Díszszemle / Callmeyer 80

Borvendég Béla megnyitó szövege a Kévés Galéria ünnepi, április 3-án megnyíló kiállítására a 80 esztendős Callmeyer Ferenc munkásságából

Callmeyer Ferenc építész életmű kiállítása a Kévés Galériában
2008. április 3.

Mindenekelőtt hálás köszönetet mondok Kévés Gyuri barátomnak, azért a megtiszteltetésért, hogy helyt adva másik barátom, Callmeyer Ferenc óhajának, szerény személyemet kérte fel e nagyon fontos kiállítás megnyitására. Amit ugyanis a kedves nézők látni fognak, valójában összefoglalás: egy kitűnő és sokoldalú építész teljes élete munkájának bemutatása. Katonásan és ekként is vállalt múltjának nyelvén szólván: díszszemle. Díszelgés ez az ő nyolcvanadik születés napjának tiszteletére.

Ami az ő emberi és építészi magatartásához illően inverz. Az egyes művek ugyanis nem katonás egyformaságukkal, hanem éppen sokszínűségükkel, hajlékonyságukkal excellálnak. A genetikus katonásság valójában az életmű szókimondó őszinteségben, pontosságban és — főként — kemény önfegyelmében érhető tetten. Mindazonáltal Callmeyer Ferenc kétszeres Ybl-díjas, DLA építész, egyetemi tanár (a továbbiakban CöFö), amikor szerény személyemet választotta e díszszemle levezénylésére, nem biztos, hogy a leghelyesebb stratégiai döntést hozta. Talán bölcsebb lett volna, ha erre a tisztelgésre egy fiatalembert, például számos tanítványa egyikét kéri fel.

Egyrészt azért, mert mindig a fiataloknak van igazuk. Lévén rendesen túlélik az öregeket. S ezért az ő dolguk, sőt kötelességük, hogy tovább vigyék még az öregeik által soha meg nem valósított álmokat is. Másrészt magam is megettem a kenyerem nem csak javát, de talán már a héját is. S a végső elszámolás időszakába jutván nehéz elkerülni, hogy az ember ne tágabb összefüggésekben, szélesebb spektrumban lásson és gondolkodjék.

Ezért hát miközben az ember a másik által befutott pályát összegzi, óhatatlanul vissza kell tekintsen a saját útjára is. Párhuzamosságokat és divergenciákat keresve. Annál inkább, mert szinte bizonyos, hogy sok minden azonosat, ám mégis másként élt át, és meg. Másért és másokért lelkesült. Ám visszatekintve mégis csak rá kell döbbenjen arra, hogy lényegében azonos generáció tagja lévén ugyanabban a folyóban úsztak, úsznak, esetenként sodródnak.

CöFö barátom nagyapja — mint Fekete György „Emberközelben" címen megjelent interjúkötetében olvasható — a dán Schleswig-Holsteinből került Magyarországra. Édesapja K. und K. ezredesként harcolt a Nagy Háborúban. Utána csak azért nem léptették elő tábornokká, mert nem volt hajlandó nevét magyarosítani. Makacssága Trianon nemzeti tragédiáját az ő és családja személyes katasztrófájává súlyosbította.

CöFö 1928-ban április 3-án Miskolcon látta meg a napvilágot. (Megjegyzem április 4. a kommunista diktatúra idején vörös lobogós, felvonulásos ünneppé lépett elő.) Ebben a városban végezte el középiskolai tanulmányait is a Királyi Katolikus Fráter György Főgimnáziumban. A háború végén leventeként került ki Németországba, ahol csak a szerencsének és a Gondviselésnek köszönheti, hogy nem hagyta ott a fogát.

Hogy miként és miért lett építész, nem tudom. Gondolom jól és tehetségesen rajzolt, és alapjait tekintve már birtokában volt annak az irodalmi, vizuális, és általában humán műveltségnek. És a tehetség, ami csak arra várt, hogy kiteljesedhessék. Amikor az Egyetemre beiratkoztam, ő már demonstrátor volt a Bardon tanszéken. Kitűnő tanárai, akikre hivatkozik, ugyanazok voltak, akiknek nem csak az előadásait hallgathattam, de akiknek ragyogó emberi példája ma is előttem lebeg.

Diplomával a zsebében azonnal tervezőirodába került. Aztán a dicsőséges Forradalom kirobbanásakor másodszor elkerülte a halál: kis híján őt is agyonlőtték a Kossuth téren.

Miért, miért se, úgy alakult, hogy már harminc egynehány évesen bekerültem az építész közéletbe. Voltam előbb vezetőségi, majd elnökségi tag. Voltam főtitkár, alelnök, és végül kilenc éven át elnök is. Maga a MÉSZ (Magyar Építőművészek Szövetsége), mint egyetlen és kizárólagos építész szervezet, lényegében akkor jött létre, amikor a kommunista hatalom 1948 után bezáratta a magánirodákat és megszüntette az Építész és Mérnök Kamarát. Ugyanakkor helyébe létrehozta a tervező irodákat. És azt az új általa ellenőrzött irányító szervezetet, amelynek azt a feladatot adta, hogy a szocreál építészet ügyének - azaz a monumentális propaganda eszközének - zászlóvivője, bírálója és a hatalom fogaskerék áttétele legyen.

Az építészek derékhadának java ugyan viszolygott a rákényszerített bombasztikus neoklasszicizmustól, másrészt mégis - naiv realizmussal - elhitette magával, hogy végre az építészetre irányult a jóindulatú politikai figyelem. S talán ezen az úton lépésről lépésre vissza lehet kapaszkodni az elorzott alkotói szabadság állapotába. A hetvenes években azonban megszületett a független rendtartó építészkamara visszaállításának óhaja. Addigra már a fiatal generáció is belátta, hogy a MÉSZ képtelen arra, hogy ne csak képviselje, de meg is védje az építészek érdekeit.

A dolog vége az lett, hogy a MÉSZ létrehozta a virtuális kamarát, az Építészeti Tanácsot, és ennek vezetésével, javaslatomra, CöFö-t bízta meg. Nemsokára a Szövetség a nevét is megváltoztatta. Ekkor lett a Magyar Építőművészek Szövetségéből Magyar Építészek Szövetsége és Kamarája. És személy szerint akkor kerültem munkatársként a legközelebb CöFö-höz. Életemben ez a korszak már sajnos rövid volt, mert kilenc, akkoriban már nagyon hullámzó év után benyújtottam a lemondásomat, s így a tényleges Építészkamara létrehozása körüli bábáskodás terhe már az ő nyakába szakadt.

Valahol egyszer azt olvastam, hogy az építésznek csak két igazi barátja van: a kertész és a fotográfus. Az előbbi azért, mert olyan környezetet képes teremteni, ami kiemel, vagy éppen ellenkezőleg, ápol s eltakar. A jó fotográfus pedig nem egyszerűen megmutatja az épületet, hanem interpretálja azt. Hozzáteszi a saját művészetét.

Őszintén megvallva, ezért is viszolygok kissé az építészeti kiállításoktól. Valamely megformált épület, a ház, a hely, olyan térbeli és időbeli alkotás. Olyan átjáró, mely szerencsés esetben rezonál és kifejezi a hely tőle függetlenül létező szellemét is. Amelyben érezni az illatokat, a napszakokat s még a neszeket is. Számomra Epidaurosz látványa és a kabócák szüntelen zümmögése egymástól elválaszthatatlan gyönyörűség. S mint ez a példa mutatja, az építészeti fénykép fontos és lényegi szerepe vagy az, hogy a szemlélőben felidézze a személyes emléket, vagy az, hogy benne felcsigázza a kulturális kíváncsiságot. Valamiként a ránk maradt vedúták, például Canaletto varázslatos vásznai is bizonyítják.

Kérem, hogy ne várják tőlem, hogy CöFö barátom életmű kiállításából bármit is kiemeljek. Sok művét a valóságban láttam, De ennél sokkalta több az, amiről csak tudok, vagy hallottam. S nyilván nagyon sok olyan alkotása is létezik, amiről sajnos egyáltalán nem tudok. Mint ahogy azt sem tudom, hogy ez a kiállítás végül is mit mutat be. Még nem láttam ugyanis. Mégsem mondom azt, hogy sajnos, mert gyermekkorom Karácsony előtti boldog várakozásait idézi.

Azt a kort, amikor ugyan már tudtuk, hogy a karácsonyfát és az ajándékokat nem a Jézuska hozza, de mi, a három gyerek, mégis ekként tettünk, viselkedtünk, mert nem akartuk megtörni az örökségbe kapott családi rítus meghitt, szívet, melengető varázsát. Ezért hát bíztatok minden tisztelt jelenlévőt, hogy tekintse ezt a kiállítást egy olyan pompás étlapnak, ami vagy felidézi egykor megízlelt finomságok emlékét, vagy olyan ígéretnek, ami étvágyat gerjeszt újabb szellemi táplálékokkal való töltekezéshez. Tisztelettel kérem, higgyék el nekem, hogy mindkettőre igen nagy szükségünk van a mai, egyszerre pénzéhes és szellemi koplalásra kényszerítő világunkban.

Budapest 2008. február
Borvendég Béla h.c. DLA építész
Címz. egyetemi tanár
Ybl- és Kossuth-díjas