építészet : környezet : innováció

Építészeti kannibalizmus Athénban

Nikos Salingaros a texasi San Antonio egyetemének professzora. Építészetteoretikusként és született athéniként vitairatot írt az új Akropolisz Múzeumról, részt vállalva ezzel a Dionysiou Areopagitou út két védett, történelmi értékű házának elpusztítása körül kirobbant polémiában. Véleménye szerint a múzeum épülete a priori destruktív, és a környező történeti  örökség lerombolása levezethető a dekontruktivista mozgalom elveiből.

Nikos Salingaros a texasi San Antonio egyetemének professzora. Építészetteoretikusként és született athéniként vitairatot írt az új Akropolisz Múzeumról, részt vállalva ezzel a Dionysiou Areopagitou út két védett, történelmi értékű házának elpusztítása körül kirobbant polémiában. Véleménye szerint a múzeum épülete a priori destruktív, és a környező történeti  örökség lerombolása levezethető a dekontruktivista mozgalom elveiből.

A cikk először az Orthodoxy Today-en1 jelent meg 2007. november 20-án. A fordítás alapjául szolgáló szöveg a www.greeakarchitects.gr2 oldalról származik. A szerkesztés során elhagytunk egyes indulatos, általános jellegű kirohanásokat annak érdekében, hogy a lényegi mondanivaló jobban érvényesüljön.

Athénban nőttem fel. A családom az óvárosban, a városközponthoz közel lakott. Kisfiúként gyakran sétáltam és játszottam a történelmi városrészben és a régészeti feltárások felszínein. Ezek a helyek formálták a személyiségemet és a létemet. Egyik felmenőm, Angelos Salingaros az Akropolisz védője volt az 1826-os ostrom idején. Így hát mélységes fájdalommal tölt el manapság látni az athéniakat, amint egy vélt modernizáció őrületében lelkesen rombolják Athén építészeti és városi arculatát. A régi Athén nagy része már így is áldozatául esett a háború utáni építészeti fellendülésnek, amelynek következtében a régi kertes házak helyére ötemeletes bérházak kerültek. Ma már nehéz lenne akár egyet is találni a régi kertes házakból, amelyek tipológiája az ókori Görögországba nyúlik vissza (és amelyek aztán Rómán keresztül az iszlám világba kerültek, onnan pedig Spanyolországba, majd az Új Világba és ott aztán az 1920-as években Kaliforniába). Néhány, a 19. század vége és a második világháború kezdete közti időszakban épült neoklasszicista ház megmaradt. De nem túl sok (Salingaros, 2005).

 

Támad az ék? A két bontásra szánt ház, háttérben az épülő múzeum.
Az Areopagitou 17. Art Deco homlokzata - a ház és a fák végül mégis maradnak
 

 

Az új Akropolisz Múzeum végül is elkészült, a jelenkori kultikus építészet kiváló példájaként. Most pedig két védett neoklasszicista épületet fenyeget, amelyek lebontása kívánatos annak érdekében, hogy jobb kilátás nyíljék az Akropoliszra. Eltávolításuk súlyos károkat fog okozni Athén történelmi városrészének szerkezetében. Szeretnék eltekinteni az (egyébként maradéktalanul legitim) személyes érzelmeimtől, és így fogalmazni meg az építők elleni éles kritikámat, amire súlyos szükség van.

A két kérdéses épület a Dionysiou Areopagitou út 17. és 19. szám alatt álló két építészeti gyöngyszem. Az egyik neoklasszicista (1890 körül), a másik pedig art deco stílusban épült (1930 körül). Nikos Karydis építész különösen a 17-es szám alatt található házat tartja csodálatra méltónak: „A Kouremenos által tervezett fantasztikus négyemeletes klasszicista-art nouveau rezidencia, a bejáratot szegélyező pompás szobraival, finom arányaival, valamint a márvány okos használatával a homlokzaton, egyike Athén legkiválóbb épületeinek.” 2007 júliusában, mialatt egész Görögországban futótüzek pusztítottak és az ókori Olympiát fenyegették (ez volt az a pillanat, amikor a nemzet figyelmét más kötötte le), feloldották a két történelmi épület törvényi védettségét. Ezzel párhuzamosan váratlanul visszaminősítették az új múzeum területén levő ásatási felszínt, ami a régészeti védettség feloldását jelenti, és ezzel az engedélyt az oszlopok alapjainak kiásására. Ez a politikai manőverezés sokakat felháborított.  Számos polgári per indult a múzeum építésével kapcsolatban a látványosan „rendhagyó” eljárások láncolata kapcsán. De könyörtelenül keresztülvittek mindent, mégpedig két egymást követő kormányzat segítségével.

Szeretném összehasonlítani az új Akropolisz Múzeumot közvetlenül azzal a két történelmi épülettel, amelyeket lebontással fenyeget. A sok dicsőítő nyilatkozat ellenére a múzeum épülete építészetileg jelentéktelen. A dekonstruktivista divat tipikus terméke, jóllehet nem kicsavarodott és torz, mint stílusának legkirívóbb példái. A két veszélyeztetett és visszafogottan arányos régebbi épület ezzel szemben az építészeti elevenség magas fokát testesíti meg. Ez az az elevenség, amelyet a szemlélő ösztönösen vesz észre, és az emeli ezt a bizonyos gyalogutat, amely a két épület mellett halad el az Akropolisz irányába, a világ legszebbjei közé.

A New York Times építészeti kritikusa így írt az új Akropolisz Múzeumról: „Lenyűgöző teljesítmény: egy épület, amely megvilágosító elmélkedés a Parthenónról, egyszersmind saját jogán is elbűvölő alkotás” (Ourousoff, 2007). Kíváncsi vagyok, hogyan tudta elhinni a szöveg szerzője azt, amit írt. Nyilvánvalóan különválasztotta attól, amit átélt és tapasztalt. Egy ilyen ömlengő dicsőítést a saját kontextusán belül kell értelmezni, ahogy teszi azt a New York-i építész, John Massengale: „[New York] Times-beli elődjéhez hasonlóan, aki őt erre a feladatra kiszemelte, Ourousoff a sztárépítészek kis csoportjának aktív védelmezője. Nála az ideológia kijátssza a tapasztalatot (Massengale, 2005)” A kultusz önmagát erősíti.

Sokkal jobb ítélőképességről és több őszinteségről tesz tanúbizonyságot John Massengale saját kritikája: „Bernard Tschumi új Akropolisz Múzeuma egy behemót, amely arányaiban nem mérhető az utca őt körülvevő, többi épületéhez…Tschumi épülete egy idegen megszálló, amely tönkreteszi a teret, azáltal, hogy nem emberi arányaival kiemelkedik belőle, és egy káprázatos helyet hasonlóvá tesz a világ bármely durva beruházásához. Ha a két épületet lerombolják, akkor a hely jellege ellen intézett folytatódó támadások több kárt fognak jelenteni Athénnak, mint egyetlen önálló épület elvesztése.” (Massengale, 2007c)

Az új épület ultrakortárs high-tech dizájnja  a görög építészet hosszú történetében az égvilágon semmivel nem áll kapcsolatban. Az egyszerű athéniakat meglepte az építészeti kannibalizmus, amely a két, korábban védett  épületet pusztulásra ítélte. A megzavarodott szemlélők ezeket az eseményeket az építész, Bernard Tschumi megmagyarázhatatlan tévedéseként vagy hibájaként értelmezik.

Én nem vagyok sem megzavarodva, sem meglepve ettől az egésztől. Azoknak, akik a dizájnt kritizálják, nem jut eszükbe, hogy az intolerancia és a destrukció a dekonstruktivista építészet meghatározó jellemzői. A dekonstrukció nem más, mint egy alapjaiban nihilista, agresszív építészeti forma. (Salingaros, 2007). Rajongói és az építészeti média sajnálatos módon félrevezetik a közönséget. Témánkat szem előtt tartva szeretném megjegyezni, hogy a két jegyzett épület vélhető elpusztítása együtt járna egy egész sor gyönyörű, négy emelet magas fa lecsupaszításával. Semmi nem állhat a Múzeum útjában! Bárki is választotta ki Mr. Tschumit erre a feladatra, tudhatta volna, mivel jár a választása. Most már késő panaszkodni. Néhányan megértették, mit jelent valójában a „cutting edge” (szó szerint!), de sokan csak akkor ébredtek fel nagy hirtelen, amikor az épület már egész környezetét fenyegette.

Vassilis Vassilikos, író (a „Z” című könyv szerzője) megdöbbent. „Mr. Tschumi támad és provokatív. Ez a háromszög alakú platform, a kávézó terasza… ez a nyitott terasz egy betonnyíl, amely pontosan a két védett épület hátának szegeződik, mintha teljes erejével le akarná rombolni őket. Ez barbárság. Mintha a harmadik világban lennénk. Természetesen jól illik az egész múzeum monstrumjellegéhez. De nem számítottam ilyen fokú agresszióra, amely ráadásul méltatlan egy olyan fontos építészhez, mint Mr. Tschumi. Ha a két épület leomlik, ez a nyíl egyenesen az Akropoliszt fogja célba venni, mintha azt is el akarná pusztítani. Mr. Tschumi, ez az a híresen sokra becsült párbeszéd az ókori épülettel? Melina [Mercouri], aki elkezdted ezt a projektet, most addig folytatnál éhségsztrájkot, amíg el nem távolítanák ezt a nyilat: Tschumi kávézójának teraszát.” (Vassilikos, 2007)

Összesen 25 házat bontottak le, hogy helyet csináljanak az új múzeumnak. A két neoklasszicista épületet a törvény védte. Az eredeti tervben még megóvandó épületként szerepeltek, és a tervezésnek ügyelnie kellett volna az elhelyezkedésükre. Most azonban, a múzeum elkészültével úgy tűnik, hogy valaki meggondolta magát, vagy már kezdettől fogva erre készült. Az elfajult vita sok megfigyelő szerint egy nagyon is emberi szempontra vezethető vissza: legyen jobb a kilátás a múzeum teraszáról. Jelenleg a múzeum kávézójának vendégei a két jegyzett épület hátát látnák, amelyet nem terveztek különösebben vonzónak. A görög sajtó szerint a múzeumi kávézóban étkező turistáktól származó várható bevétel fényében eltörpül az összes, történelmi értékek megőrzése felett érzett aggodalom.

Az egészben az az ironikus, hogy a görög kormány – valójában két egymást követő kormányról van szó, amelyek miközben szinte semmi másban nem értettek egyet, egyesítették jelentékeny erőiket, hogy felépülhessen az új Akropolisz Múzeum – ezzel komolyan kockáztatja nemzetközi reputációját.

Elemzésre érdemesek azok a körülmények, melyek annyi értelmes és derék embert rávettek arra, hogy ezeket a destruktív műveleteket végrehajtsák. Végül is kormányzati hivatalnokokról van szó, nem pedig hivatásszerű vandálokról. Továbbá a projektet egy békés demokrácia keretei között vitték véghez, tehát elegendő idő és alkalom állt a polgárok rendelkezésére, hogy felpanaszolják egyet nem értésüket a folyamattal kapcsolatban. Szomorú kimondani, de a görög közvélemény többségét bepalizták, hogy lelkesen támogassa az új Akropolisz Múzeum eszméjét. Nemzeti üggyé vált, bizonyos fokig tömeghisztériává, ami rendszerint kedvez az ilyen ügyeknek.  Az egymásra következő kormányok az alábbi állításokat tették a közvélemény előtt (saját szavaimmal):

  1. Görögországnak égető szüksége van egy új múzeumra az Akropoliszhoz kapcsolódó régiségek számára, hisz a régi múzeum túlságosan kicsi.
  2. Bernard Tschumi egy jelentős és kiváló építész, akit nemzetközi híre és bizonyított kompetenciája igazol.
  3. A híres építészek jól képzett profik, akik nyilvánvalóan tisztelik egy nemzet történelmét és építészeti örökségét.
  4. Anglia vissza fogja szolgáltatni a Parthenón-fríz azon részét, amely a British Museumban van elhelyezve (az ún. Elgin-márványokat), amint elkészül az elhelyezésükre alkalmas új athéni múzeum.
  5. Ez a presztízsberuházás magasabb nemzeti célt szolgál, ennek folytán minden lehetséges eszközzel támogatni kell.

Az 1. pont valószínűleg rendben van, ezért inkább a 2. ponttal vitatkoznék. Az új múzeum látogatóinak hihetetlen számáról való (tökéletesen hipotetikus) becsléseket úgy kezelik, mintha a jegybevételek már be is lennének kasszírozva. Ebben egyáltalán nem vagyok olyan biztos. Mi van akkor, ha a látogatók pszichésen rosszul fogják érezni magukat az épületben, mint történik ez annyi más dekonstruktivista épület esetében? Mi van akkor, ha képtelenek lesznek koncentrálni a szobrokra a kellemetlen, vakító ragyogás miatt? (Ez az alapvető építészeti effektus megfigyelhető Richard Meier új Ara Pacis múzeumában is, Rómában.) A felsőbbrendű építészeti teljesítmény kvázi-vallásos tisztelete már-már lehetetlenné teszi a racionális kritikát.

A 3. pont egy becsületes tévedés, amelybe mindenki beleesik, aki nem tájékozott a mai építészeti trendek területén, illetve azon a téren, amit félrevezető módon „építészetelméletnek” neveznek. Könyveimben és cikkeimben már megpróbáltam kifejteni, miért hamis a 3. pontban megfogalmazott feltevés – ami azt illeti, életveszélyesen hamis. Annyi kár fakadt már abból, hogy szándékosan összemosták a ’híres’, a ’jó’ és a ’korszerű’ kategóriákat. Valójában sokkal akkurátusabban járunk el, ha a leghíresebb kortárs építészeket anti-építészeknek tekintjük. Ők nem olyan építészetben utaznak, ami alkalmazkodik az emberi érzékenységekhez vagy a helyi kultúrához, hanem csakis abban, hogy ráerőszakolják gigantikus egójukat a közönségre. Semmibe vesznek mindent, épült légyen bármikor és bárhol, ami az építészet magas fokát képviseli, s minthogy a régebbi épületek jellemzően ilyenek, ezek szolgálnak leggyakoribb célpontjaikként.

A 4. pont kulcsfontosságú. A British Museum kategorikusan leszögezte, hogy nem hajlandó a Parthenón szobordíszeinek visszaszolgáltatására Görögország számára. E világos szándéknyilvánítás ellenére a görög kormány úgy döntött, „okos” játékot játszva olyan kínos helyzetbe hozza a brit kormányzatot, míg az rákényszerül a szobrok visszaadására. Ezt állítólag el lehetne érni egy olyan múzeum építésével, mely speciálisan kialakított térrel rendelkezik a majdan kiállítandó anyag számára. Miközben ez a propaganda kétségkívül agyafúrt eszközökkel dolgozott (ha rizikós is volt), az égvilágon semmi köze nem volt a realitáshoz. A nemzetközi diplomáciai színtéren zajló blöff volt, olyan játék, mely a megalázás pszichológiájára épít. Ha egyáltalán nincs reális alkupozíciód, megpróbálhatod a kapitulációig alázni ellenfeledet. A görögországi propagandakampány olyan hatásosra sikerült, hogy mindenkit félrevezetett, beleértve azokat, akik kezdeményezték. Egy idő után még a propagandisták is bedőltek saját hazugságaiknak. Az Elgin-márványokat használták „horogként”  a közvéleménynek a célból való manipulálására, hogy támogassa az új múzeumot.

Most pedig rátérnék a történet legfelkavaróbb vetületére. Az 5. pont mint „jelentős” projektet tünteti fel az új Akropolisz Múzeum építését, melynek érdekében nem lehet túl nagy áldozatot hozni. Azokat, akik felemelték a szavukat az alapozást kísérő „buldózerrégészet” ellen, akadékoskodókként bélyegezték meg, mint a fejlődés és a nagy nemzeti látomás ellenségeit.

Volt egy templom az építési területen, Szt. György temploma. Az eredeti terveken látható, hogy a megóvandó területen belül szerepel, kívül a múzeum tervezett alapjain. Egy szép napon elpusztították. Fait accompli! A projekt ellenzői lefilmezték a rombolást – amit egy gigantikus exkavátor hajtott végre. A sajtó egy árva szót nem vesztegetett erre a barbár cselekedetre. Fogalmam sincs, ez az érdeklődés hiányának tudható-e be, vagy pedig a sajtó öncenzúrájának. Egy templom elpusztítása mindennemű belátható indok nélkül (leszámítva, hogy nem passzolt bele egy új múzeum megalomániás koncepciójába) hallatlan szentségtörés. Talán a görög ortodox egyháznak nem volt ellenvetése? Képtelen voltam kideríteni. Mikor a két védett épület lakóit megkérdezték, miért nem tiltakoztak korábban az ellen, hogy a környező épületek sorban a buldózer áldozatául estek, megvallották, azért maradtak csöndben s vonakodtak megszólalni, mert „őszinte hittel támogatták a köz magasabb rendű érdekét”.

Úgy vélem, függetlenül attól, mit tartogat a jövő az új Akropolisz Múzeum számára (újratervezik talán, hogy mértéktartóbb legyen? lebontják a problematikus kávézóteraszt?), az athéniak következő generációinak morális kötelessége lesz, hogy újjáépítsék Szt. György templomát.

Ha mélyebbre ásunk abban, milyen motivációk állhattak a történtek mögött, s amögött, amire még sor kerül, ijesztő igazsággal szembesülhetünk. A régészeti emlékek, a templom, a két történelmi épület, az előttük álló hihetetlen szépségű fákkal, zavaró körülményt jelentettek az új múzeumi projekt számára. Így aztán közölték velünk, hogy mindezek nem létezhetnek tovább, hogy pusztulniuk kell.

A valóságnak hozzá kell igazodnia ehhez a hihetetlenül szegényes látomáshoz, ami világos értékválasztásra kényszerít: ami új, fényes és divatos, az a jó, miközben minden, ami eltér ettől az (önkényesen definiált) ideáltól, az nemkívánatos – s mindaddig zavaró tényezőt jelent, míg meg nem semmisítjük.

Minél több mindent kótyavetyélnek el ennek során, annál több ember fog rájönni, milyen nyomorúságos üzletről van szó. Athén évszázadokat áldoz fel saját örökségéből néhány csillogó csecsebecséért cserébe. Annak vagyunk tanúi, ahogy néhány ember, a gigantikus szobrászatként értelmezett építészet jegyében, megfertőzi az athéniakat a gépesített jövőről szóló intoleráns látomásaival. Ők azok, akik képtelenek értékelni az Akropolisz időtlen motívumait, sem annak emberi tapasztalatát, ahogy végigsétálunk a szent hegyen és felmegyünk az ösvényen, sem pedig annak tapasztalatát, milyen is abban az építészeti palimpszesztben élni, amit Athén városa jelent.

Nikos A. Salingaros


1 http://www.orthodoxytoday.org/articles7/SalingarosAthens.php

2 http://www.greekarchitects.gr/index.php?lang=en&newid=88


Hivatkozások:
John Massengale (2005) “Nicolai Ouroussoff: Blinded by Ideology”, Veritas et Venustas (28 June).
John Massengale (2007a) “Funny, you don’t look Blueish”, Veritas et Venustas (8 September).
John Massengale (2007b) “A Sign of the Times”, Veritas et Venustas (22 September).
John Massengale (2007c) “It’s The Place, Stupid!”, Veritas et Venustas (23 November).
Nicolai Ouroussoff (2007) “Where Gods Yearn for Long-Lost Treasures”, The New York Times (28 October).
Nikos A. Salingaros (2005) “Towards a New Urban Philosophy: The Case of Athens”, Chapter 20 of: Shifting Sense — Looking Back to the Future in Spatial Planning, Edited by Edward Hulsbergen, Ina Klaasen & Iwan Kriens (Techne Press, Amsterdam), pages 265-280.
Nikos A. Salingaros (2006) A Theory of Architecture, Umbau-Verlag, Solingen, Germany. Distributed in the USA by ISI Books, Wilmington, Delaware.
Nikos A. Salingaros (2007) Anti-Architecture and Deconstruction, Umbau-Verlag, Solingen, Germany, 2004; 2007. Distributed in the USA by ISI Books, Wilmington, Delaware. Chapter 10: “The Derrida Virus”, originally published in TELOS, No. 126 (2003), pages 66-82.
Nikos A. Salingaros & Kenneth G. Masden II (2007) “Restructuring 21st Century Architecture Through Human Intelligence”, Archnet-IJAR: International Journal of Architectural Research, Volume 1, Issue 1, pages 36-52.
Vassilis Vassilikos (2007) “Cafeteria Tschumi”, Eleftherotypia (6 October)

7 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »