Nézőpontok/Kritika
Ex libris: Az építészet mesterei - Vargha Mihály négy könyvről
2005.02.17. 10:42
Az építészet mesterei sorozat. Hauszmann Alajos, Ybl Miklós, Lechner Ödön, Feszl Frigyes
„Csínján a múlttal! / Részeg lehetsz tőle, de / jóllakott soha." E rövid, háromsoros versre Kányádi Sándor legfrissebb válogatott kötetében bukkantam rá, ami a Holnap Kiadónál jelent meg. Remek mottó, ha egyszerre tekintjük át Az építészet mesterei sorozatot, amit történetesen ugyancsak a Holnap Kiadó indított immár három éve (sorozatszerkesztő: Gerle János). A szerkesztési elv, miszerint a képes albumokhoz főképp a múltból vett idézetek adják a szöveg javát, és csak tömör bevezető, meg néhány tárgyilagos megjegyzés a mai kiegészítés – sajnos kétségessé teszik az eredményt. Ezt kívánom bemutatni az első négy kötet szemlézésével.
Hauszmann Alajos
Hauszmann nagymenő, az eklektika egyik csúcsszereplője, aki nem csak rengeteget épített, de sokáig tanított is, emellett vadászott, vitorlázott, sokat utazott, a legfelső körökkel állt szoros kapcsolatban, főúri életet élt. Hogy mégis pontosan hány évet – az a kötetből sajnos nem derül ki. Gerle János szerkesztő a Naplók, följegyzések című fejezetben hosszan idéz ugyan Hauszmann Életem és működésem című írásából, de egy napló a halál dátumát mégsem tartalmazhatja. E napló viszont nem először jelenik meg, dr. Seidl Ambrus korábban sajtó alá rendezte a Gondolat Kiadónál. Ott az utolsó oldalon már csak rövid idézet olvasható Hauszmanntól, és Seidl fűzi hozzá, hogy az építész súlyos beteg, akit velencei birtokára vittek, s ott halt meg 1926. július 31-én. Mindezt azért említem ennyire akkurátusan, mert erősen hiányolom a pontos életrajzi összefoglalót a keménytáblás, súlyos, színes nyomású albumok első három kötetéből. Csak a két legújabb kötetnél jutott el a sorozat oda, hogy az indító életpálya fejezetek teljesek. (Annak idején – az előző rendszerben – az Akadémiai Kiadó Architektúra sorozatának minden kötetében benne volt a tömör életrajz.) Hauszmann Naplójából túl hosszú részletet kapunk itt, voltaképpen másodközlésben, az épületek ismertetésénél meg a Királyi Palota ismertetése aránytalanul bőséges, 71 oldal a 178-ból. Ettől még olyan épületek is szinte jelentéktelenné válnak, mint a New York palota a körúton vagy a Kúria – a mai Néprajzi Múzeum –, s igen érdekes kisebb dolgok szinte elsikkadnak. Ilyen például az Erzsébet téri Kioszk (később Nemzeti Szalon, lebontották 1960-ban, de a kötetből csak annyi derül ki, hogy „elpusztult"), és egy terv a Nemzeti Színház átalakítására 1910-ből. A Rákóczi út–Múzeum körút sarkán állott épületről csak a földszinti alaprajz van a könyvben, minden szöveges információ nélkül. Pedig ez annyiban nagyon is érdekes lenne, hogy tudomásom szerint Hauszmann Alajos tagja volt 1908 előtt annak a szakértői bizottságnak, amely tűzveszélyesnek nyilvánította a régi, Zitterbarth–Szkalnitzky féle épületet, ezért költözött át a társulat a Népszínházba, a körút sarkára a mai Blaha Lujza téren. Az építész azután megbízást kapott az üres színház átépítésére... Ma sem csinálják másként a nagymenők (majdnem -rablókat írtam) – esetleg más ír alá helyettük.
(Válogatta és szerkesztette Gerle János. Holnap Kiadó, Budapest, 2002. 352 oldal, 5900 Ft)
Ybl Miklós
A mesterek mestere, akit tényleg a legtöbben ismernek vagy legalábbis hallottak felőle. Éppen ezért a legkényesebb valamennyi közt, itt feltétlenül jó arányokra és hangsúlyokra, no meg pontos adatokra lenne szükség. Sajnos nem ez jellemző a könyvre, bár az életmű gazdagsága egyértelműen kiderül, aminthogy az is, hogy Budapest, a fiatal főváros volt Ybl fő működési területe. A Várkert-kioszk és a Várkertbazár, az Operaház, a Fővámház, a Régi Képviselőház a Bródy Sándor utcában vagy a Szent István Bazilika – megannyi színvonalas alkotás. Ybl valóban igazi architekt volt. Historizmusa, amely leginkább a neoreneszánsz stílus művelését jelenti, és korai romantikus alkotásai, elsősorban a fóti templom révén megérdemelt helyet foglal el a magyar és európai művészet történetében. Mindazonáltal ő az az építész, aki nem vett részt a nemzeti építőstílusra irányuló törekvésekben, írja róla Komárik Dénes a mester halálának 100 éves évfordulóján rendezett kiállítás katalógusában – az új album egyik fontos forrásában. Ezzel egybevág a Major Mátétól vett, erősen ideológiai töltetű idézet a kötetben, amely kozmopolitaként értékeli Yblt, együtt Hilddel és Pollack-kal. De persze mai olvasatban badarság az a következtetés, amit a továbbiakban Major levon a Perényi Imrével folytatott híres vitájában: Ybl, mint a legfelső körökkel parolázó művész, nem méltó a tanulmányozásra a kívánatos szocreál-klasszicizmus megteremtéséhez. Az építészet történetében szerinte nincs meg ugyanis az az ív, ami az irodalomban Aranytól és főleg Petőfitől vezet, Adyn át, József Attiláig...
Ennél sokkal fontosabb szerintem, hogy Ybl rendkívül tájékozott mester volt, aki pontosan követte korának gépészeti újdonságait. A kötet szövegei viszont inkább a stílusépítészetet érintő megállapításokból veszik az idézeteket, pedig a teljes képhez hozzátartoznak a technikai szempontok is – erre az Operaház építésének története az egyik legjobb példa. Néha túlburjánzanak a könyvben az idézetek idézetei, de van olyan megállapítás, amit magam is szívesen kiemelek: „Ybl nemcsak nagy és méltán hírneves építész, de egyszersmind nagy diplomata is volt, aki sohasem árulta el szükségtelenül időnek előtte financiális és egyéb eszményi terveit vagy szándékait, nehogy éretlen megbíráltatás által dugába dőljenek." – kettős forrását mégsem „idézem", mert csak zavart keltenék vele az olvasóban. Az életrajzi fejezetben itt sem derül ki pontosan a mester halálának időpontja, a citált korabeli újság csupán folyó hót ír. Még szerencse, hogy a Királyi vár fejezetben szerepel Hauszmann – Ybl utódja a tervezésben –, akinek szövegében benne van a pontos dátum. Egyéb zavaró adathiányok, pontatlanságok vagy tévesztések elég gyakoriak a kötetben, amit még súlyosbít a következetlen, zavaros tördelés. Számos szöveg nem azon a lapon van, ahol a hozzá tartozó kép, és egy-egy oldalon belül is gyakori a kavarodás. A mai állapotra ritkán van utalás az egyes épületek címeiben, máshol semmi, avagy véletlenül az ábraszöveg mégis informál. Fotó a mai állapotról sehol nincs, ami pedig még kicsi méretben is nagyon jól orientálhatná az olvasót.
(Válogatta és szerkesztette Gerle János és Marótzy Kata. Holnap Kiadó, Budapest, 2002. 212 oldal, 8900 Ft)
Lechner Ödön
Az atyamester, akinek kisugárzása a legjelentősebb. Egyedi tervezőként illetve társával, Pártos Gyulával jegyzett művei igen jelentősek, és tanítványainak, követőinek munkássága szintén figyelmet érdemel. Ybl Miklós mellett Lechnerről lelhető fel a legtöbb irodalom, bár alaposan szerkesztett monográfia róla még nem jelent meg. A sorozat nem titkolt célja, hogy ezekre a hiátusokra ráirányítsa a figyelmet. Igen, máshogy kéne viszonyulni a múlthoz, amikor még az épített objektumok között sokkal több volt az igazi alkotás. Mai zaklatott, zűrzavaros világunkban a frissen elkészülő nagy épületeket már szinte nem is lehet maradéktalanul építészeti produkciónak tekinteni, sokkal inkább e zűrzavar hű lenyomatainak, vagy egyszerűen eladható-eladandó „termék"-nek. Remélhetjük-e mégis, hogy ebben a helyzetben az építészettörténeti kiadványok helyzete mintegy varázsütésre hirtelen megváltozik? Mikor tudná a Magyar Tudományos Akadémia betölteni azt a szerepét, ami kötelezné a színvonalas tudományos publikálásokra, s ez kedvező hatással lehetne a népszerűsítő kötetekre is. Ehelyett ott tartunk, hogy az MTA is inkább az említett „termék"-építményekkel kupeckedő ingatlanbefektetők kegyét keresi, csak azért, mert azok kedvenc futtatott építésze éppenséggel az MTA egyetlen építész tagja. Akit még Major hajózott be oda a pártvizeken. Lechner idejében az MTA tagság nem okozott zavart építészek, képzőművészek köreiben. A mérnökök és építészek egylete viszont jól működött, és a mainál sokkal megnyugtatóbb működési feltételeket nyújtott. Lechner és Pártos közös alkotása például a kecskeméti Városháza, része az oly sokat emlegetett, kellemes és ember-léptékű városközpontnak. Alig pár lépésre tőle ma viharos gyorsasággal épül a Malom-Center, mint korszerű termék – architektúráról szó nincs, törvényszegő engedélyezési eljárásról annál inkább. Lechner még tudta: „Az architektúrának önmagából az épületből és az építészből kell kinőnie. Föl kell konstruálni az épületet úgy, amint azt a jelenkori életviszonyok, a modern szerkezetek szükségszerűen követelik, s formálni kell a fölhasznált anyagokat úgy, amint az anyagok természete azt lehetővé teszi." Némi túlzással: ennyi idézet elég is. Ami mindenképpen zavaró, hogy néhány részlet más-más forrásból kétszer is fölbukkan a kötetben, nem egészen azonos szöveggel. Lechner Ödön születési időpontja viszont egyszerűen kimaradt. Ettől persze még tudjuk: ő volt az a mester, aki megkísérelt kialakítani egy magyar stílust az építészetben, főleg keleti források nyomán. E törekvésében többen is a Feszl Frigyes által megtett első lépések folytatójának tekintik.
(Válogatta és szerkesztette Gerle János. Holnap Kiadó, Budapest, 2003. 274 oldal, 9900 Ft)
Feszl Frigyes
A legtitokzatosabb mester, aki talán a leginkább művész is egyszemélyben. A kötetben bőségesen publikált akvarelljei vagy a kőrészletek ábrázolása nagy tehetségről tanúskodik, és ennél még többet mond a szövegek utolsó fejezete, részletek Komárik Dénes: Feszl Frigyes grafikája című írásából. Feszlt voltaképpen sokan ismerhetik egy jelentős alkotása révén. A pesti Vigadóról, a redoutról van szó, amit éppen felújítanak, miközben a Vörösmarty tér felől hamarosan új ingatlan-terméket kap a hátába. Volt idő, amikor Budapest új reprezentatív hangversenytermét kívánták ide megépíteni, tervpályázatot is rendeztek (1958). Finta József, akadémikus építészünk pedig az irodaház helyére vázolt föl egy Nemzeti Színházat – még az 1997. évi tervpályázat előtt. A pesti nyelven „elizélt palotának" becézett épületet, amit éppen bontanak, az Antall kormány idején kapta meg a Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány – gondolom egyszerű földhivatali átírással. S végre-végre, tízegynéhány év után sikerült „megszabadulnia" tőle, eladta telkestül az ING-nek, mely legújabb kozmopolita csúcstermékét fogja idebűvölni. Ilyesmiről, egyáltalán a mai állapotokról e kötetekben alig esik szó, marad nekünk a múlt, a majdnem makulátlannak tűnő mesterek. Bár a Feszlről kirajzolódó kép árnyaltabb. „Hogy Feszl valóban egy sajátosan magyar építészeti törekvés előfutára-e, sőt, hogy éppen ilyen elkötelezettségének tragikus áldozata-e, vagy mindez csupán egy hamis nemzetképbe szerencsésen beleillő legenda, abban nincs egyetértés az életmű értékelői között." – írja a könyv előszavában Gerle. Később pedig hosszasan magyarázkodik arról, hogy Komárik Dénes, akitől a legtöbb szöveget idézi a kötet, miért maradt ki a munkából. Mégis azt kell látnunk, hogy jó hatással van a végeredményre. A Feszl könyv, főképp a Komárik szövegeknek köszönhetően, jóval egységesebb, kerekebb, és emberileg is közelebb tudja hozni magát a mestert. Segít ebben például Feszl két másik, kevésbé ismert, de fontos munkájának ismertetése. Az egyik a Dohány utcai, Ludwig Förster által tervezett Zsinagóga szentélyének kialakítása. Az épület majdnem kész volt, amikor a hitközség összekülönbözött a tervezővel, és 1858 elején Feszlnek adott megbízást a frígyszekrény és közvetlen környezete megtervezésére (korábban készített tervet magára a zsinagógára is). A kompozíciót 1902-ben átalakították, de a legutóbbi belső felújítás során eredeti formájában állították helyre (1991–1996). A másik egy dokumentum-torzó: merészen jövőbe tekintő pályamű Budapest városrendezésére, amivel II. díjat nyertek tervezői 1871-ben. Ebből csak egy csonkán maradt műleírás bukkant elő, de a kutatók ennek alapján is nagyra értékelik a munkát.
Feszl kapcsán – ha már olyan kötetekről van szó, melyek főképp szövegidézeteket tartalmaznak – én is közzéteszek egyet. Két befejezés előtt álló fontos pesti épületről esik szó benne, Feszl az elsőre csupán tervet készített, a második az övé: „Az akadémia palotája, az egyszerűséggel díszt, könnyűséget párosítván – a város legszebb épülete lesz. Csak a régi hajóhíd táján újra épült redout, melynek formája már egész pompájában áll előttünk, versenyez vele. – Ez azonban egészen más stíl. Nem a könnyűség jellemzi, hanem a colossalis mérvek és gazdag ékítmények. Stílja ellen lehetnek tán kifogások; de az épület már sajátságos voltánál, a dunasor építészetének egyhangú modorát megszakasztó formáinál fogva, egyszersmind egyik nevezetessége és dísze Pest legérdekesebb részének. A lánczhídról, gőzösről vagy Budáról tekintve, nagyon emeli a dunapart festőiségét." (A főváros gyarapodása. 235. oldal, Koszorú, Szépirodalmi s általános miveltségterjesztő hetilap. september 6. 1863. Arany János felelős szerkesztő és kiadó, Pest.) Akkor még tényleg egyértelműen előrelépésnek voltak tekinthetőek ezek az építkezések. Ma egyre inkább kimondható, hogy csínján kéne bánni a túlhajszolt, erőltetett fejlődéssel is. Főleg a nagy, központi hatalmat szolgáló létesítmények lehetnek kétségesek, egyre inkább a jövőt veszélyeztetik. Pont ennek érzékeléséhez kell jó tálalást találni múlthoz és jelenhez egyaránt. Veszélyes dolog dicső glóriát kerekíteni a múlt köré.
(Válogatta és szerkesztette Gerle János. Holnap Kiadó, Budapest, 2004. 232 oldal, 9900 Ft)
Vargha Mihály
Nyomtatásban megjelent az Élet és Irodalom 2005/6. számában, február 11.
Vélemények (0)
