építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

EU-TANÁZIA / 1. rész – „Csak egy skicc kell”

Magyarország 2007 és 2013 között elvi szinten 8209 Mrd Ft felhasználható uniós forrásból fejleszhet. Az ország fejlesztéspolitikája mögött 90%-ban ez a forrás áll. Bár Petykó Zoltán NFÜ-vezér közlése szerint mára szinte a teljes összeg mögött vannak nyert pályázatok, mégis mindössze 2720 Mrd Ft kifizetése történt meg, 515 milliárdnyi forint sorsa pedig képlékeny, célba juttatása bizonytalan. Sok projekt megtorpant, miközben az építészek tetemes része – tipikus válságtünetként –pályaelhagyásra és kivándorlásra kényszerül. Mit csinálunk rosszul? Rosszul csinálunk valamit? Mindez csak a válság számlájára írható? Minisorozatunk, több oldalról megvilágítva, ennek próbál a végére járni. Bardóczi Sándor írása.

Pizza, telefonos rendelésre

Csörög a telefon. A vonal túlsó végén egy polgármester, egy városfejlesztési bizottsági elnök, egy állami vagy önkormányzati fenntartású intézmény vezetője. Ezen a végén a tervezőiroda. A nagybetűs PÁLYÁZATLEADÁS előtt vagyunk kettő nappal, egy héttel, nagyon jó esetben egy hónappal. Földhivatali alaptérkép? Geodézia? Homlokzati rajz? Tervelőzmények? Tervezési program? Tulajdonosi hozzájárulás? Rendezési terv? - érkeznek a keresztkérdések a tervezőtől a sürgős megkeresésére. Az nincs – hangzik a picit szemöldökráncoló, de nagyvonalú kincstári optimizmussal felvértezett laikus válasza, akinek a szemszögéből a terv csak egy apró, leküzdhető akadály, formaság, egy betétlap a hatvanszor vastagabb, pénzügyi mérlegeket és nyilatkozatokat tartalmazó papír-rengetegben. De hiszen „csak egy skicc kell” – hangzik el oly sokszor. A szituáció ugye ismerős? Az NFÜ adatai szerint 2007 óta az ország 2200 településén történt valamilyen európai társfinanszírozású fejlesztés. Arról nincs statisztika, hogy a fentihez hasonló párbeszéd ezek közül hányszor ismétlődött meg, de az eredményességi mutatókat vizsgálva gyanítható, hogy kétharmados a többség.

 

Petykó Zoltán előadása - fotó Garai Péter
 

 

Ebben a szituációban a tervező kétféle módon cselekedhet. Vagy finoman elküldi a melegebb égtájra a megrendelőt, vagy pedig megpróbálja a lehetetlent: a hiánypótlási szakaszra bazírozva előállít egy – tényleg csak – skiccet. (Olyat, amely hemzsegni fog a méretezési hibáktól; hiszen a normális, tervszerű, ütemezhető, konszenzusos, költségelhető, Uram bocsá’ építészeti minőség szempontjából is helyt álló tervekhez nem volt meg a kellő idő.) Ha az első variációt választja, akkor a tervező fizikailag éhen hal. A másodikban csak erkölcsi, szellemi értelemben válik halottá. Utóbbi nem hirtelenhalál, inkább olyan mint az ópium vagy a rák: lassan szívja ki az életenergiát az emberből, az ember pedig tudatában van annak, hogy ki lesz szippantva belőle az élet.

Az eleve rosszul előkészített terv a beadást követően elindul majd egy olyan vesszőfutáson, amelynek a vége nyílt sebek, belső sérülések vagy a projekt halála lesz – és ez utóbbi még csak nem is a legrosszabb forgatókönyv. A rendszerben ma keringő, meg nem írt 515 milliárdnyi számla, féltávon elhaló projekthalmaz a kisebbik rossz az épített környezet minősége szempontjából. Ha ezek a projektek nem véreznének el a több, időközben kapott sebtől, – amelynek sokrétű okairól a második fejezetben értekezünk majd bővebben – az mérhetetlenül nagy károkat tudna okozni az országnak gazdasági, örökségvédelmi, környezeti, társadalmi, morális értelemben is.

A pályázati kiírástól a tervig (2 időegység)

Nézzük csak az arányokat közelebbről. A lefektetett regionális operatív programok szellemében a regionális fejlesztési ügynökségek időről időre számos tárgykörben írnak ki uniós társfinanszírozású pályázatokat. A kiírások üteméről, témájáról, pályázók köréről, részletes feltételeiről azonban a kiírások előtt mindig óriási a találgatás, biztos információkkal szinte senki nem rendelkezik. Néhány „téglá”-val, bennfentes kapcsolattal rendelkező pályázatíró cégnek lehet csak hozzávetőleges információja arról, hogy a kiírás pontosan mikor és milyen tartalommal jelenik meg. Ők esetleg riadóztatni tudják a pályázati feltételeknek megfelelő, már rutinosabban pályázó ügyfeleiket. Ez a kör az ország méretéhez képest nagyon pici; nekik már van némi fogalmuk arról, hogy a pályázat műszaki tartalmának előállítása nem két napos történet.

A pályázatok hivatalos meghirdetése után egy általában 30-90 napos határidő kezd ketyegni. Szinte semmire nem elég idő ez, pláne az olyan döntésképtelen dinoszauruszok esetében, mint amilyenektől a hazai önkormányzati rendszer hemzseg. Ez az időkeret azt feltételezi, hogy tele a polc olyan koncepciótervekkel, amelyeket csak elő kell rántani a fiókból és le kell porolni. Nem így van. A végkifejlet szempontjából egyáltalán esélyes pályázó az időprésben csak akkor tud egyáltalán a labdába rúgni, ha a kiírás időpontjára már egy megkötött szerződéssel rendelkező tervezőirodát tudhat maga mellett. Másképpen esélye sincs jó minőséget produkálnia, és kezdetét veszi a kőbaltázás. Az időprés egyben azt is jelenti, hogy bármilyen nagyságú beruházás esetén a teljes tervezési díjnak közbeszerzési értékhatár alatt kell maradnia, vagy a közbeszerzési hercehurca elviszi a lépéselőnyt és gyors úton küldi kukába a pályázati esélyeket. Tervpályázat? Eltérő vélemények ütköztetése a tervezési programot illetően? Hát arra aztán tényleg nincs idő. A teljes pályázati-megvalósítási szakaszt figyelembe véve az engedélyezési szintig eljuttatott tervezés ideális esetben is maximum két egységet (a teljes folyamat kb 10%-át) teszi ki!

Bírálati szakasz (8 időegység)

Ha kettő egységnek vesszük a tervezésre, egyeztetésre szánt időt, akkor nem tévedünk nagyot, ha 8 egységgel jelöljük meg a bírálati, döntési szakaszt. Azaz míg egy átlagos tervező iroda vállalhatatlan határidők mellett kénytelen elvégezni a projekt legfontosabb (!) megalapozó részét, ti. a terv elkészítését, addig a regionális, országos szintű belső döntések átlagban négyszer annyi idő alatt születnek meg a fejlesztési ügynökségeken. Természetesen a tervezésre szánt 2 egységben soha nincs idő lakossági közvélemény-kutatásra, tervezési háttértanulmányokra, telekrendezésre, gazdasági-partneri együttműködések kiépítésére, holott némelyik uniós pályázati elv! A legtöbb esetben a pályázati határidőre egy a főbb szakhatóságokkal és a pályázók legszűkebb körével esetleg egyeztetett, a sok esetben évtizedes telekjogi, közmű, örökségvédelmi problémákat érintetlenül hagyó („mert az túl bonyolult lenne most”), ám még építési engedéllyel nem rendelkező terv készül el, amelynek a mélysége valahol a koncepcióterv és az eng. terv közötti tartományban van. A bírálati szakaszban (de már mozdíthatatlan költségvetés mellett) ennek a félkész tervnek kell abszolválnia a szükséges hatósági engedélyeket.

Az elképzelésekre, tervekre, pályázatokra rendszerint a cím mögé odakerül, hogy „I. ütem”. Elvben ez a szóösszetétel hitet tesz a szépreményű folytatás mellett, ahol a „nincs rá idő” típusú gordiuszi csomók valahol a távoli jövőben feloldásra kerülhetnek, de 6 év uniós tagság, és további 7-8 év előcsatlakozási alapokból finanszírozott fejlesztéssorozat után bátran kijelenthető: az első ütemű fejlesztések országa vagyunk, ahol a „II. ütem” kifejezés leginkább a „soha” szónak feleltethető meg.

A pályázók, aki még az önrészt is hihetetlenül nehezen termelik ki, természetesen a bírálati szakaszban egy vasat sem költenek továbbtervezésre, lakossági egyeztetésre, „társadalmasításra”. Keskeny a mezsgye pénzügyi-gazdálkodási vonalon az éppen börtönbüntetésüket töltő lebukott, és az ünnepelt helyi hatalmasságok között. Az önkormányzati piac szűkös mozgástere az utóbbi években odáig fajult, hogy egyes tervezőirodák a pályázati dömpingek idején önköltségi áron vagy ingyen (!), a továbbtervezési megbízás reményében állítanak elő terveket: 15-20 „skiccet”, amelyből ha 5-6 talán végül veszi is az első akadályt, akkor az adott pénzügyi évben nem áll fejre az iroda.

 

Orbán Viktor előadása - fotó: Garai Péter
 

 

A bírálati szakasz tervezői szemszögből többnyire hosszan és eseménytelenül telik: sem tervezési díj, sem információ nem érkezik. Az engedélyköteles tervek esetében – az engedélyeztetést „kiherélő” gyorsító csomagok nem voltak elég radikálisak (még!) – van nagyobb mozgás: itt a szakhatóságok, tervtanácsok időközben pontosíthatják az elkészült (inkább félkész) terveket. Ezek a módosítások azonban úgy róhatnak terheket a megvalósításra, hogy a rendelkezésre álló (pályázható) pénzkeret változatlan marad. Itt már elkezd hasadozni egy rés a valóság és az ideák között, amely később akár alapjaiban rengetheti meg a megvalósítást.

Ehhez jön még hozzá, hogy a 8 egységnyi időben nincs a tervezőnek olyan szerencséje, hogy ne változzon legalább egy kicsit az Étv, az OTÉK, az OTSZ, vagy ne kerüljön elő valami olyan nagyon korszerű akadálymentesítési, örökségvédelmi, régészeti, környezetvédelmi irányelv, amelyet az RFÜ-k azon nyomban (és visszamenőleg!) számon kérnek a beadott terveken. Ám, hogy a tervező akkor se jöjjön ki a gyakorlatból, ha valamilyen oknál fogva a jogszabálygyár termelése átmenetileg szünetel, az ügynökségek maguk is heveny irányelv termelőként lépnek fel: a tervezőket nem egyszer olyan működésképtelen agyszüleményekkel kápráztatják el hiánypótlásként, mint referenciaérték számok, helyrajzi szám szerinti költségkimutatás, kötelezően alkalmazandó (de semmire sem jó) költségszámítási szoftverek.

Tendertervi / kiviteli tervi szakasz (2 időegység)

9-12 hónappal járunk ekkor a pályázati kiírás megszületése után. Jó esetben (!) ekkorra van döntés arról, hogy mely pályázók nyertek. Sokkal több pályázó nyer, mint a szétosztható keret. Mindig. Az ügynökségek túltervezik a nyertesek számát, mert nem tudni, a további vesszőfutás során még majd mennyien morzsolódnak le. Ergo aki nyer, az a projektet megvalósíthatja a számolt bekerülési ár kétharmadáért, miközben beszállhat a „ki készít gyorsabban kiviteli tervet?” versenybe is. Közben persze infláció sem volt, a benzinár is stagnált, a minimálbér sem változott. A pályázati rendszer nem ismeri ezeket a tényezőket.

A nyert pályázat birtokában aktivizálódik a megrendelői szektor, némileg nyílnak a bukszák, megkezdődik tehát a határidős hajsza a kiviteli tervekig. Idő megint nincs (ismét két egységnyi idő van) a tervező gúzsba kötve táncol, csökken az anyagminőségi elvárás, vékonyodnak a rétegrendek, leesnek területek, bukik a környezetrendezés, zsugorodnak az épületek, szürkül az egyediség, felhősödik az égbolt a látványterveken. A szakmája iránt elkötelezett lemegy a még vállalható minimumig, a sarlatán lemegy jóval lejjebb is. A tervező önkéntelen is térdre kényszeríti az alkotását: nehogy mások tegyék meg vele sokkal barbárabb módon, de még mindig idealizál. Pedig lesz az még két vállra fektetve is. Megszületnek az árazott és árazatlan költségvetések, bekerül a konszignációkba a konkrét és odaálmodott anyag, tárgy, minőség mellé, hogy „vagy ezzel egyenértékű”.

 

Petykó Zoltán előadása - fotó Garai Péter
Petykó Zoltán előadása - fotó Garai Péter
 

 

Közbeszerzési szakasz (1 időegység)

Ismét csörög a telefon. A vonal végén egy „projektgazda” ül, aki jobb esetben látott már építkezést közelről, rosszabb esetben ő „csak a felelős”. Kiderül, hogy holnap lejár a közbeszerzési eljárásban a kérdésre adott válaszok ideje, érkezett 156 darab kérdés és ebből két hét alatt kiderítették, hogy 62-őt csak a tervező tud megválaszolni. (Valahogy a tervezőt a közbeszerzési kiírás megszületéséről, netán az abban szereplő adatokról elfeledték tájékoztatni.) Ugye a tervező lesz szíves mindent azonnal félredobni és holnap 10-ig megválaszolni a felmerülő kérdéseket? A tervező lesz szíves, de közben a telefont már olyan erővel szorítja, hogy az ha a projektgazda nyaka lenne, akkor az eltörne. De lesz szíves, mert valahol legbelül még mindig hisz benne, hogy az elképzeléséből, a koncepciójából, ha ezerszer herélten is, de hasznos dolog születik. Gyerekeknek új óvoda, betegeknek új rendelő, lakosságnak új sportlétesítmény, park, tér. Csupa olyan dolog, ami máshogyan nem tudna megszületni.

A közbeszerzési eljárás hazai viszonyok között semmi egyéb, mint árverseny. Licit, minőségi szabályozók nélkül, ahol egy kalap alá tartozik egy késztermék (mondjuk egy WC papír guriga) beszerzése és annak a szellemi terméknek a kivitelezése, amely 20-30-50 évig lesz meghatározója a településképnek, fokmérője az épített környezet minőségének. Aztán valaki nyer. Kétharmad annyiért, mint a tervező által már kicsontozott számított költségvetés. Szürkül a munka. Ebből sem lesz már Pro Architectura-díj. Aztán majd feketedik.

Kiviteli szakasz (1-2 időegység)

Akik idáig eljutottak egy uniós társfinanszírozású projektben, azok megízlelhetik a feketelevest. A közbeszerzési eljárás közbeni alkuk keretében a vállalhatóan rosszabb anyagminőség vállalhatatlanra cserélődik a tág határok között értelmezett „vagy ezzel egyenértékű” jegyében. A független felelős műszaki ellenőrről fokozatosan kiderül, hogy nem független és nem felelős. Tovább vékonyodnak a rétegrendek. Tervezői művezetés? Esélytelen, nincs rá keret. „Tíz centi, az nyóc centi, határidőre ÖÖT” – üvölt a Bëlga együttes „Melós” című száma a betonmixer autórádiójából. Mellette hatalmas tábla áll, amely méretes betűkkel hirdeti: Magyarország megújul! Itt épül Európa! Az egész hercehurcához képest egy vagy két egységnyi idő alatt megtörténik a kivitelezés, amely zömében romba dönti a tervezői szép reményeket. Lesz a végén valami, amelyet jobb lett volna talán ilyen feltételek mellett el sem kezdeni.

 

Petykó Zoltán előadása - fotó Garai Péter
Győri Enikő beszéde - fotó: Garai Péter
 

 

Monitoring és kifizetési szakasz (4 időegység)

A magyarországi projektek átlagosan (!) 600-900 napig érnek el odáig, hogy a pályázat elnyerését követően, a megvalósítást követően sor kerüljön a kifizetésre, azaz az utófinanszírozásra. A kifizetést azonban még megelőzi egy pénzügyi ellenőrzési és monitoring szakasz, amely pénzügyileg – az apróbb hiányosságoktól eltekintve – általában mindent rendben talál. Senkinek nem érdeke az utólagos kekeckedés. Rontja a mutatókat. Hiszen oly kevés projekt jut el idáig. És az eredmény nem is olyan bántó. Ha egy picit hunyorítunk, és ezt a foltot itt képzeletben retusáljuk a látómezőből, akkor teljesen rendben van. Csak közben a tervező azért hálás, hogy a politikai választási küzdelmek véghajrájára időzített ünnepélyes átadáson lefelejtik a nevét a protokoll listákról, és a neve a projekttel összefüggésben nem kerül megemlítésre sem. Hálás is lehet érte: ez már rég nem az ő gyereke…

Bardóczi Sándor

12 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »