Nézőpontok/Tanulmány

„A profit építőtelepei” – Kolozsvár átalakulásáról, első kézből

1/8

Fotó: Kovács Dániel

?>
Fotó: Kovács Dániel
?>
A húszemeletes Maurer Panoramic építkezése. Fotó: Székely Örs
?>
A Maurer Panoramic látványterve. Forrás: SDC Proiect mérnökiroda, sdcproiect.ro
?>
A Maurer Panoramic látványterve. Forrás: SDC Proiect mérnökiroda, sdcproiect.ro
?>
A Vágóhíd tér – ez a hagyományos környék alakul át rohamos léptékkel napjainkban. Fotó: Székely Örs
?>
Építkezés a Vágóhíd tér szomszédságában. Fotó: Székely Örs
?>
A Vasutas park bejárata, a környék léptékéből messze kilógó új társasházzal. Fotó: Székely Örs
?>
Az elhanyagolt Vasutas park. Fotó: Székely Örs
1/8

Fotó: Kovács Dániel

„A profit építőtelepei” – Kolozsvár átalakulásáról, első kézből
Nézőpontok/Tanulmány

„A profit építőtelepei” – Kolozsvár átalakulásáról, első kézből

2020.12.08. 17:53

A kolozsvári értelmiség jó része borzongva szemléli, hogyan formálják át a várost az elmúlt időben szárnyra kapott ingatlanfejlesztések. Székely Örs egy nemrég ebben a témában megjelent könyv, a „Şantier în lucru pentru profit. Redezvoltare urbană în Cluj" (A profit építőtelepei: városrehabilitáció Kolozsváron) kapcsán foglalja össze első kézből szerzett tapasztalatait, az Építészfórum határon túli összeállításának részeként.

Kolozsvár leginkább kulturális és egyetemi városként, az erdélyi magyarok egyik szimbolikus központjaként tematizálódik a magyar nyelvű közbeszédben. Az elmúlt években ugyanakkor felfutóban van egy másik értelmezési keret is – a kincses város Kolozsvár közelmúltban megugró gazdasági potenciálját, az új európai szilíciumvölgyet is elkezdte jelenteni. A román ’oraşul magnet’ [mágnesváros] és az angol ’smart city’ kifejezés egyaránt felbukkan a városi önkormányzat kommunikációjában, és – ugyanúgy, ahogy magyar megfelelője – pozitív asszociációk tömkelegével árasztja el a lakosokat és a látogatókat.

De honnan ered mindez a gazdagság és bőség? Hogy lehet, hogy a kolozsváriak többségének mindennapi élettapasztalata nem ezt igazolja vissza? Miért inkább fenyegetés ez sokunk számára, mintsem ígéret? Ebben a szövegben többek között ezekre a kérdésekre keresem a választ, bemutatva és kontextualizálva a Şantier în lucru pentru profit. Redezvoltare urbană în Cluj [A profit építőtelepei: városrehabilitáció Kolozsváron] című könyvet, amely a Desire Alapítvány gondozásában jelent meg, a Kritikai városkutatás sorozat első darabjaként, Harbula Hajnalka, Máthé Péter, Seprődi Attila és Vincze Enikő szerkesztésében.

Kolozsvár ’89-es forradalom utáni történetéről inkább Gheorghe Funar szélsőjobboldali polgármester regnálása ugrik be és a stagnáló gazdaság – kevesen gondolnák, hogy ez az időszak volt az, amely megágyazott mindannak a pompának és csillogásnak, amely ma jellemzi a várost. Kolozsváron működött ugyanis 1992 és 1994 között a Caritas nevű piramisjáték, amely több tucat „társától" eltérően, magát országos jelentőségűvé kinőve egy adott ponton az ország pénzállományának közel egyharmadát kezelte, a romániai háztartások 35-50 százaléka pedig be is fektetett a játékba. A Ioan Stoica üzletember által megálmodott projekt azon túl, hogy elnyelte az államszocializmus ideje alatt összespórolt egyéni megtakarítások jó részét, szorosan összefüggött a jelenleg polgármestert és miniszterelnököt adó Nemzeti Liberális Párt (PNL) egyik elődszervezetének, a Demokrata Pártnak (PD) illetve a várost akkoriban irányító szélsőjobboldalnak (PUNR) a vezető köreivel és hátországával. Ekkor állították a Funar-éra egyik szimbólumát, az Avram Iancu-szobrot – nagyrészt Ioan Stoica adományaiból fedezve; a Caritas bedőlése után pedig sorra épültek az ortodox templomok és nyíltak a bankok, használtautó- és háztartásieszköz-boltok bukkantak fel a semmiből: ekkor halmozódott fel a városban mindaz a tőke, amelynek egy részét Funar 2004-es bukásától napjainkig a kolozsvári ingatlanpiaci boomban látunk megsokszorozva visszaköszönni.

A Şantier în lucru… egyik legnagyobb érdeme az, hogy bemutatja és demisztifikálja azt a folyamatot, amely során Kolozsvár lakóingatlanjai eredeti rendeltetésüket háttérbe szorítva elsősorban gazdasági javakká, vagyis áruvá váltak. A lakások privatizációja a forradalom után leginkább két módon érvényesült: a bérlők megvehették az államtól bérelt ingatlanjaikat, illetve a visszaszolgáltatások révén. Itt érdemes megjegyezni, hogy a romantikus elgondolástól eltérően nem tenniakaró arisztokraták hasznosították az így visszakapott javaikat a helyi közösségek javára – a nagyméretű telkek és ingatlanok többsége a piacon kötött ki, megágyazva a tőkekoncentrációnak. Az állam túladva ingatlanjain egy időre megoldotta a lakásszegénység kérdését; viszont az önkormányzat nem épített lakásokat programszerűen, az idő múltával ez egyre inkább a magánbefektetők terepévé vált. Az elmúlt harminc évben így felnőtt egy olyan generáció, amely kizárólag a piacról finanszírozhatja a lakhatását: kolozsvári átlagfizetéssel huszonegy évig kell dolgoznia valakinek, hogy egy kétszobás ingatlant vásárolhasson, mindezt úgy, hogy közben semmi másra nem költ.

A lakhatás fiskalizációjának az lett a következménye, hogy az ingatlanokat nem azért építik, hogy szükségleteket elégítsenek ki, hanem azért, hogy azok értéktöbbletet, vagyis profitot termeljenek. Ez a felismerés segít abban, hogy megértsük a mai Kolozsvár anomáliáit: amíg a város teljesen kivonult az új lakótelepek tervezéséből, a magánbefektetők úgy alakították ki az új negyedeket (Borháncs, Békás, Bună Ziua – de a szomszédos Apahida, Kisbács és Szászfenes községek is ide számítanak), hogy azok a legelementárisabb közszolgáltatások híjával voltak és sok esetben vannak mind a mai napig, hiszen nem a lakhatás biztosítása volt az elsődleges szempontjuk, hanem a befektetéseik megtérülése.

Ugyancsak nem hiba, hanem rendszerjellemző Kolozsvár szeméttelepe, a Patarét melletti gettó: az a kevés városi tulajdonban levő ingatlan is, amely a 89-es fordulat után az önkormányzat birtokában maradt és szociális lakásokként adták ki, megszűnik köztulajdon lenni. Ez a folyamat ma is tart, az önkormányzat nem fektet be ezekbe az ingatlanokba, hanem hagyja őket leromlani, majd erre hivatkozva kitelepíti a bérlőket – a telket pedig eladja a befektetőknek. De még azok a programok is, amelyek látszólag a „rászorulók" megsegítését hivatottak biztosítani, valójában piaci logika alapján működnek, illetve társadalmi szelepként funkcionálnak. A 2008-as gazdasági válság idején létrehozott Első lakás program elsősorban a bankszektort segítette ki, másodsorban a jobb módú fiatal családokat. Ezt a programot a jelenlegi kormány még inkább a tehetősekre tervezi szabni. A kolozsvári önkormányzat kritériumai a szociális lakások kiadására pedig nemrég bizonyultak törvénysértőnek – például abban, hogy kizárták mindazokat a pályázásból, akik „önkényesen", vagyis szükségből telepedtek meg használaton kívül álló ingatlanokban.

A Şantier în lucru… rendszerszintű analízise abban is jó, hogy az összefüggések felmutatása után helyszínt és arcokat is ad ezeknek a folyamatoknak. Ugyan a háttérben ott az egész Kolozsvár, a könyv alcíme jelöli ki azt a teret – a Ploieşti, Someşului, Anton Pann utcák, a Vágóhíd tér és a Vasutas park által körülhatárolt területet – amelynek változásait végigkövethetjük történészek, építészek, befektetők interjúi és a lakosok vallomásai alapján. Mindez a konkrét térbe helyezés nagyban hozzásegít ahhoz, hogy a dzsentrifikáció folyamatát ne egy általános humanista szemüvegen keresztül lássuk, hiszen nem a szánalom keltése a cél, hanem olyan folyamatok dokumentálása, amely a későbbiekben közösségi politikák megalkotásának alapjául szolgálhat.

Az egyéni érdem és boldogulás kizárólagosságán alapuló mai domináns narratíva számára ugyanis a kilakoltatottak, a számkivetettek, ne szépítsünk: élősködőkként és nemkívánatosakként mutatkoznak.

Eszerint ők nem termelnek hozzáadott értéket, csak erőforrásokat fogyasztanak, így önhibájukból kerülnek olyan helyzetbe, hogy az állam vagy a város tartsa el őket. Amíg csak ezt az egyéni vetületet látjuk, a középosztály velük szemben érzett megvetését és undorát, addig elkerüli a figyelmünket az, hogy az átalakításnak nem ők az egyetlen, maximum a leghamarabb láthatóvá váló vesztesei. 

A Vágóhíd környéke a régi Kolozsváron széna- és baromvásártérként szolgált, reprezentatív pontjaként az egykori közvágóhíd épülete hirdette azt a gazdasági fellendülést, amelyen Kolozsvár Haller Károly polgármestersége idején végbement. A funkcióját az idők folyamán egyre változtató teret a belváros felől egy kisebb zsidónegyed határolta, az itt lakók főként szerényebb vagyoni helyzetű, ortodox zsidók voltak, akiknek ezen a környéken teljes intézményrendszerük épült ki zsinagógákkal, fürdővel, iskolákkal, és a Vágóhíd téren még a sakter háza is megtalálható volt. Az államszocialista lakónegyedépítés (az ún. „szisztematizálás") ezt a területet nem igazán érintette. Nem voltak itt kisajátítani való nagypolgári lakások, és túl közel is volt a városközponthoz, hogy itt kezdjenek el lakótelepeket építeni.

Építkezés a Vágóhíd tér szomszédságában. Fotó: Székely Örs
6/8
Építkezés a Vágóhíd tér szomszédságában. Fotó: Székely Örs

A 2010-es évek második felében a város perifériáinak beépítése után a befektetők figyelme e félperifériás területek felé fordult. A Horthy-adminisztráció által deportált zsidók és a Ceauşescu-éra mélypontján kitelepült magyarok házainak egy részéből ugyanis összeállt itt egy olyan önkormányzati lakásrendszer – általában csekély értékű, földszintes ingatlanokból – amelyeket gond nélkül el lehetett adni a befektetőknek, ahogy a terület értéke nőtt.

A terület iránti megnövekedett befektetői érdeklődéshez nagyban hozzájárult a piacgazdaságra való átállás során tönkrement gyárépületek – a Vágóhíd, a Flacăra, a Napochim egykori területei, illetve a Vasutas park, amely szinte egyedüli tanúja az államszocialista időszak kezdeti, közösségi tereket létrehozó és fenntartó igyekezetének. A könyvben megszólaló lakosok felidézik a park kialakítását, amely igazi központjaként működött nemcsak a környéken bérlakásokat kapó vasúti dolgozóknak, hanem a lakónegyed egész közösségének is. A kalákában végzett munka, a hatvanas-hetvenes években egymást érő programok nosztalgikussá varázsolják azt a múltat, amellyel szemben a kilencvenes években megtörténik a terület lassú hanyatlása. Előbb a Román Vasúttársaság (CFR) regionális fiókja hanyagolta el a felismerhetetlenségig a parkot, aztán megjelentek az első tervek a Vágóhíd környékének üzleti és banki központtá való átalakításáról, majd tizenöt év csend, és a 2010-es évek közepe óta irodákról, hatalmas bevásárlóközpontokról és luxusingatlanokról szól a történet.

Vizsgálódást érdemel maga az építkezéseket körbelengő narratíva. Milyen Kolozsvárt álmodnak maguknak az ingatlanbefektetők és a városrendezési terveket (PUG, PUZ) kidolgozó építészek? A Vágóhíd térre tervezett húszemeletes Maurer Panoramic például úgy hirdeti magát, mint ami csak úgy kinő „Kolozsvár szívéből", mintha nem is emberi kéz alkotása lenne. Szinte az ingatlanipari befektetések mindegyikéhez társítható valamilyen mértékű greenwashing – környezetbarát technológiák, egészséges és stresszmentes építési környezet, a látványterveken dús növényzet jelenléte. Valójában épp az ilyen beruházások agresszív terjeszkedése miatt csökken a városi zöldterület és hanyatlik az életminőség – a szomszédok számára. A konkrét projektektől eltávolodva vegyük kissé szemügyre magát a városrehabilitációt, mint fogalmat: a könyvben többször idézett építészek, Adrian Borda és Şerban Ţigănaş úgy állítják be ezt a folyamatot, mint ami Kolozsvárt egyenesen a vágyott jövőbe katapultálja.

A húszemeletes Maurer Panoramic építkezése. Fotó: Székely Örs
2/8
A húszemeletes Maurer Panoramic építkezése. Fotó: Székely Örs

A Boc-adminisztráció által sokszor használt okosváros-mágnesváros stb. elgondolás egy olyan high tech-utópiát népszerűsít, amelyben a közpolitikai kérdéseket virtuális platformok és applikációk segítségével söprik a szőnyeg alá. Nem számít, hogy a tömegközlekedést a föld alá terelő metró ötlete a motorizált város hetvenes évekbeli, elavult elképzelését hozza vissza, a lényeg az, hogy a metró imponál és státust kölcsönöz a városnak (és nem utolsósorban megdrágítja a közelében található ingatlanokat). Ez a fejlődésnarratíva pedig elfedi azt a vitát, hogy kiknek a köztérhasználati jogát priorizálja a város, kiket tesz láthatóvá saját utcáin és közterein – a tömegközlekedést, a gyalogosokat, a bicikliseket, vagy a zaj- és környezetszennyezéssel járó autóforgalmat? Lehet-e sétálni is az utcákon, vagy kizárólag gyors áthaladásra ösztönöznek? A Kolozsvárt idén nyáron ellepő elektromos rollerek, a rájuk való igény ugyanezt a problémát teszi szemléletessé: ha már a biciklik számára is nehézkes haladni a forgalom miatt, akkor nem az a megoldás, hogy kibővítjük a gyalogos- és kerékpáros infrastruktúrát, hanem az, hogy gyors és balesetveszélyes elektromos járműveket engedünk rá az amúgy is túlzsúfolt járdákra és kerékpárutakra.

Az okosváros ideológiájában mindezek a vitatott, eldöntendő kérdések technicizálódnak. Mindeközben láthatatlanná válik a technológiát működtető reproduktív munka, a cégeket kiszolgáló, órabérben fizetett biciklis futárhálózatok, a városi szeméttelepen a hulladékszelekciót elvégző cigányok. A városrehabilitáció tulajdonképpen arról szól, hogy az értéktöbbletet nem termelő városi teret átalakítjuk értéktöbbletet termelő térré. A Vasutas park tervezett megújítása kapcsán a meginterjúvolt építészek kifejezték abbéli reményüket, hogy a beavatkozások sorozata hozzájárul majd a környék ingatlanjainak felértékelődéséhez. A parktól nem messze található egykori ecsetgyár területét belakó művészeti központ (amíg ki nem rakta őket a gyár tulajdonosa, hogy irodákat adjon bérbe a kiállítóterek helyén) is tudtán kívül segédkezett a terület értékét megemelő folyamatban azáltal, hogy rövidtávú projekteken keresztül bekapcsolták a környéket a város kulturális vérkeringésébe. Odavonzottak egy olyan réteget, amely számára eladhatóvá vált az ipari negyedben lakás élménye, és még jobban elidegenítették a helyi lakosságot – szándékaik ellenére.

A Vágóhíd körüli projektek – a pláza, a felhőkarcoló, az irodák és luxuslakások – a futurisztikus jelszavakon túl ugyanis hatalmas károkat okoznak az itt lévő lakosságnak. Ezen a környéken ugyanis többnyire átlagos és szerény jövedelmű emberek élnek – egyesek háztulajdonosokként, mások bérlőkként. A befektetések miatt emelkedő árak először a bérlőket üldözik el – így kerülnek többen a külvárosokba, mások az utcára. A kis lakástulajdonosok sem érezhetik magukat biztonságban: a kötet interjúi, valamint saját tapasztalataim alapján az ingatlanbefektetők a kinézett telkek tulajdonosait hol szelídebb, hol pedig erősebb nyomás alá helyezik, hogy kivásárolják őket az ingatlanjaikból. Ha nem engednek, akkor sok esetben a mellettük folyó építkezés tönkreteszi a házukat, elveszi a napfényt – és ahogy a kisboltokat ezen a környéken lassan felváltják az új lakók pénztárcájára szabott franchise rendszerben működő boltok, a megélhetés költségei is emelkedni kezdenek. Végül a polgári réteg is megérzi a a zajszint és a forgalom növekedését, hiszen a Vágóhíd környéki utcákat nem arra tervezték, hogy egy húszemeletes felhőkarcoló és a hozzá tartozó pláza forgalmát lebonyolítsa – és feltételezhetően az új lakók se járnak túl jól a sebtében, nem minőségi anyagokból elkészített épületekkel.

A Vasutas park bejárata, a környék léptékéből messze kilógó új társasházzal. Fotó: Székely Örs
7/8
A Vasutas park bejárata, a környék léptékéből messze kilógó új társasházzal. Fotó: Székely Örs

Marad hát a presztízs és a kolozsváriság modern mítosza – amely értelmében mindenben országelsőnek kell lenni: úgy a lakásárak tekintetében, mint az elvégzett koronavírustesztek számában. És marad annak pszichózisa, hogy sokan érdemtelennek tekintik magukat arra, hogy Kolozsváron éljenek. Tanulságos az a megállapítás is, amelyet Costi Rogozanu újságíró tett egy, a lakhatásról szóló közelmúltbeli panelbeszélgetés alkalmával. Rogozanu szerint a romániai pártpolitikát az önkormányzatok szintjén az ingatlanfejlesztés mozgatja. Különböző másod- és harmadvonalbeli politikussal folyatott háttérbeszélgetés konklúziója rendre az volt, hogy a pártpolitikába való belépést jó részben a különböző ingatlanbefektetések megvalósításához kötődő engedélyek kijárása motiválta.

Ezt a fajta, magánérdekekhez fűződő politizálást leplezik el a kincses város mítoszai, közelebbről az a szóhasználat, amely folyamatosan racionalizálásról, városrehabilitációról, fejlesztésről beszél. A Şantier în lucru... példákon és történeteken keresztül mutatja meg, hogy ezek a pozitív töltetű fogalmak lakóközösségek szétrobbantását, emberek kilakoltatását és elkergetését, valamint komplett városnegyedek lakosságának erőszakos felcserélését jelentik. Az önkormányzat és a befektetők nyelvhasználatának csillogása olyan szimbolikus erőszakból nyeri varázserejét, amely történelmet radíroz ki és emberi sorsokat vág tönkre. Fontos, hogy az ilyen folyamatokat ne lehessen megszépítve fejlesztésnek nevezni, főleg ne olyan városvezetések cinkosaiként, melyeknek évtizedes gyakorlata van a városlakók bizonyos csoportjainak elnémításában, térbeli jelenlétük megvonásában és múltjuk láthatatlanná tevésében.

A Şantier în lucru... megtette az első lépést azzal, hogy visszaveszi tőlük a város egy kis részének történelmét, a zsidónegyedet, a kalákában épített parkot, a kis mozdonyt és a gyermekvárost. Az első lépés kimondani a dolgok valódi nevét. A második pedig rájönni, hogy nem a dzsentrifikáció nyerteseivel kell osztozkodnunk a büszkeségben, ha másra nem futja, hanem a kolozsváriak többségével: a kilakoltatottakkal és a bérlőkkel, a nyomás alá helyezett lakástulajdonosokkal vállalni a közösséget.

 

Székely Örs

Székely Örs (1992, Kolozsvár) költő, műfordító, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem óraadó tanára. Első kötete ostinato címmel jelent meg 2020-ban a FISZ gondozásában.

Az Építészfórum határon túli magyar építészettel kapcsolatos összeállítása a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával jött létre. Az összeállítást Kovács Dániel szerkesztette.

Vélemények (0)
Új hozzászólás
Nézőpontok/Történet

PALATINUS // Egy hely + Építészfórum

2021.10.13. 10:43
00:06:31

Az 1930-as években Janáky István és Szőke Károly tervei alapján a Margitsziget egyik legnépszerűbb pontja, a Palatinus Strand, vagy becenevén a Pala. A magyar modernizmus színvonalas alkotása 2017-ben újulhatott meg Nagy Csaba és az Archikon közreműködésével. Az Egy hely mai részéből a Pala és a margitszigeti fürdőkultúra történetével ismerkedhetünk meg.

Az 1930-as években Janáky István és Szőke Károly tervei alapján a Margitsziget egyik legnépszerűbb pontja, a Palatinus Strand, vagy becenevén a Pala. A magyar modernizmus színvonalas alkotása 2017-ben újulhatott meg Nagy Csaba és az Archikon közreműködésével. Az Egy hely mai részéből a Pala és a margitszigeti fürdőkultúra történetével ismerkedhetünk meg.

Nézőpontok/Történet

A PÁCINI MÁGOCSY-KASTÉLY // Egy hely + Építészfórum

2021.09.08. 16:03
00:06:34

A pácini várkastély hazánk késő-reneszánsz építészetének fontos alkotása, jellegzetes saroktornyaival, gyilokjárójával és cserépkályháival Észak-Magyarország egyik legszebb műemléke. Az Építészfórum és az Egy hely közös sorozatának mai részében ezt a XVI. századi épületet ismerhetjük meg.

A pácini várkastély hazánk késő-reneszánsz építészetének fontos alkotása, jellegzetes saroktornyaival, gyilokjárójával és cserépkályháival Észak-Magyarország egyik legszebb műemléke. Az Építészfórum és az Egy hely közös sorozatának mai részében ezt a XVI. századi épületet ismerhetjük meg.

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk