Etikumra hangolva – MOME Műterem- és Médiaház

"A két szólam valójában egy, egyik a másik nélkül nem létezik, egymást hozzák létre, egészítik ki, teszik egésszé." A 2016-ban átadott Műhelyház méltó társaként jelenik meg a Csomay Zsófia és Németh Tamás tervezte Műterem- és Médiaház, mely a 2014-ben indult Moholy-Nagy Művészeti Egyetem campus-fejlesztésének keretében valósult meg. Kovács Péter írása. 

Jelenkorunk minden bizonnyal egyik legnagyobb beruházása és átalakulása a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemhez kapcsolódik. E folyamat kezdetei azonban a kétezres évek második felére nyúlnak vissza, arra az időszakra, amikor a jelenlegi campus-átalakítás még tervekben sem létezett. Az intézmény jellegéből fakadóan szükségessé vált egy olyan épület kialakítása, amely mind teret, mind pedig lehetőségeket ad az egyetemi szakokon zajló alkotói folyamatokhoz. A Műteremház megtervezését a kezdetekkor Reimholz Péter végezte, a halál tragikuma azonban megszakította egy időre ezt a folyamatot. A tervezés folytatólagosságát a szó minden értelmében társa, Csomay Zsófia és Németh Tamás teremtette meg, akik az eredeti koncepciót folytatva, és az egyetem elvárásaihoz igazodva hozták létre azt az architektúrát, amely Műterem- és Médiaházként jelenik meg az intézmény struktúrájában. Noha két – egymástól fizikálisan is elkülönülő – épületegyüttesről beszélünk, a tervezők gondot fordítottak arra, hogy a kettő között áramló kapcsolat jöhessen létre, így a kettős “testet" egy híd köti és fűzi össze egyetlen lendületté. Híd, mely szimbóluma a párbeszédnek, és egyúttal felhívás a dialógus lényegiségére és elkerülhetetlenségére.

Az épületegyüttes tömege és kubusos szerkezete már a zugligeti campust tervező Farkasdy Zoltán tervein is jelezve volt, ennek létrejötte tehát a szellemi folytonosságnak is lényegi bizonyítéka. A két szerkezet homlokzati megoldása, a sötétre színezett téglafelület és az azt megtörő nyílászárók ritmusa világossá teszi, hogy e két épület valójában egyetlen nagy egészet alkot. Mind az épületek tömege és kubusos szerkezete, mind a reduktív belsőépítészeti megoldásai jól kitapintható és erőteljes építészeti állítást takarnak: esztétikum és etikum hitvallásszerűen elválaszthatatlan viszonyát. Olyan építészeti értékrendet, amely nem a mindenkori divat hullámain evez, hanem formai és gondolati tisztasága által hozza létre az épített tér etikai dimenzióit. Állíthatnánk a romantika nyomán, hogy az építészet megfagyott zene, de e kettős struktúrában semmi megfagyott nincs. Sokkal inkább olyan élő együttes, mely külön-külön is szólamot teremt, de a két dallam – akár Bach kétszólamú invencióiban – folytonosan összekapcsolódik, átjárja egymást, hogy végül ráébressze a befogadót, hogy a két szólam valójában egy, hogy egyik a másik nélkül nem létezik, hogy egymást hozzák létre, egészítik ki, teszik egésszé.

Ezen élő mivolt hatja át a belső tereket is, és teremti meg a hallgatók számára azt a közeget, amelyben – a legkorszerűbb eszközök segítségével – valósíthatják meg elképzeléseiket. Hiszen egyaránt találunk a filmezéshez és a fotózáshoz kialakított két emelet magas termeket, a legmodernebb hangkeverő eszközöket, 3D-nyomtatókat vagy épp Budapest egyetlen üveghutáját, olyan tereket és eszközöket tehát, amelyek minden lehetőséget biztosítanak az itt tanuló diákoknak. Az eszközök mellett azonban egy legalább annyira fontos dolgot is létrehoz a Műterem- és Médiaház: a szellemiséget. Az egymás felé forduló nyitottság, figyelem és megértés imperatívuszát. A két épületet összekötő híd egyúttal érzékeny figyelmeztetés és lehetőség is. Figyelmeztetés, hogy gondolkodó és alkotó emberek számára a dialógus létfontosságú, és lehetőség, hiszen a fizikai tér megteremt ehhez minden szükségest. E két összefonódó épület többről szól, mint egyetemi funkciókról. Olyan mélységes etikai magatartást állít, mely az építészet lényegiségét emberi minőségekbe fordítja át, a találkozás lehetőségébe, és az ez által létrejövő párbeszéd fizikai és lelki helyébe, a buberi Én és Te-be, vagyis a valódi találkozás elkerülhetetlenségébe.

Kovács Péter