építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Boldog belgrádiak?

Belgrádnak szoros kapcsolata van a városban egyesülő Dunával és Szávával. A többnyire zölden hagyott vízpartok a városlakók százezreit vonzzák a folyók mellé sétálni, kerékpározni, fürdeni, kikacsolódni. Sajátos hangulata van az egymást követő úszó kávézóknak, éttermeknek. A part egyik kiemelt szakaszát azonban most egy giga beruházás fenyegeti. Bán Dávid írása.

Nem csak az ideálisan elképzelt Boldog Budapestnek, hanem a jelen fővárosnak is egyik legfontosabb eleme, jóformán brandje a Duna: víz, a folyó, amely festőien szeli keresztül a várost. A folyó, amelynek sokak akarata ellenére egyelőre messze nincs meg a megfelelő kapcsolata a városlakókkal, pedig – ahogy a vicc is mondja – igény van rá. A 2011-ben létrejött Város és Folyó Egyesület, azaz Valyó, kisebb léptékű, de jól kivitelezhető projektekkel hozza évről évre közel a Dunát az emberekhez: mobil szauna a folyó partján, bár, kulturális- és gyerekprogramok közvetlenül a víz mellett, a forgalom nélküli híd élménye a Szabihídon. Mindez időről időre boldoggá teszi a városlakót, ugyankor szomorúan világít rá arra, hogy a mindennapokban mannyire hiányzik a város és a folyó kapcsolata, mennyire drasztikusan vágja el a víztől a belvárost a Duna-partokon végigfutó masszív közlekedési folyosó. 

 

 

Előszeretettel rohanunk Bécsbe bemutatni, hogy a Duna-mente milyen fontos szerepet játszik a városi ember életében, de annál ritkábban látogatunk el délebbre, Belgrádba, ahol a Duna és a Száva összefolyása különleges hangulatú vízparti zónákat formáz meg. A szerb főváros vízpartjai ma még nagyrészt szerencsésen túlélték a túlépítést, hatalmas zöldsávok kísérik a folyók vonalát, amelyek egy egybefüggő, több tíz kilométeres rekreációs zónát alkotnak a Duna észak-nyugattól való belépésétől, a szentendrei hangulatot idéző Gárdostól kezdve egészen a városközponton keresztül az újbelgrádi Száva-partig.

 

 

A Belgrádi folyópartokon nem az autóké, hanem a gyalogosoké, kerékpárosoké a főszerep, a Duna és a Száva mellett – az ipari területeket leszámítva – sétányok húzódnak végig, mellettük pedig egymást érik a vízre telepített kisebb-nagyobb állóhajók, a ringatózó kalyibák, házikók, amelyek tele vannak bárokkal, egyszerűbb kifőzdékkel, sőt nívósabb éttermekkel, szórakozóhelyekkel és szállásokkal is. A Száván az újbelgrádi oldal hatalmas panelblokkjaitól kis átkelőhajó visz át a városközponttól délre elterülő Ada Ciganlijára, a mesterségesen létrehozott Száva tó és a folyó között kialakított szigetre. A terület a város legnagyobb pihenő- és szórakozó parkja, számos sportolási lehetőséggel, kellemes vízparti strandokkal, ahova nyáron többszázezer ember látogat ki naponta.

 

 

Míg a Száva újbelgrádi oldalát az elmúlt évtizedekben tudatosan szabadon hagyták, széles zöldsávot húztak a hatalmas lakótelepek és a folyó közé, addig a belváros alatti folyószakasz élete ennél problematikusabbra sikeredett. A Duna és a Száva összefolyásánál kialakult történelmi városmag, a hajdan volt Nándorfehérvár vára alatt még szintén jelentős zöld sziget szegélyezi a folyópartot, a várkerületet elhagyva azonban már változik a tájék. Igaz, a legfőbb jellemző, hogy a forgalom helyett a parton gyalogos- és kerékpárút fut végig, itt is érvényesül, de a város és a folyó kapcsolata mégis megtörik.

 

 

A törés első eleme a korábbi kikötőben, az 1930-as években, modernista stílusban épült, hosszan elnyúló raktárépület. Idővel, annak rendje és módja szerint, alapfunkcióját vesztve elhanyagolták, de bő egy évtizede, szerencsére kezdett magához térni. A 330 méter hosszú, keskeny épületsávba különböző bárok, éttermek, szórakozóhelyek települtek, a rakodópart napernyőkkel védett terasszá alakult, sőt mára a város egyik legtrendibb, pezsgő negyedévé vált. Az évtized elején nemzetközi tervpályázatot írtak ki az épület újragondolására, hiszen jó pozíciója miatt a történelmi városmag és a folyó között kapocs szerep juthatna neki. A Beton Hala nagyszabású átalakításával Belgrád új folyami kapuját képzelték el, akár modern művészeti múzeum, akár trópusi kert, vagy komplex tájkép formájában. A végső döntés és a projekt megvalósítása azonban elmaradt.

 

 

Ezzel szemben - továbbkúszva a Száva mentén - a következő, valóban elhanyagolt vízparti terület újragondolásánál már a kőkemény üzleti megfontolások taroltak le minden egyéb elképzelést. A képlet akár ismerősen is csenghet. 2002 óta Belgrád egyre komolyabb építészeti, urbanisztikai terveket dédelget és bele is fogott azok megvalósításába: metróépítés; a hosszú évtizedek óta döcögő, időről időre leálló új központi pályaudvar felhúzása; ipari- és üzleti parkok. A belváros előtti hatalmas kopár, rendezetlen, kusza vágányokkal is behálózott területtel azonban sokáig nem tudott mit kezdeni a város. Már az 1920-as években is dolgoztak olyan városfejlesztési terveken amik a főleg rakodásra szolgáló, majd hamar elhanyagolódott folyómentét bekapcsolták volna a város szövetébe úgy, hogy a polgárok kellemesen lejussanak a vízpartra – amit a túlparton a későbbi városfejlesztések során figyelembe is vettek.

 

 

2012 tavaszán Szerbia akkori miniszterelnök-helyettese, Aleksandar Vucic, Rudolph Giuliani New York korábbi polgármesterének társaságában nagyszabású projektet harangozott be a Belgrade Waterfrontot. Igaz, a helyiek számára ez már nem volt újdonság, mert jóformán minden választási időszakban lázas ígérgetés ment arról, miként kap végre méltó szerepet a belváros melletti folyópart. Ezúttal azonban a szerb vezetés – valószínűleg sajnálatos módon – pénzügyi hátteret is talált az Abu-Dzabi székhelyű Eagle Hill’s befektetőcég személyében, akik 3 és félmilliárd dollárt invesztálnának az új projektbe. A városvezetés örül az általuk Szerbia történetének legnagyobb beruházásaként aposztrofált tervnek, amely reményeik szerint javít a magas munkanélküliségi és az alacsony gazdasági mutatókon.

 

 

Miután a tervekről lehullott a lepel, városlakók az építésszakmával karöltve komoly kritikát fogalmaztak meg a megalomán elképzelésekkel szemben. Alapvetően túlméretezettnek gondolják a több toronyházból, hatalmas (közel kétmillió négyzetméter területű) lakó-, irodai- és kereskedelmi funkciójú épületekből álló negyedet. Hiányolják az előzetes egyeztetéseket, a transzparenciát és a kommunikációt. A kritikától elzárkózó kormányzat hamar nemzetstratégiai jelentőségű beruházássá nyilvánította a projektet, ezzel számos kiskaput talált magának a felgyorsított beruházás. A sokak szemében a korrupciónak és a pénzmosásnak megágyazó befektetés tervpályázata is problémás volt: a nemzetközi megmérettetésből a szerb tervezők kimaradtak. A terület és - az álmok álmodói szemében - Belgrád új szimbólumává váló, 168 méteresre tervezett Belgrád Torony tervezője például az amerikai Skidmore, Owings & Merrill LLP (SOM) iroda.

 

 

A terület északi részén elhelyezkedő, 19. századi kereskedőnegyed, a Savamala, amely az elmúlt évtizedek szociális hanyatlása után, az ide kapcsolódó Beton Halával együtt egy alternatív pezsgő városrésszé kezdi kinőni magát, a tervek szerint szintén áldozatul esik majd a Waterfornt projektnek. A városlakók tiltakozását és a szakma kifogásait a vezetés és a média próbálja marginalizáni, noha a terv elfogadása a polgárok körében igen alacsony. Míg a nagyközönség szerint a negyed a felső tízezer és az öböl-menti befektetők játszótere lenne, nem születne valódi kapcsolat a folyóval. Ezt erősítik a szakmai kritikák is, amely szerint a túlméretezett városrész inkább újabb akadályt képez a folyó és a belváros között, s ezen túlmutatva, hiányolják a város egységes fejlesztési tervét. A tavaly (a terület felszabadítása érdekében) bezárt központi pályaudvart a városközponttól távolabb, egy részben felszín alatti új, a jövőben beteljesedő vasúti csomópontba helyezték át. A tüntetések, az aláírásgyűjtések, a polgári és a szakmai tiltakozás ellenére a kiemelt projekt gyorsított eljárásban kapott zöld utat és az építkezés ma már javában zajlik. Az első toronyházak már a folyóparton éktelenkednek, erőteljesen beleszólva a város kontúrjába.

 

 

A túlpart nyugalmát azonban, úgy tűnik, még egy ideig nem zavarják meg túlzott építkezések. A Duna mentén egyre népszerűbbek lettek a városra és a két folyó összefolyásánál kialakult fás szigetre néző úszó szállodák, hostelek. A 2007-től folyamatosan épült, kibővült és az időközben felmerült igények, tapasztalatok alapján folyamatosan formálódó, de végül nemrég teljesen elkészült Vasiliki Akritidou, Mladen Grbić és Georgia Papanastasiou tervezte Arkabarka úszó hostel különleges szállásélményt nyújt. A városi turista pár perc alatt egy teljesen vadregényes miliőben találja magát, kiülhet a számos, vízparti erkély egyikére és szembe találja magát a túlparti sziget zöld ligetével. A hagyományos, emeletes ágyas hostel szobák mellett most már stúdió apartmanok is várják a vendégeket, miden lakótér egyedi arculatot, belső kiképzést kapott. Fontos a közösségi helyiségek szerepe is, amit két szauna is kiegészít.

 

 

A belgrádi folyópart még mindig sikeresen őrzi meg azt a pezsgő, emberközpontú életét, amelyek Emir Kusturica filmjeiben visszaköszön és teszi a nemzetközi közönség szemében is vadregényessé, romantikussá a vízpartok életét. A lényeg talán a „laissez faire” hozzáállásban van, hogy a város egy alapot, egyfajta minimális infrastruktúrát – sétányokat, kerékpárutakat, közvilágítást – ad a vízpartoknak, de azok élhetik a saját, a városlakók által formált életét. Nem véletlen a hatalmas felzúdulás a léptéket és az emberi kapcsolatokat figyelmen kívül hagyó, a kormányzat által a városra tolt giga beruházással szemben. A belgrádiak inkább ragaszkodnak a kisebb-nagyobb úszó kalyibákhoz, vízen lebegő kávézókhoz, bárokhoz és a partok zöld sávjaihoz.

 

 

Bán Dávid

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »