Épületek/Középület

Egy talált tárgy megtisztítása - Tranzit kávéház a Bukarest utcában

1/15

1/15

Egy talált tárgy megtisztítása - Tranzit kávéház a Bukarest utcában
Épületek/Középület

Egy talált tárgy megtisztítása - Tranzit kávéház a Bukarest utcában

2005.08.31. 12:59

Projektinfó

Szerzők:
Szemerey Samu

Építészek, alkotók:
Borsay Attila

Tervező: Borsay Attila (MCXVI Építészműterem)

Amikor idén tavasszal egy másik buszpályaudvar körüli vitákról írtam, különösnek tűnt, hogy az építész szakma milyen módon tudja megközelíteni saját közelmúltját; milyen viszonyokat tud és kíván teremteni azzal az örökséggel, ami ugyan (még) nem listázott, de sok esetben éppen megteremtői voltak a mai alkotók mesterei. Kézenfekvő ennek a vizsgálódásnak a folytatása most, hogy a Tranzit kávéházról készülök írni, több okból is. Először is az épület szintén buszpályaudvar, a program pedig szintén kulturális célú újrahasznosítás (bár itt véget is érnek az ilyen párhuzamok). Másodszor, 1963-ban épült, Félix Vilmos (UVATERV) tervei szerint – abban a korszakban, amit mára teljesen magára hagyott a szakma és a tágabb magyar kultúra (míg a másik pályaudvar kora most kezd lassan előtérbe kerülni – ha még maradt belőle ez-az). De okot ad a visszatekintésre az is, hogy a Bukarest utcai buszállomás az egyik, akkor nem díjazott, de hozzászóló pályázó, Borsay Attila (MCXVI) tervei szerint épült át.

 



Az Erzsébet téri pályaudvar kapcsán elindult beszélgetésben a legszembetűnőbb a tanácstalanság volt – mint azt a pályázók szinte egybehangzóan kijelentették, az építész szakmának ma hiányoznak az eszközei ahhoz, hogy releváns és a mai kort gazdagító módon tudják értelmezni a közelmúlt építészetét. Azok érvelése szerint, akik a kanonizációt hiányolták, valamiféle értéksorrendről szóló közmegegyezés hiánya akadályozza meg a korszak köztudatba emelését. Amennyiben viszont listázott egy épület – mint, a világháború után egyedüliként a Nyíri-féle ház –, az építészeti viszonyteremtés keretei a magyar műemlékvédelem igencsak szűk szellemi horizontjára korlátozódnak.

Mert hiszen, ha belegondolunk, miért kell egyáltalán különleges helyzetként, még inkább problémaként beszélni arról, hogy hogyan is kezeljünk egy ilyen épületet? Az alkalmazkodás-helyreállítás/markáns különbözés dialektikája normális helyeken már rég elmúlt – a legtermészetesebb dolognak kellene lennie, hogy egy ház tervezésekor az ott álló épületet megvizsgáljuk és annak értékeivel, viselkedésével foglalkozzunk. Ehhez azonban olyan folyamatosságra, nyílt szakmai kritikai értelmező hagyományra lenne szükség, aminek híján ma még az egyébként igencsak határozott mesterek és tanítványaik között sem jön létre ilyen elmélyült tudáscsere. Az örök tabula rasa vidékén a kultúra is gyökértelen marad – helyette, megértés, tolerancia és figyelem helyett megnyílik a tér a szűk látókörű, tagadáson és elszigetelődésen alapuló önreferens, üres provincializmus és a számító spekuláció előtt.

Közbevetett kérdés, vajon a kanonizáció hiánya akadályozza meg a modern építészet kutatóit és elismert védelmezőit, hogy fellépjenek a korszak egyik főművének, a Fehérvári úti kórháznak az épp most zajló, brutálisan igénytelen átépítése ellen? A Csarnok téri trafóház át-téglatapétázása kapcsán sem elegendő a fejünket fogni és csendben elmerülni a Magyar Építészet 1945-70 kötetben. Ezt is építészek csinálják – mire várunk? Mint annyi más esetben, az örökségünk hűlt helyét mutogatjuk majd vállvonogatva a csodálkozó utókornak?

A fentebb említett két eset különös szomorúságát az okozza, hogy mindkettőnél látható a szándék, hogy a felújítással az eredeti építészet megmaradjon – csak éppen olyan színvonalon, ami pontosan rámutat a mai és egykori általános tervezői igényesség közötti különbségre. Egy egész korszak elvesztegetése zajlik a szemünk előtt: nem figyelünk a saját kultúránkra, mert hagyományosan nincs is értelme figyelni. Ebben a szellemi, szakmai környezetben a részletekről való gondolkodás, az elemző tevékenység – reflektálatlan, magányos teljesítmény, sajátos luxus marad.



Az MCXVI iroda munkája nem csak ezzel az egyedüli kánonként létező felejtéssel megy szembe, de azzal a formalista nosztalgiázással is, ami az újonnan elterjedt retro-divatra jellemző. Borsay Attila elmondása szerint az épületet tárgyként igyekeztek kezelni, elkülönítve azt a mai trendektől és a műemlék-helyreállítás szellemi zsákutcájától egyaránt. A buszpályaudvar épülete ebből a nézőpontból egy megtisztításra és továbbgondolásra váró, szinte absztrakt térbeli együttesként értelmezhető.

A megtisztítás a Tranzit esetében nem csupán az elmúlt évtizedek átépítéseinek és egyéb hordalékainak eltávolítását – azaz, nagyjából az eredeti állapot visszaállítását – jelentette, hanem egy olyan építészeti koncepció kiemelését és felmutatását, amit az épület csíraként magában hordozott. Ez az elemző pozíció az esztétizáló-visszatekintő, korszellemet megidéző attitűd helyett egy végletesen szikár, nagy önfegyelmet igénylő tervezői magatartást igényel, ami saját mozgásterületét a minimális, de pontos beavatkozásokra szűkíti, eltűnve a lecsupaszított és kortalanná tett részletek mögött. A divatos 'minimalista' jelző használata itt félrevezető: a részletek ökonómiája itt nem esztétikai álláspontot jelöl ki, sokkal inkább annak ellenében, a konceptualitás irányába mutat. Némileg furcsa érzés, hogy a végletekig feszített precizitás gyakorlatilag olyan tartalommal ruházza fel az épületet, ami eredetileg nem volt része annak: az eredeti részletek kidolgozottsága már a technológiai korlátok miatt sem volt olyan elmélyült, nem is beszélve a magyar építészet finom detail iránti eredendő érzéketlenségéről.

A homlokzati acél-üveg szerkezetek áttervezése nem csak a funkcionálisan fölöslegessé vált osztópálcák kivétele és a hőszigetelő üveg igénye miatt volt indokolt, de nem is merült ki ennyiben. A tiszta, anyagtalan tér érzetét sokkal erősebben teremtik meg a hatalmas, egybefüggő üvegfelületek – a látszólag láthatatlan, érdektelen részletekben pedig a figyelmes szemlélő igen gondos tervezői munkát fedezhet fel. Kiderül, hogy nincs szükségszerű ellentmondásban a hőszigetelt üvegtáblák és a hatvanas években általánosan alkalmazott szegvas tartószerkezet használata, pusztán tervezői és kivitelezői erőfeszítés kérdése. Nyilvánvaló (most, hogy látható): ha nincs olyan technológiai vagy anyagi háttér, mint az örök például szolgáló Svájcban, akkor az olcsóság ötletességével kell hasonló minőséget teremteni. Az pedig, hogy egy ilyen megoldás a maga ironikus módján utalásokat tartalmaz Mies van der Rohe üvegszerkezeteire, a használók, de az építészek többsége számára láthatatlan marad – ez lenne az a többlet, ami egy mélyebb kulturális beágyazottság esetében komolyabb hatást tudna gyakorolni az általános értelmezői-tervezői praxisra, egyelőre azonban többnyire nem éri el a (szakmai) ingerküszöböt.



Ez a szigorú tervezői következetesség végigvonult a teljes épületen – a szükséges és nyilvánvaló átalakításokon és cseréken túl egészen a rejtett világítás, a bútorozás, a teljes belsőépítészet és a galéria installációjának részletes kidolgozásáig. A szikár attitűdre jellemző, hogy az eredeti elgondolás szerint még a belső falak kiváló állapotban fennmaradt figurális mozaikburkolata is kikerült volna a házból, hogy a tiszta tér önmagában érvényesüljön. A világítás a tervek szerint teljesen rejtett maradt volna, hasonlóan az installációs rendszerhez – ezek azonban nem így valósultak meg. A szerencsére megmaradt mozaik mellett a belső burkolatok nagy része kicserélődött, így pl. a mintás lapburkolat helyett jelenleg egy sokkal homogénebb és semlegesebb öntött burkolat adja a kávézó járófelületeit. Alapvetően minden új elem a tisztulás, az absztrakció, az eltűnés irányába mutat: a figyelemfelkeltő, látványos vagy álszerény, harcosan purista gesztusok helyett az egész építészeti együttesre jellemző egy viszonylag fesztelen, szikár természetesség. Ez a protestáns etikát idéző magatartás egyébként sokkal inkább emlékeztet a holland építészetre (vagy a francia Lacaton-Vassal iroda bécsi MAK-kávézójára), mint a svájcira – és hát nyilvánvaló az is, hogy a két kultúra közül melyik a kávéházi...

A kissé aszkétikus természetesség és a kényelmes otthonosság közötti területen mozogva láthatjuk, hogyan találkozott az építész programadó gondolkodása és az intézményvezető Egri Orsolya elképzelése az első igazi budai művészeti kávéházról. Nyilvánvaló(?), hogy a használói gesztusok némileg fellazították az eredetileg feszes koncepciót: nem kerültek fel például az építész által nagyon fontosnak tartott függönyök a belső térbe (az eredeti buszállomáson is voltak – lásd az archív fotókat), ami a tér feszültségét növelve az anyagtalanság, az absztrakció érzését még tovább fokozta volna. A külső egy helyen oda nem tervezett és vitatható színvonalú burkolatot kapott, és a világítás sem a tervek szerint valósult meg. Ez utóbbi talán a legszembetűnőbb hiba a rendszerben, részben, mert komoly szerepe lett volna a repülőtető lehetőségekhez képest maximális lebegő helyzetbe hozásában (a statikai szereppel nem bíró vízszintes koszorú feletti teret választotta volna el az egybefüggő fénysáv), részben pedig a bekerült igénytelen világítótestek miatt. Felmerül azonban a kérdés, hogy ez a tökéletlenség mennyiben csorbítja az eredeti elképzeléseket, azaz a tárgy megtisztítását és felmutatás általi eltüntetését. Úgy látom, hogy a buszállomás-kávézó a néhol kifejezetten édeskés lakberendezői gesztusok és más partizánakciók ellenére uralja a benne elszabaduló otthonosságot: és ez javarészt a megfelelő, kritikus helyen kellően szigorú és következetes építészi magatartás eredményének tudható be. Az otthonosság, a bogárhátú-Ikarusz-retro-fíling szerencsére kellő távolságban marad – egyelőre – az épülettől, előtérben hagyva az eredeti, megújított tereket és az új beavatkozásokat (például Andor Anikó finom tájépítészeti megoldásait).

Persze, kérdéses, hogy ez meddig marad így – és ez nem is annyira a kikerülő függőágyak, az igénytelen teraszbútorok vagy a cserepes növények problémája, mint inkább a ház életének a tervezői és használói szempontból eltérő útvonalaié. A buszállomás hosszú távú bérleti jogát pályázati úton ítélte oda a kerületi önkormányzat, amiről annak idején be is számoltunk. A pályázat célja a széles közönséget kiszolgáló kulturális intézmény megteremtése volt – ez építészeti programként sem pusztán azt jelenti, hogy használható állapotba kell hozni egy leharcolt buszállomást. Az MCXVI által saját maguk számára kijelölt mérce igen magasra került – olyan átalakítást tervezni, ami eseménnyé válhat a magyar építészetben, és ami leginkább a tökéletesen végigvitt részletekben követhető. Sem az első, sem a második elképzelés nem gyakori errefelé (és ennek megfelelően, a szint teljesítése nem garancia az elismerésre sem). A használói oldalon is nyilván kevésbé volt ez kritikusan fontos – az üzemeltető, Egri Orsolya is kiemelkedő építészeti színvonalban gondolkodott, ami azonban egy tíz év alatt beüzemelni tervezett intézmény esetében inkább az otthonosság, a 'második nappali' felé mutatott, mint egy kortárs építészeti statement létrehozása irányába. Nem szükségszerű a két koncepció ellentmondása – annál közelebb kerülhetnek egymáshoz, minél integránsabb része a kultúrának az építészet és szellemi háttere. Kérdés, egy ilyen helyzetben mit engedhet meg magának az építész, meddig mehet el a saját következetességében? Meddig tart a koncepció valóban érinthetetlen része, és mi az, ami már 'saját' luxusnak tekinthető?

Tandori Dezső verseskötetének címe a nyelv leíró lehetőségeire, a jelentés egyes rétegeinek radikális 'megtisztítására' utalt. Úgy látom, hasonló vizsgálódásra van szükség az építészetben, hasonló szintlépésre a figyelemben és a tervezésben. Az ilyen munkák a tervező – és a megbízó – magányát is enyhítenék; azt a magányt, amiről, kicsit más kontextusban Jacques Herzog is beszélt. Az ő kijelentése szerint nehezére esik, hogy az őt foglalkoztató építészeti kérdéseket képtelen más szakmabeliekkel megbeszélni – ezért is van, hogy inkább képzőművészekkel és másokkal dolgoznak együtt. Ugyanakkor, mint elmondta, azért hagyta abba saját képzőművészeti tevékenységét, mert ezen ambícióit maradéktalanul meg tudta valósítani saját építész praxisában. Az iroda által tervezett új barcelonai konferenciaközpont átadása kapcsán pedig – némi önbizalommal – arról beszélt, hogy az elmúlt század válságai után 'az építészet visszaszerzi a kultúrában korábban elfoglalt helyét.' Egy új minőség kezdete – ha valamit, hát ezt érdemes várni a remélhetőleg rövidesen előtérbe kerülő fiatal építészgenerációktól.

szerző: Szemerey Samu (szöveg+kép)



Budapest, XI. kerület, Bukarest utca

tervező: MCXVI Építészműterem
építész: Borsay Attila
munkatárs: Klimaj Lívia, Erdélyi Linda
gépész: Lesti László
elektromos: Krasznai Péter
konyhatechnológus: Kuruczné Szabolcs Gizella
kert: Andor Anikó

Vélemények (0)
Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk