan képességekkel, konceptuális gondolkodásmóddal, mentorálási programmal és kapcsolati rendszerrel látja el a hallgatókat, ami segíti őket spekulatív építésszé válni. A program során nem csak érdekes spekulatív projekteken dolgozunk – erre van lehetőség különböző avantgarde iskolákban a világ különböző pontjain, mindig vannak olyan stúdiók, ahol fiktív projekteken lehet dolgozni, de általában miután végeznek ezeken a szakokon, hagyományos építészként helyezkednek el a hallgatók és az utolsó hely, ahol ilyen jellegű projekten dolgozhatnak, az az egyetem. Ezzel szemben én olyan programot szerettem volna létrehozni, ami amellett, hogy segít a diákoknak ilyen jellegű projekteken dolgozni, abban is segít nekik, hogy olyan karriert tervezzenek maguknak, ami lehetőséget ad arra, hogy folytassák ezt a fajta munkát és meg is fizessék érte őket – tehát hogy a projekt, amit a mesterképzés részeként megcsinálnak, ne az utolsó spekulatív projekt legyen, hanem az első az új karrierjük során.

Arra tanítjuk a hallgatókat, hogy filmesként, produkciós rendezőként, videójáték tervezőként, animációs tervezőként, médiaművészként, képregényrajzolóként, design kutatóként folytassák a munkájukat. Ez mind legitim karrier egy spekulatív építésznek. A program nagy része abból áll, hogy mentoráljuk a diákokat, hogy ilyen irányba tudják folytatni a karrierjüket. Nem csak biztonságos környezetet szeretnénk biztosítani nekik egy akadémiai intézményben arra, hogy radikális munkát tudjanak csinálni, hanem azt szeretnénk, hogy ezt az akadémián kívül is folytathassák és meg tudjanak élni belőle. Vannak olyan végzettjeink, akik zenei videoklipeken dolgoznak; vannak, akik HBO sorozat produkciós designerei; van olyan, aki videójáték stúdióban dolgozik; van, aki design kutatóként dolgozik a Ford autógyártó cégnél és az önvezető autókkal kapcsolatos jövőről készít spekulációkat; vannak volt diákjaink, akik az Amazonnál vagy a Google-nél dolgoznak, a technológia jövőjéről gondolkoznak. Ők mind spekulatív építészek más-más kontextusban, de nem úgy dolgoznak, mint ahogy azt egy tradicionális építészirodában tennék.

A spekulatív építészetről sokszor azt gondolják, hogy az a konceptuális művészet határán mozog. Mit gondolsz erről az állításról?

LY: Ez egy módja annak, hogy a spekulatív építészeti projektek finanszírozva legyenek, de nem az egyetlen. Az én praxisomban csináltam egy spekulációt a klímamigrációról a Mitsubishinek, ahol az önvezető kamionok fejlesztésén dolgoznak, és arra voltak kíváncsiak, hogy egy önvezető kamionflotta milyen szerepet tölthet be a klímamigrációban. Az a pénz az autóipartól jött. Ugyanakkor az egyik legújabb projektem a Planet City, ami egy spekuláció egy olyan városról, amiben 10 milliárd ember él – a föld teljes populációja 2050-ben. Erre a megbízást egy művészeti múzeumtól kaptuk, de azóta ebből lett egy TED előadás, egy könyv, hamarosan lesz belőle képregény, dokumentumfilm sorozat, és épp nemrég kaptunk egy nagy kutatási ösztöndíjat rá a Getty intézettől, hogy kutatókkal és tudósokkal közösen dolgozzunk rajta, mint valódi kutatási projekt. Tehát a pénz jöhet először a művészvilágból, de aztán átmehet a szórakoztatóiparra, a kutatásra, a könyvkiadásra stb. Sok módja van annak, hogy a spekulatív építészet finanszírozva legyen, és azt gondolom, ez az egyik legfontosabb része egy projekt létrehozásának: ki lesz a közönség és ki fog fizetni érte? Ez néha a művészvilág, néha az üzleti, vagy technológiai szektor, néha a civil szféra.

Kritikus tud maradni egy projekt, ha például egy autógyártó cég finanszírozza azt?

LY: Ez jó kérdés. Megfelelő ügyfélnek kell lennie ehhez, és mi abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy megválaszthatjuk, kivel dolgozunk. Mindenképpen figyelembe kell venni az ügyfél érdekeit, de általában, ha érdekli őket a jövő, akkor érdekli őket az, hogy milyen szerepet fognak betölteni a jövőben, és ha elég jó stratéga vagy, akkor tudsz nekik segíteni abban, hogy hogyan lehetnek produktívak. Végül is nem mondhatod azt, hogy itt a világvége, mind meghalunk, és csinálsz valami őrült disztópiát, ami ezt mutatja be. Azt kell megmutatnod, hogy az adott cég hogyan tudna segíteni, és egyúttal ötleteket adnod neki arra, hogy hogyan tudna értéket találni abban a segítségben. De persze ez bonyolult feladat. Vannak olyan praxisok, amelyek csak ilyen jellegű, megbízáson alapuló projekteket csinálnak, míg mások vegyesen csinálnak megbízói projekteket és művészeti projekteket, megint mások csak művészeti vagy szórakoztatóipari projekteket készítenek. Akárhogy is, meglátásom szerint a spekulatív építészet lényege – bármely kontextusban – hogy utakat találjon a változáshoz.

Az ilyen jellegű projekteknél különböző diszciplínájú és szakmai hátterű emberekkel dolgoztok együtt. Hogyan működik ez?

LY: Az egyszemélyes építészgéniusz ideája, aki a stúdióban ülve rajzol és zsebkendőkre skicceli fel a vízióit, egy mítosz. Minden, ami értéket tud képviselni, sok hangot és sok szereplőt igényel. Különösen a jelenben, amikor a világról alkotott képünket egysíkú narratívák határozzák meg, kritikusan fontos, hogy több alkotója legyen egy projektnek, akik különböző háttérrel rendelkeznek, más-más társadalmi osztályt, kultúrát képviselnek. A Planet City projektet egy nemzetközi think tank hozta létre a világ minden tájáról, Dél-Amerikától kezdve Afrikán, Ausztrálián, Európán át az Egyesült Államokig. Nem csak az a praktikus szemlélet áll emögött, hogy például egy film elkészítéséhez különböző szaktudású emberekből álló csapatra van szükség –

Amikor megkeresel különböző szakértőket azzal, hogy egy spekulatív projekten dolgozol, és a szaktudásukkal tudnának-e segíteni ebben, mi a reakció?

LY: Hát igen, a munkám jelentős része abból áll, hogy szerelmesleveleket írok embereknek... [nevet] Spekulatív építészként definiálom magam, de valójában email művész vagyok. Az egyik legfontosabb képességem, hogy megtaláljam a módját, hogyan szerezzem meg valakinek az email címét, és aztán olyan levelet küldjek neki, ami nagyon megnehezíti a dolgát abban, hogy nemet mondjon egy projektben való részvételre. Ez valójában azt jelenti, hogy be kell mutatnom, miért értékes ez a munka a világ számára. Ha az illető, akit megkeresel, jó abban, amit csinál és érdekli, hogyan segíthetne a világon, akkor meglátja az értéket a projektben és hajlandó lesz részt venni benne. Tehát a potenciális kollaborációk megfelelő keretének megtalálásáról szól mindez, oly módon, hogy bemutassam nekik, az adott munkával a világ jobb hellyé válhat.

Záró kérdés: mi az, amin jelenleg dolgozol?

LY: A Planet City egy továbbra is fejlődő projekt, ahogy említettem korábban. Csinálunk egy képregényt, ami a Planet City-ben játszódik. Hamarosan egy dokumentumfilm sorozat készül, ami azokat a létező technológiákat mutatja be, amik a Planet City-ben felhasználásra kerülnek – a Planet City, mint sci-fi projekt csupa olyan technológiára épült, ami ma már létezik és elérhető, nincsennek benne kitalált, mitologikus technológiák, amik majd a jövőben válhatnak elérhetővé, hanem azt demonstrálja, hogy minden technológia, ami szükséges ahhoz, hogy kimásszunk a klímaváltozásból, már ma elérhető, de hiányzik a kulturális befektetés, vagy a kritikus gondolkodás, hogy megfelelő léptékben alkalmazzák ezeket. A Planet City ennek a vizualizálása. A dokumentumfilm sorozat a földet körüljárva ezeket a technológiákat és infrastruktúrákat kutatja fel – mint például a világ legnagyobb napelem-parkja vagy a világ legnagyobb szélenergia-hálózata – hogy megmutassa, ezek a rendszerek hogyan működnek már ma a gyakorlatban.

Ezen felül egy új filmen is dolgozom, ami az emberiség előtt álló legnagyobb projektet fogja feltárni: a szén-dioxid megkötést. Holly Jean Buck környezetszociológus, aki írt a Planet City könyvbe is, amellett érvel, hogy már túl sok szén-dioxidot juttattunk az atmoszférába ahhoz, hogy túlélhető legyen. Még ha teljesen le is állunk a kibocsájtással holnap, akkor is ki kell vonjuk azt a szén-dioxidot a légkörből, amit eddig beletettünk, ugyanabban a léptékben, ahogy a fosszilis üzemanyagipar az olajat kivonja a földből. Ez azt jelenti, hogy a mi generációnknak létre kell hoznia egy olyan infrastruktúrát, ami akkora, mint a globális fosszilis üzemanyagipar, annak érdekében, hogy kivonjuk a szén-dioxidot a levegőből. Tehát egy olyan filmen dolgozom, ami ezt az óriási vállalkozást vizualizálja – ezt a planetáris méretű generációs projektet.

Hulesch Máté

Az interjú Spekulatív valóságok című cikksorozatunk második része. A sorozat további részei itt érhetőek el. A cikksorozat támogatója az NKA. Sorozatszerkesztő: Hulesch Máté