”Mit (t)eszel, ha az erőforrások végesek?”

Ez a kérdésfelvetése a legnagyobb hazai független kortárs művészeti fesztivál, az OFF-Biennále keretében megrendezett MENÜ imaginaire kiállításnak. Bár fő témája az étkezés, ennél sokkal általánosabb, az építészet szempontjából is kulcsfontosságú problémakört feszeget: ember és környezete rohamosan változó viszonyát.

A Kőfaragó utca egyik újépítésű lakóházának utcaszintjéről nyílik a Culinary Institute of Europe közösségi irodának szánt hátsó tere. Ebben a félkész térben kapott helyet a harmadik OFF-Biennále egyik kiállítása, a MENÜ imaginaire. A szokatlan helyszínválasztás a kiállítás témáját ismerve nem is olyan fura: az itt bemutatott művek az emberi tevékenységek környezetre gyakorolt hatását vizsgálják az étkezés kérdéskörén keresztül. A kurátori csapat – Szalipszki Judit és Tüdős Anna, BÜRO Imaginaire – koncepciója abból az elgondolásból indul ki, hogy az ember nem választható le környezetéről, az étkezésen keresztül intenzív kapcsolatban áll az őt körülvevő világgal. Az emberi test így az evésen keresztül egyfajta médiumává válik a világban zajló olyan globális folyamatoknak, mint a klímaváltozás.

Elmosódó határok

A környezettel való effajta kapcsolat már a kiállítótérbe lépve elsőként feltűnő műben megmutatkozik. A bejárattal szemközti asztalon tálcákra helyezve apró, kissé elszíneződött habcsókokkal találja szemben magát a látogató. A Center for Genomic Gastronomy közreműködésével készült Szmogkóstolás című projekt azt használja ki, hogy a tojáshab 90%-ban levegőből áll, így lényegében képes elraktározni az előállítási helyszíne levegőjét, annak minden összetevőjével, emberi és nem-emberi eredetű szennyeződésével együtt. Az alkotócsoport a borászatban használt terroir fogalmából kiindulva az „aeroir" kifejezést használja a jelenség definiálására, miszerint minden helynek egyedi atmoszférikus íze van. A kiállításon bemutatott, három különböző helyszínen – a kiállításon, a Normafánál és a miskolci Búza téren – készített habcsókok íze így az egyes helyszínekre jellemző levegőösszetételtől függ.

A Szmogkóstolás az ember étkezésnél is intenzívebb környezetéhez fűződő kapcsolatát, a légzést gondolja újra, élelemmé transzformálva az egyes helyszínek atmoszféráját. A tüdő az elsődleges interfész, amin keresztül elmosódnak ember és környezete határai; a tüdőbe betörő levegő számtalan különböző részecskét hordoz magával, melyek jelenléte a testben egyfajta poszthumán állapotot hoz létre – soha nem voltunk (tisztán) emberek. A levegő láthatatlansága azonban mindezt elfeledteti velünk, légzés közben nem gondolkodunk azon, mi jut a szervezetünkbe az élethez elengedhetetlen oxigénen túl. (Ezt a nemtörődömséget a koronavírus-járvány némiképp megváltoztatta, a mindennapos maszkhasználattal tudatosabbá vált az arra való odafigyelés, hogy mit is lélegzünk be.) A habcsókokba kötött levegő azonban nem csak ízével, de kézbe fogható anyagiságával is emlékeztet arra, hogy a mindenkit körülvevő levegőnek saját materialitása van.

A környezeti változások és a környezetünkben fennálló különbségek testi megtapasztalásának ötletes módja a levegő tojáshabbal való megkötése és így ehetővé tétele. Az orosz származású, Amszterdamban élő Masha Ru azonban ennél is közvetlenebb módját találta környezete megízlelésének: földet eszik. A geofágia, vagyis földevés, annak ellenére, hogy a nyugati világban többnyire mentális zavarként tartják számon, meglehetősen elterjedt jelenség a világban. Masha Ru már gyermekkorában szembesült vele, hogy ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy különböző talajtípusokat kóstoljon meg, de miután tudatosult benne, hogy ezt a többségi társadalom nem nézi jó szemmel, hosszú időre felhagyott vele. Hollandiába költözése után kezdett el ismét elmerülni a témában, 2011 óta kutatja a földevés kulturális és egészségügyi okait. A 2017-ben indított Ehető Földek Múzeuma című projektjének célja, hogy összeállítson egy adatbázist a bolygón található emberi fogyasztásra alkalmas talajokból. Több mint 400 földmintát gyűjtött össze 37 országból.

Változó ember

Az ember alapvető tevékenysége saját környezetének megváltoztatása. Ez persze bizonyos léptékig minden élőlényre igaz, az emberi faj mégis azért volt képes ilyen nagy létszámban elterjedni a bolygó teljes területén, mert amellett, hogy rendkívül jól alkalmazkodik környezetéhez, óriási léptékben képes saját igényei szerint alakítani azt – elég csak az építészetre gondolni, ami mi más, ha nem környezetalakító tevékenység? Az antropocén kor, melyben sokak szerint élünk, ezt hivatott kifejezni: az emberi tevékenységek következtében a bolygó teljes ökoszisztémája, klímarendszere megváltozott. Mindez soha nem látott ökológiai katasztrófák sorozatához vezet, ha nem cselekszünk. (Az egységes emberkép ezesetben persze félrevezető lehet, helyesebb volna azt mondani, hogy bizonyos emberi kultúrák és társadalmi rétegek tevékenységeinek következtében történik mindez.) De mi van, ha ahelyett, hogy újabb környezetalakító megoldásokkal próbálnánk meg szabályozni a földi rendszereket, saját magunkat próbáljuk meg oly módon módosítani, hogy a jelenlétünk a bolygón kevésbé legyen káros? Arne Hendriks spekulatív projektje erre a kérdésre keresve a választ meglehetősen szokatlan megoldási javaslattal áll elő: az emberiségnek össze kell mennie.

A modernitás alapvető gondolata a folyamatos gazdasági és technológiai növekedés. A végtelennek tűnő olcsó természeti erőforrásokra építve egy mindent bekebelező globális rendszer jött létre, melynek alap eszménye a növekedés. Egyre nagyobb területen, egyre több nyersanyag kizsákmányolásával, egyre fejlettebb technológiákkal, egyre hatékonyabban, egyre több gazdasági profitért. A cél, hogy mindenki jólétben éljen – kérdés, hogy ki ez a „mindenki", akinek tényleg kijut a jólétből, és kik vagy mik azok az emberi és nem-emberi tényezők, akik és amik áldozatul esnek a végtelen növekedés ideáljának.

A napjainkban egyre szélesebb körben népszerűvé váló nemnövekedés elve ezzel a világnézettel fordul szembe. Képviselői, felismerve, hogy a Föld erőforrásai végesek, azt vallják, hogy a fogyasztás és termelés csökkentésével vissza kell fogni a növekedést a környezeti és társadalmi válságok elkerülése végett. A cél nem egyfajta visszafejlődés, visszatérés valami idealizált múltba; a nemnövekedés hívei egy kényelmes és biztonságos stabilitást szeretnének elérni. Hendriks hasonló megközelítésből indul ki, de úgy gondolja sokkal egyszerűbb az emberek méretét megváltoztatni, mint a fogyasztási szokásokat. A hihetetlenül zsugorodó ember című, kutatásra alapuló spekulatív design projektjének nem kisebb a célkitűzése, mint hogy az emberiség átlagmagasságát 50 centiméterre csökkentse, ami többek között az étkezési szokások tudatos megváltoztatásával, például a tejfogyasztás megszüntetésével valósulhat meg. Ennek lehetőségeit és az ezzel járó előnyöket különböző aspektusból vizsgálja a holland tervező, melyeket rövid blogbejegyzések formájában a The Incredible Shrinking Man című weboldalon gyűjt össze. A MENÜ imaginaire kiállításán ezekből látható egy válogatás.

Ahogy az Hendriks kutatásaiból kiderül, ha 50 centiméterre zsugorodna az emberiség átlagmagassága, sokkal kisebb lenne az ökológiai lábnyomunk és jóval kevesebbet fogyasztanánk – elég lenne például egyetlen kávészem egy adag kávé elkészítéséhez, de sushit is lehetne egyetlen szem rizsből készíteni. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy egy ilyen jellegű méretcsökkenés az építészetre és épített környezetre is radikális hatást gyakorolna. Közvetett módon ezt illusztrálja Hendriks egyik, a kiállításon is bemutatott kutatása Charles és Ray Eames 1956-ban piacra dobott Lounge foteléről. Az ikonikus darab bármely modern lakás ideális berendezési tárgya lehet a mai napig – vagy mégsem? Az elmúlt 50 év során az átlagmagasság 10 centivel megnőtt, így sokaknak egyre kényelmetlenebbé vált az időtlennek tűnő bútordarab. A gyártó Vitra – az Eames családdal egyeztetve – úgy döntött, megnöveli a szék dimenzióit, ennek következtében a székek több anyagot, több szállítási költséget, több (tárolási) helyet és több energiát igényelnek. Ha a folyamat megfordulna, és növekedés helyett csökkenne az emberek átlagmagassága, akkor használati tárgyaink – és természetesen épített környezetünk – anyag- és energiaigénye is csökkenne.

Sok szempontból hasonló tehát ez az elképzelés, mint Liam Young nemrég az Építészfórumon is bemutatott, szintén spekulatív építészeti koncepciója, melynek alap gondolata, hogy a bolygó teljes lakossága egyetlen óriási városba tömörülve mindössze a földfelszín 0,02 százalékát foglalná el. Hendriks esetében azonban az emberiség területi szükségleteinek csökkentése nem a megoldás kulcsa, hanem egy az általa felvetett javaslat számos pozitív következménye közül: ha 50 centiméteresek lennénk, az egész emberiség elférne a világ 6 legnagyobb városában, a fennmaradó területeket pedig újra birtokba vehetné a vadon.

A MENÜ imaginaire kiállításán nem szerepelnek szigorúan építészeti témájú alkotások, mégis, azok a kérdésfelvetések, amelyeket a kurátorok és a kiállító művészek feszegetnek, olyan problémákat tárnak a látogatók elé, melyek építészeti szempontból is a legaktuálisabb ügyek közé tartoznak. A bemutatott projektek rávilágítanak arra, hogy egy olyan banálisnak tűnő kérdés, mint az étkezés, egy komplex rendszer része, melyben emberi és nem-emberi tényezők – a szervetlen anyagoktól kezdve a különböző élőlényeken keresztül a mesterséges intelligenciáig – egyaránt meghatározó szerepet játszanak. Azok a poszthumanizmusnak nevezett filozófiai irányzathoz sorolható megközelítésmódok, amelyek az itt kiemelt művekben és a kiállítás többi alkotásában is fellelhetőek, arra késztetnek, hogy újragondoljuk környezetünkhöz való viszonyunkat, és ez az újfajta gondolkodásmód – kisebb, vagy nagyobb léptékben – az építészetre is hatást gyakorol. Hogy ez a hatás képes lesz-e radikálisan átalakítani az építészetet, vagy megmarad a kísérletező, spekulatív projektek szintjén, az nem csak az építészeken múlik.

• A kiállítás május 30-ig látogatható csütörtöktől vasárnapig 14:00-18:00 között
• Helyszín: Culinary Institute of Europe, 1085 Budapest, Kőfaragó utca 13.
• Kiállító művészek: Absentology (Horváth Márk & Lovász Ádám), The Center for Genomic Gastronomy, Marie Caye & Arvid Jense, Fuzzy (Gedeon Tekla & Sebastian Gschanes), Thomas P. Grogan (Tuda Syuda Collective), Arne Hendriks, Hódi Csilla, Lakner Antal, NEOZOON, Gerard Ortín Castellví, Masha Ru, Szabó Eszter Ágnes; Thieu Custers, 2050+, -orama
• Kurátorok: BÜRO imaginaire (Szalipszki Judit és Tüdős Anna)

Hulesch Máté