építészet : környezet : innováció

„Élettársam” a tervpályázat….

Sári István hozzászólása a "Nyílt levélhez", melyet a 2011. június 30-án megtartott MÉK rendezvényen részben elmondott.

Tisztelt jelenlévők! Hölgyeim és uraim!
Ádáz vita látszik kialakulni az írott és elektronikus médiában a szakmagyakorlást képviselő mezei építészek (akárcsak jómagam) és választott képviselőik, a Magyar Építész Kamara, a Budapesti Építész Kamara és a Magyar Építőművészek Szövetség elnöksége között.  Nagy figyelemmel olvastam a témával kapcsolatos megnyilatkozásokat, különösen azokat, amelyek a hazai tervpályázatok kiírásának hiányát róják fel a kamara és a szövetség képviselőinek.

Elfogult vagyok, ugyanis a tervpályázatokkal kapcsolatban ráadásul azok közé az őskövületek közé tartozom, akik hisznek értelmében, szükségességében, sőt hatékonyságában is. 1968 óta rendszeresen veszek részt tervpályázatokon (kollégáimmal), az elmúlt negyvenkét évben 138 országos pályázaton, ebből 51 alkalommal eredményesen. Bevallom,  rendkívül élvezem a feladat megoldásának szellemi izgalmát, lusta ember lévén a szabott határidő ösztönző kötöttségét, a szerzőtársakkal  vívott szakmai csatákat és hát mit tagadjam, büszke vagyok a (néha –néha) elért eredményekre is. Barátaim is hasonszőrűek, nem kell sok rábeszélés, hogy belevágjunk egy–egy, akár reménytelennek tűnő tervpályázatba szabadidőnk, az asszony, a család, most már az unokák rovására is. Szoktam volt mondani nekik nem kevés iróniával, hogy nekem már „Élettársam” a tervpályázat….

Tudom jól, hogy mint minden másban, így természetesen a pályázatok megítélésében is megoszlik az építész társadalom véleménye, de talán ettől még izgalmasabbá válik a téma, érdemes tehát a széleskörű szakmai vitára.

Bizonyára sokak számára ismeretes a világhírű amerikai építész, Frank Lloyd Wright a harmincas években mondott, a fiatal építészekhez szóló intelme, mely szerint: „Óvakodj a tervpályázatoktól, a zsűri maga a középszerűség”, utalva arra, hogy a bíráló bizottság mindig kiválasztja a legjobb és leggyengébb terveket, azokat kizárja és így a nyertesek a közepesek közül kerülnek ki, a „se hal, se hús”  kategóriából, azaz amelyek minden előírást betartottak, de az eredmény mégiscsak semleges, amolyan közepes,  vagyis szakmai szempontból  csaknem érdektelen.

Amellett, hogy legnagyobb tiszteletem a világhírű mesteré, nem osztom ebbéli intencióit. Sőt, tiszteletem fenntartása mellett, Uram bocsá’, vitába szállok vele, elsősorban azért, mert az elmúlt évszázadok számos esetben bizonyították, hogy a pályázatok eredményeként számos egyedi sajátos „ladscape” jel értékű alkotás valósult meg, másrészt a meg nem valósultak is roppant szellemi értéket képviselnek éppen az építészeti gondolatok kontinuitása révén. A megvalósult példák között olyan világhírű alkotások találhatók, mint a Sidney–i Operaház, a párizsi Nemzeti Könyvtár, a La Vilette városrész, hogy csak néhányat említsünk. Azok a nagyjelentőségű nemzetközi pályázatok, amelyek nem épültek meg, legtöbbször rendkívül nagy hatással voltak a követő időszak építészetére éppen a gondolatok továbbélése révén.

Úgy gondolom, nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a város, a városszövet kontinuitása legalább annyira fontos, mint az ezzel kapcsolatos gondolatok, tervezési módszerek folytonossága folyamatos fejlesztése, melyben a tervpályázatok hatása elvitathatatlan.

Hazánkban is fontos szerepük van a tervpályázatoknak, ami akkor is igaz, ha napjainkban megítélésük enyhén fogalmazva is rendkívül változó. Visszatekintve azonban az elmúlt több mint másfél évszázadra, nyilvánvalóan más funkciója volt a pályázatoknak a reformkorban, a boldog békeidőkben a szocialista tervgazdaság körülményei között, mint a piacgazdaságban, hogy más egyéb lényeges különbségekről ezen a helyen most ne ejtsünk szót.

Néhány hónapja kezdtem el a magyar tervpályázatok „lajstromozását” és ma az erősen munkaközi anyag 1844-tól kezdődik a Magyar Országház első  tervpályázatával és 2010–ben fejeződik be a nagy érdeklődést kiváltott Magyar Nemzeti Múzeum  tervpályázat eredményhirdetésével.

Ezen a helyen természetesen nem vállalkozhatok – a terjedelem adta korlátok miatt – az összegyűlt anyag ismertetésére és  részletes elemzésére, csupán néhány érdekességet emelnék ki adalékul szolgálva a kialakulni látszó vitához. Hevenyészett összesítésem szerint (jelenlegi adataim alapján)

  • az elmúlt 100 évben (1911-2011) összesen 750 országos nyilvános építészeti, városrendezési pályázatot bonyolítottak le Magyarországon. (7,5 tp/év!!)
  • a negyvenes évek csúcsa 1942-ben volt 12 pályázattal (a háború alatt!!) ,
  • az ötvenes években évi  5-6, a hatvanas–hetvenes években 10-16
  • 2000-2005–ig évente 20-25 pályázat!!
  • A csúcs pedig 2004–ben volt 26 lebonyolított pályázattal.!!!

A „nyílt levél” szerzőinek megállapításai sajnos igen helytállóak, az utóbbi évek adatai valóban drámai csökkenést mutatnak. 2009–ben 16 db, 2010–ben 7 db. 2011–ben 1db!! Jól jellemzi a kialakult helyzetet az építészek „szakmai éhségét”, hogy az idén kiírt egyetlen pályázatra 65 db pályamű érkezett be pedig csupán ötletpályázatról volt szó, nem közvetlen  „munkaszerző” jellegűről.

Nagyon tetszett e témában néhány hete nyilatkozó Lévai Tamás az utóbbi évek kétségtelenül egyik (ha, nem a..) legsikeresebb pályázója, aki a riporter kérdésére azaz, hogy minek köszönheti a nemzetközi pályázatokon (pl. Maribor) elért sikereit –emlékezetem szerint félreérthetetlen iróniával azt válaszolta, „annak, hogy Magyarországon nincsenek pályázatok!!”

Még szomorúbb a kép, ha a teljes spektrumot tekintjük át. A kamara által felügyelt hivatalos, országos nyilvános pályázatok számának drasztikus csökkenése mellett ijesztően megnőtt a fél legális, majdnem szabályos, vagy teljesen szabálytalan, sumák akciók száma. A nyílt levélben szereplőket kiegészítve hosszasan lehetne sorolni az utóbbi hónapok gyakorlatából vett példákkal.

Legalább ilyen rossz a helyzet a tervezéssel kapcsolatos közbeszerzések terén is. Észre kellene venni végre a különbséget, az eszközbeszerzések és az építészeti alkotások minőségi kondíciói között. Egy autó, gép vagy berendezés esetében – miután kész termékről van szó – a paraméterek egyértelműen megállapíthatók és összevethetők, de szellemi termék minősége csak az alkotási folyamat végén ítélhető meg, amikor elkészült. A beadott referenciák sem jelentenek garanciát arra, hogy az adott esetben is a legjobb megoldás születik meg. Ezért aztán a legalacsonyabb tervezői díj alapján döntenek legtöbb esetben a pénzügyesek, és az erre kiképzett közbeszerzési jogászok.

Az „átkosban” persze könnyű volt! Az Építésügyi Városfejlesztési Minisztérium főosztályvezetője – mondjuk Dr. Dalányi László – az év elején bekérte a tanácsoktól a javasolt pályázati témákat, azután összeült a MÉSZ elnökével és a Tervpályázati Bizottság elnökével és egy évre előre ütemezték a témákat a szükséges pénzügyi keretet és kijelölték a zsűrorokat!! Tudom hogy sokan azt mondják, ma már ez illúzió, ugyanakkor azt látom, hogy kemény piacgazdasági keretek között működő országokban is: németek, csehek, lengyelek,  tucatjával írnak ki évente pályázatokat.
Véleményem szerint a mindenki számára megnyugtató megoldás megkeresése hazánkban nem tűr további halasztást az érintettek minél teljesebb körű bevonásával! (Minisztérium, MÉK, MÉSZ, Főépítészek, Építészfórum, egyesületek, tagság …)
Ugyanakkor a „nyílt levél”-ben említett konkrét témákról is érdemes néhány szót szólni.

A debreceni stadion ügye, minden bizonnyal folytatódni fog, mert az elkészült tervet akárkinek a tulajdona is, a szerzőnek be kell mutatnia a helyi, és gyanítom az országos tervtanácson is. Lesz tehát alkalma a kamarának, hogy delegáltja(i) révén megfogalmazza (akár elutasító) álláspontját. Miután az építési engedélyezési eljárást – saját ügyről van szó – a Kormányhivatal kijelölése alapján egy másik építési hatóság folytatja le, aligha kockáztatja meg, hogy a tervtanácsi döntéssel ellentétesen adja ki az építési engedélyt, vagy ha mégis – megfelelő, hozzáértően megfogalmazott fellebbezés után - visszakerül az ügy a Kormányhivatalhoz. Tudomására kellene hozni mindezeket a debreceni főépítésznek az építéshatóságnak, Kósa Lajos polgármesternek és az illetékes kormányhivatalnak.

A Puskás Ferenc Stadion ügyében teljesen egyetértek Kálmán Ernővel abban, hogy a 2006–ban lebonyolított ötletpályázat eredményeit az új építészeti pályázat kiírásánál mindenképpen figyelembe kell venni. Az akkori nyertes Ferenc Marciék tervének volt  egy számomra rendkívüli figyelmet érdemlő ötlete, nevezetesen az, hogy az eredeti - Dávid Károly által tervezett – épületből megtartotta az  építészetileg  rendkívül markáns pilonokat, mint az „aranycsapat” építészeti megörökítését . A 11 pilon:
Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor nevét viselné. Úgy gondolom, hogy az előbb említettek nem szorulnak bővebb indoklásra.

A Széll Kálmán tér átépítésének eddigi történései egyenesen ijesztőek. „Valaki” által „felkért” három közlekedéstervező csapat, ”felkért” három neves építészt „valamire”, majd ennek alapján „valaki” nyertest hirdetett. A „nyertes tervet” – ha egyáltalán van ilyen?! – még nem látta Budapest nagyérdemű adófizető közönsége, de „valaki” döntése alapján a Főmterv Zrt. 7 millió forintért tanulmánytervet készít a Fővárosi Közgyűlés döntésének megalapozása érdekében. A készítendő tanulmánytervről annyit árult el a munkába „bevont altervező”, Dr.Finta József, hogy nem a Főmterv nyertes terve szerint készül, hanem új koncepciót javasolnak. Ennek lényege, hogy a közlekedési vonalakat a térfalakhoz közelítve helyezik el, hogy középen nagyobb gyalogos felületek adódjanak, ami önmagában támogatható. Kérdés, hogy ez milyen környezetterhelési problémákkal jár. Mindenesetre aligha tévedek, hogy a Főváros egyik legfontosabb városépítészeti problémájának megoldására tett kétes erőfeszítések a - tér nevének megváltoztatása ellenére - engem inkább „moszkvai” módszerekre emlékeztetnek.

Tisztelt jelenlévők ! Hölgyeim és uraim!
Úgy gondolom, hogy az említett konkrét példák mindegyikéből egy közös tanulság mindenképpen levonható. A szakma legszélesebb spektrumának mozgósításával el kell érni hivatásunk, az építészet érdekérvényesítő képességének társadalmi elismertségének javulását, a MÉK és a MÉSZ lehetőségeinek teljes mértékű kihasználásával, és ennek lehet egyik eszköze a hazai tervpályázati lehetőségek növelése és ezek átlátható tiszta körülmények közötti lebonyolítása.

Sári István
építész-urbanista

5 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »