Az ismeretlen szomszéd, a Muravidék építészete

Ma Szlovénia legészakibb régiója a Muravidék, amely 1920 előtt Magyarország részét képezte. Szemben Erdély, a Vajdaság vagy a Felvidék épített örökségével, ez a terület sosem került a magyar építészettörténeti kutatások fókuszába – pedig kis mérete ellenére fontos emlékeket és érdekes, feltáratlan életműveket rejteget. A terület kutatója, Pisnjak Attila az Építészfórum felkérésére foglalta össze a Muravidék épített örökségének történetét, határon túli összeállításunk részeként.

Feltehetően kevesen ismerik a Magyarországgal nyugaton szomszédos Szlovéniában élő viszonylag kisszámú magyar közösség sorsát, történelmét vagy éppen építészeti emlékeit. Az elmúlt években ugyan megnőtt az anyaországi turisták száma a Muravidéken, a legtöbben azonban csak átutaztak rajta Bledre vagy Olaszországba vezető útjuk során. Látványos architektúrai létesítményként számukra csak a lendvai vár tűnhetett fel, amint az M70-esen haladva Tornyiszentmiklósnál átlépték az országhatárt, és néhány kilométert megtéve kirajzolódott előttük a zalai dombság legnyugatibb lankáján az egykori Bánffy-, illetve Eszterházy-kastély. A Muravidék azonban e téren jóval több felfedeznivalót rejteget, amit érdemes közelebbről megismerni.

Muravidék Szlovénia legkeletibb és legészakibb régiójaként a mai magyar–szlovén határ és a Mura folyó között (mondhatnánk: a Murán innen) terül el. A terület 1920-ig a történelmi Magyar Királyság részét képezte. A szlovéniai magyarság kapcsán emlegetett Muravidék, vagyis a magyarok és szlovénok által vegyesen lakott terület a földrajzi értelemben vett Muravidéken belül csak néhány falut és Lendva városát jelöli. Jelen írásomban viszont a tágabb értelemben vett Muravidékkel foglalkozom.

A trianoni határvonal a történelmi, művészettörténeti és építészettörténeti írásokban is ambivalens beszédmódot eredményezett. Minden állam a sajátjának szeretné tudni a területén álló különböző emlékeket függetlenül attól, hogy régebben, azaz létrejöttükkor más népek, nemzetek kulturális örökségét képezték-e. Igaz ez a muravidéki magyar vonatkozású épületekre is, amelyek az elmúlt évszázadban szlovén szövegkörnyezetben kerültek a kollégák látószögébe, ami a magyarországi építészet történetének felszínes ismeretéből vagy a történelmi háttér mellőzéséből eredhet.

A muravidéki építészet főleg a dualizmus alatt kapcsolódott szorosan és közvetlenül az összmagyar építészethez. Itt megjegyezném, hogy a XIX. századig kifejezetten magyar mint tudatosan nemzeti építészetről tulajdonképpen nem is beszélhetünk, hiszen csak a megrendelők személyes preferenciája jutott érvényre. Ez az időszak azért is fontos, mert az általános fejlődés, a gazdasági jólét, az építési kedv és kényszer a Muravidéken is megnyilvánult. Ekkoriban alakult ki két mai városának, Lendvának és Muraszombatnak a mai értelemben vett városmagja, de a falvakban is ekkor épültek az első kiemelt téglaépületek. Iskolák, bankok, szállodák, kórházak és más közigazgatási, valamint különböző funkciókat ellátó épületek születtek, és mivel a virágzó polgárság nagy hangsúlyt fektetett a magánházakra, reprezentatív lakóházakat és villákat is emeltek.

A profán épületek mellett a szakrális építkezésben szintén igen aktív időszakról beszélhetünk. Az új templomok építése mellett átalakítási, illetve felújítási munkálatok folytak. A századfordulón a muravidéki közösségi élet, kultúra és művészet a virágkorát élte. Az I. világháborút, illetve a trianoni békeszerződést követően azonban megszűnt a Muravidék közvetlen kapcsolata Magyarországgal, és ezzel együtt az onnan érkező művészeti, főleg építészeti hatásokkal is. A problémát tovább fokozta az a gazdasági „válság", amelyben a terület váratlanul találta magát, hiszen az elcsatolással megszűntek a kereskedelmi kapcsolatok, amelyeket immár másik irányban kellett újjáépíteni. A II. világháború után – ellentétben a nagyobb lélekszámú magyar kisebbségekkel – nem alakult ki olyan iskola, csoport vagy akár egyéni munkásság, amely ezt a megszakadt kapcsolatot legalább formai vagy elméleti szinten újraépítette volna.

Az Árpád-kortól a barokkig

Már Marijan Zadnikar szlovén művészettörténész, a román kori építészet nagy ismerője is megállapította, hogy a muravidéki romanika architektúráját nem lehet összevetni a Szlovénia többi részére jellemző építészet sajátosságaival.[1] Ebből következik, hogy a Kárpát-medencei román kori építészet részeként kell kezelni, mint annak legnyugatibb határvonalát. Sajnos ebből az időszakból eredeti állapotban nem maradt fenn egy épület sem, ugyanis a legtöbbjüket már az elkövetkező néhány évszázadban átépítették. Bizonyos formában mégis megmaradtak azok az elemeik, amelyekkel valamiféleképpen rekonstruálható a kor építészeti tendenciája.

A XIII. század második felére datálják a domonkosfai (szlovénul Domanjševci) Szent Márton- templomot, amelynek déli portálja a romanikára jellemző plasztikus épületdíszítés ékes példája. A templomot a kőfaragványok miatt többen a jáki mesterek munkájának tulajdonítják, és egészen biztos, hogy a Dunántúlon kialakult kisebb, téglából épült templomok típusához (Magyarszecsőd, Csempeszkopács) tartozik.[2] Az apszison megjelenő lizénás osztás és a közöttük futó párkány alatti fogsoros motívum a nem messze található nagytótlaki (szlovénul Selo) Szent Miklós- körtemplomon is megjelenik, amely szintén a XIII. században készülhetett. A kő talapzatra épült rotunda szabályos kör alaprajzú kupolás központi térből és egy, belőle a keleti oldalon félkörben nyíló oltárból áll. A templom a későbbiekben gótizáláson esett át, aminek során a belsőt értékes freskókkal díszítették. Az 1380-as években Aquila János, a szélesebb régió legnagyobb gótikus freskófestője jóvoltából hasonló freskódíszítéssel gazdagodott a bántornyai (szlovénul Turnišče) templom is, amely azidőtájt jött létre az egykori kápolna bővítésével úgy, hogy ahhoz nyugatról hozzáépítettek egy nagyobb főhajót, és a régi kápolna az új templom oltára lett.

Aquila János nevéhez fűződnek az 1392-ben felszentelt, a gótika jegyében épült mártonhelyi Szent Márton-templom freskói is. Sokáig Aquilát tartották a templom építőmesterének, de ez a feltételezés a későbbiekben alaptalannak bizonyult. A mártonhelyi templom legérdekesebb eleme a nyugati torony, amelyet csúcsíves portál és öt, viszonylag keskeny ablaknyílás tagol, amelyek közül a legfelsőt mérmű díszíti. A mártonhelyi templom Muravidék egyetlen olyan gótikus épülete, amely többé-kevésbé megtartotta eredeti jellegét.[3] A gótika különböző korszakainak elemeit hordozza magán a csendlaki (szlovénul Tišina) és a vízlendvai (szlovénul Sveti Jurij, Rogašovci) templom is, de a későbbi átépítéseknek köszönhetően ma mindkettő viszonylag eklektikus jelleggel bír.

A XVI. és a XVII. században – feltehetőleg a török veszély miatt, amely azonban nem okozott jelentős károkat a térségben – kissé alábbhagyott az építési kedv. Az építkezések számának növekedése a török végleges kiűzése után, a XVII. században figyelhető meg ismét. A barokk stílus térhódítása inkább az átépítésekben érhető tetten, amelyek szinte az összes muravidéki várkastélyt érintették. Akkor építették át a ma legnagyobb szlovén várnak számító felsőlendvai (ma Grad na Goričkem) vár középkori magját, kiegészítve a kétemeletes árkádfolyosókkal és kápolnával. A Muraszombatban álló, a XVI. századból származó eredetileg reneszánsz Szapáry-kastély a barokk építészet muravidéki ékköve, szintén a XVIII. században nyerte el mai formáját, miután mondhatni teljes ráncfelvarráson esett át. A zárt, szabályos téglalap alaprajzú épület belső udvarának árkádkialakításai, az ablakokkal és lizénákkal osztott, attikával hangsúlyozott északi főbejárat, valamint a keleti portál plasztikus kiképzése is ebből az időből származik. A belső térben kialakított reprezentatív díszteremben a mai napig láthatók a barokk falfestések. A két említett vár mellett a XVIII. században építették át a lendvai, a belatinci (Beltinci) és a battyánfalvi (Rakičan) kastélyokat is. A szakrális építészet terén jelentősebb barokk templom ebben az időben csak Lendván épült. A Szent Katalin-plébániatemplom egyhajós törzsből és félköríves szentélyből áll. Legjelentősebb dísze a nyugati torony és annak díszes portálja, a belsőből azonban teljesen eltűntek az egykori freskók (sajnos semmilyen archív felvétel nem maradt fenn), és a puritán falfelületek mellett csak a fő- és mellékoltárok tanúskodnak keletkezésének koráról.[4]

A XVIII. század végétől a muravidéki építészet kikerült a figyelem látószögéből, és a XIX. század első felében érezhető hanyatlás állt be az építés terén. A kutatások legnagyobb reneszánsza ugyan a századfordulóra esik, azonban inkább a történelmi korok, mintsem a kortárs törekvések kerültek fókuszba. Az 1945 utáni kutatásokat nagyban megnehezítette, hogy a levéltári források hiányosak, sőt a kor Lendvát érintő dokumentumai szinte teljes egészében eltűntek.

A századforduló

A Muravidéken nem igazán alakult ki nagyobb középkori vagy kora újkori település épített házakkal, így a modern kori települések kialakulása egészen a XIX. századig váratott magára. A fennmaradt épületek arról tanúskodnak, hogy a késő barokk után a klasszicizmus időszakában nem folyt építkezés, inkább csak a század második felében, a fordulóhoz közeledve, a polgárosodás megerősödésével beszélhetünk a magán és középítkezés fellendüléséről.

A századforduló építészeti formavilágáról semmiképp sem mondható, hogy letisztult stílus mentén haladt, és hogy pontosan meghatározható egy időbeli töréspont, amikor az új kiszorította a régit. Inkább az figyelhető meg, hogy ugyanabban az időben még kéz a kézben jár az eklektika és az újszerű, amit gyűjtőfogalommal gyakran szecessziónak nevezünk. De a korszak (1880–1920) építészetét vizsgálva világossá válik előttünk, hogy ez a kettészakadás sem egységes irányzatként lép fel, hanem egyénenként vagy körönként eltérően próbálja az újat megtalálni, néha úgy, hogy éppen a legősibbhez nyúl vissza. A vidékre sokkal lassabban szivárogtak az újító stílusok, ezért a kor vidéki épületei historizáló stílusokban fogantak. A Muravidéken is leginkább a klasszicizálás különböző formái hódítottak, de van példa a neogótika és a neobarokk megjelenésére is.

A középületek esetében sokkal inkább érhető tetten a történelmi korokat utánzó, főleg klasszicizáló stílusválasztás. Baumgarten Sándor alsólendvai polgári iskolája (1896), a bíróságépítő Jablonszky Ferencnek az alsólendvai (1904) és muraszombati (1909–1911) járásbírósága is a visszafogottság jegyében fogant. A magánházak esetében viszont már bátrabban nyúltak a díszesebb kialakításokhoz, főleg a barokk újragondolása jegyében. Ennek példája a mai lendvai könyvtár, a múlt század első évtizedében épült Laubhaimer-villa, amelynek elemeiben megjelentek a magyar szecessziós díszítések is. Az új stílus muravidéki meghonosítója minden bizonnyal Takáts László[5] volt, aki az egyetlen muravidéki építésznek számított abban az időben. Takáts zömében Muraszombatban tevékenykedett, és az ő nevéhez fűződik az 1906-ban épült Vratarics-féle ház, az 1907-es Délvasmegyei Takarékpénztár épülete, valamint a battyándi evangélikus templom 1909-es átalakítása. Ezek az épületek mind plasztikusságukban, mind a népi motívumok használatában Lechner formavilágát idézik.

Érdekes, hogy akkortájt a Muravidéken a szakrális építészetben jelentek meg a legsokszínűbb stilisztikai megoldások. A muraszombati neogótikus evangélikus templom és a hozzá tartozó kiszolgáló épületek Gerey Ernő tervei alapján készültek 1907 és 1910 között. 1908-ban készült el a Baumhorn Lipót tervezte muraszombati zsinagóga, amely ugyan túlélte mindkét világháborút, de a szocialista városvezetést már nem tudta: 1954-ben a lebontása mellett döntöttek. A zsinagóga nemcsak a Muravidék építészettörténete miatt (volt) fontos, hanem az építész munkásságában is egyedülállónak mondható. Noha magán hordozta a baumhorni megoldásokat és formavilágot, viszonylag zárt és díszmentes épület volt. Az 1925-ben befejezett losonci zsinagógával több hasonlóságot mutatott, mint a háború előtt épültekkel.

A kor talán legfontosabbnak mondható templomépítése a Muravidéken Takáts László nevéhez fűződik. Muraszombat folyamatos növekedésének köszönhetően a hívők kinőtték a középkori, feltehetőleg a XIII. század végéről származó templomot. Az építőbizottság 1907-ben kezdte el egy új templom terveinek az előkészítését. Döntést hoztak az addigi templom sorsáról, miszerint a szentélyt a freskókkal egyetemben meg kell tartani, és be kell építeni az új templomba. A tervezéssel Takáts Lászlót bízták meg, aki 1909. december 20-án a bizottságnak be is mutatta a terveket.

Az épületet 1912-ben szentelték fel. Szigorú geometrikus tömegek és formák alkotják a templom főhomlokzatát, ami már távolabb áll a lechneri vonaltól. Nemcsak a homlokzat, de a belső is takar olyan érdekességet, amelyek addig meglehetősen elképzelhetetlenek volt a magyar templomépítészetben. A puritán belső szinte ornamentika nélkül jelenik meg. Elvétve találni néhány plasztikailag alakított elemet, de azok elenyészők a sima, dísztelen falfelületekhet képest, amelyeket sem freskókkal, sem más elemmel nem díszítettek. Ezzel Takátsnak sikerült elérnie, hogy az esztétikai élményt ne a plasztika vagy más díszítőelem nyújtsa, hanem maga a térkompozíció adja meg a templombelső esztétikai kvalitását.

Takáts nemcsak formai, de technikai szempontból is úttörőnek tekinthető a templomépítészet terén. Bár a vasbeton alkalmazása a tárgyalt időszakban még nem volt elterjedt építési technika, 1908-ban Takáts a battyándi evangélikus templomot vasbeton szerkezetű boltozattal és vasbeton karzattal tervezte meg. Feltehetően ebben az évben tervezte Medgyaszay István a rárósmúlyadi Szent Erzsébet-templomot, amely az akkori Magyarország első vasbeton szerkezetű temploma volt. A muraszombati plébániatemplomnak Takáts 1909-ben teljes egészében vasbeton szerkezetet irányozott elő. Vasbeton szerkezettel abban az időben a székesfehérvári Jézus szíve-templom épült. A kor itt említett, vasbetonszerkezettel bíró első magyarországi templomai közül a muraszombati templom méretét tekintve messze a legnagyobb volt.

A lechneri építészettől való elmozdulás, amely a Szent Miklós-plébániatemplomon érzékelhető, még jobban tetten érhető Takáts utolsó megvalósult épületén, az 1915-ös Sömen-féle házon. Az épület tömegeinek játéka, a síkfelületek arányosan nagyszámú megjelenése, az erős vízszintes és függőleges vonalak már túllépnek a szecessziós formanyelv világán, aminek köszönhetően az épületre inkább a premodern jelző illik.

A két világháború közötti időszak

A háború után lassan indult be az élet a Muravidéken, hiszen a kereskedelmi csatornák jelentős része az új határ másik oldalán ragadt. A lassú gazdasági újraéledés az építészetben is éreztette hatását. A háború utáni első jelentősebb építkezésre 1925-ig kellett várni, amikor is Bagonyán (szlovénul Bogojina) Jože Plečnik világhírű szlovén építész tervei alapján templomépítésbe fogtak. Plečnik hasonló megoldással élt, mint Takáts a Szent Miklós-plébániatemplom esetében: a XIV. századi templomot ő is beleépítette az újba, ugyan nem hosszanti irányban, hanem derékszögben, így a régi templom lett az új bejárati része. A kéthajós csarnoktemplom belső tereit és külső elosztását egyaránt az aszimmetria határozza meg. Habár elgondolása újszerű, mégis klasszikus elemekből tevődik össze, ami jellemző a Plečnik-féle architektúrára.

Az 1930-as években felbukkant egy hazai, muravidéki építész, akiről a magyar szakma (szinte) teljes egészében megfeledkezett. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy az 1906-ban Muraszombatban született Novák Ferencnek nem igazán volt szakmai kapcsolata Magyarországgal. Novák az alsó és középfokú tanulmányait befejezvén 1924-ben Ljubljanába került. 1930 és 1933 között a Bécsi Képzőművészeti Akadémián tanult, ahol Peter Behrens volt a mestere. Ebben az időben alkotta meg az első modern villáit Muraszombatban: a Hirshl/Keršovan (1931), Vučak (1932) és Koltaj (1933) villákat. Novák az uralkodó európai építészet törekvéseit, a funkcionalitás eszméjét hozta el a peremvidékre, ahol addig igazából nem is volt modern városi hangulat, hiszen Muraszombat is csak a várossá válás útján haladt. (Megjegyzem, hogy a szélesebb régióban is voltak sokkal nagyobb városok, amelyeket elkerült a két háború közti modern építészet!)

1936-ban Novák tervei alapján épült meg a muraszombati Munkásház (szlovénul Delavski dom). A lecsapott sarkos épület szinte egyetlen díszítőeleme az ablakok ritmikus sorakozása, valamint a déli oldalon megbúvó vertikális kitüremkedés. Novák épületeinek fő motívuma a hatalmas fehér falfelületek és az azokat áttörő nyílások játékossága. Míg a Munkásház egy tömbből áll, a villáit Novák sokkal játékosabban, a tömbök megmozgatásával hozta létre. 1938-ban néhány hónapot Le Corbusier irodájában töltött a párizsi 35 rue de Sèvres címen, ami a munkásságában is érződött: az ablaknyílások felülete megnövekedett, és szinte összefüggően futott körbe egy-egy épületszinten, ami a Šerbec féle-házon és a mai I. számú muraszombati általános iskola épületén is érzékelhető.

Novák a háborút követően is tevékenykedett, elsősorban Muraszombatban, de a megnövekedett lakáskereslet következtében zömében többlakásos épületterveket készített; a megváltozott körülmények miatt érezhetően visszaesett alkotói kreativitása és újító szemlélete.[6]

A II. világháború utáni évtizedektől napjainkig

Az 1945 utáni szocialista attitűd nem igazán kedvezett az építészetnek, ami nemcsak abban manifesztálódott, hogy – a Muravidéket is beleértve – az uralkodó rezsim nem tudott értéket hozzáadni az építészettörténethez, hanem abban is, hogy előszeretettel élt a rombolás eszközével. Ez alatt nem azt értjük, hogy a „jugoszláv időkben" nem folytak volna építkezések a területen, inkább azt, hogy az uniformizált stílus szerint épült áruházak, gyárak, lakóparkok nem hoztak létre kiemelkedő értéket.

A magyar építészeti hatások teljes egészében megszűntek, hiszen az anyaországból sem belső, sem külső ingerek nem érkeztek, így szinte teljesnek mondható a szakadás a Muravidék és Magyarország építészete között. Ez a kutatásokban is megnyilvánul, hiszen már Takáts Lászlót vagy a századfordulós muravidéki építészetet sem kutatta senki, a későbbi korok építészetét pedig még kevésbé.

A kilencvenes évektől, azaz a rendszerváltást követően aztán mind a muravidéki építészet, mind az anyaországgal való építészeti kapcsolatok terén is változás állt be. Az újraélesztés legillusztrisabb példája a Makovecz Imre tervezte lendvai színházterem megépítésének ötlete, illetve megvalósítása volt. Az épület első, meg nem valósult tanulmánytervei 1991-ben születtek meg, egy magyar–szlovén megállapodás eredményeként. A mester azokban a mai épületnél jóval nagyobb épületkomplexumot álmodott meg. A módosított tervek, amelyek lényegesen kisebb épületet irányoztak elő, 1995-re készültek el. A kivitelezés nem volt zökkenőmentes, sőt 2000-ben egy időre teljesen leálltak a munkálatok. A maga nemében nemcsak a Muravidéken, de egész Szlovéniában is egyedülálló épületet végül 2004 nyarán fejezték be.

A lendvai színházépület a rendszerváltás utáni magyarországi építészeti törekvések kezdetét jelenti a Muravidéken, hiszen az elmúlt években több olyan épület helyreállítására került sor, amelyek a muravidéki magyar vonatkozású épített örökség részét (is) képezik. Ezek közül talán a legnagyobb jelentőséggel a 2018-ban felújított lendvai magyar főkonzulátus, egykori takarékpénzár épülete bír. A rekonstrukcióért Nagy Márton Kálmán DLA, Falvai Balázs DLA és Török Dávid DLA megkapta a 2020-as Pro Architectura díjat.

Ugyan a Muravidéken nem beszélhetünk nagyobb építészeti beruházásokról, de mindenféleképpen megemlítendő, hogy a 2015-ös milánói expó szlovén pavilonját a muraszombati tó mellett állították fel. Az utóbbi években némi fellendülés érzékelhető az egyedi tervezés vagy az örökségvédelem mentén zajló magánépítések terén, ami tájarculati szempontból pozitív elmozdulást jelent. Egy hely értékét ugyanis nem az újító vagy éppen furcsábbnál furcsább építészeti elgondolások növelik, sokkal inkább azok az építészeti megoldások, amelyek az ember és a természet harmóniájáról tanúskodnak. 

Pisnjak Attila

A szerző művészettörténész, a Lendvai Galéria-Múzeum kurátora és a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíjprogramjának ösztöndíjasa. Szakterülete a muravidéki művészet, elsősorban az építészet; több szakmai cikk és kiadvány szerzője vagy társszerzője.

Az Építészfórum határon túli magyar építészettel kapcsolatos összeállítása a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával jött létre. Az összeállítást Kovács Dániel szerkesztette.

[1] Marijan ZADNIKAR: Romanska arhitektura v Prekmurju. In: Kronika, Ljubljana, 1954. pp. 178–183.

[2] MAROSI Ernő: A romanika Magyarországon, Corvina, Budapest, 2013. pp. 98-­99.

[3] Samo ŠTEFANEC: Martjanci, ž. c. sv. Martina, In: Gotika v Sloveniji, Narodna galerija, Ljubljana, 1995. pp. 55–56.

[4] Nace ŠUMI, Igor SAPAČ: Arhitektura 18. stoletja na Slovenskem. Obdobje zrelega baroka. Muzej za arhitekturo in oblikovanje, Ljubljana, 2007. pp. 161–165.

[5] Takáts Lászlóval 2015-ben a PPKE-n készített szakdolgozatomban foglalkoztam részletesebben.

[6] Bogo ZUPANČIČ: Arhitekt Feri Novak v Le Corbusierovem ateljeju na rue de Sèvres 35 v Parizu. In: Arhitektov Bilten, Ljubljana, 2016. pp. 6–13.