építészet : környezet : innováció

Fájdalomkonzerv: a berlini Neues Museum

A tizenegy évig tartó munka során David Chipperfield centiméterről centiméterre végigelemezte a múzeumot. Megtisztították az épületet a hetvenévnyi romos múlttól, de az újjáalakítás során az átélt viszontagságokat nem eltitkolni, inkább hangsúlyozni akarták: a leomlások és az épületet ért találatok nyomai, a szétmálló homlokzat mind-mind látható maradt.
Verebics Petra írása a berlini Neues Museum sok vitát kiváltó rekonstrukciójáról.

Újabb mérföldkőhöz ért a berlini Museuminsel (Múzeumsziget) felújítási projektje: március 5-én átadták a Neues Museumot. Már az átadást követő első nyílt hétvégén 32 ezren tekintették meg a még kiállítási tárgyak nélkül, üresen álló épületet. Ez a szám csak növekedni fog, ha az október 16-ra tervezett megnyitóra Nofertiti mellszobra is elfoglalja az őt megillető díszhelyet.

A nyugati homlokzat Chipperfield-féle kiegészítése, fotó Sara Goldsmith
 
A helyreállított keleti homlokzat
A kiegészített keleti oromcsoport
A Chipperfield-féle beton lépcső

A Neues Museum a második világháború pusztítása után hosszú évtizedekig állt teljesen romos állapotban. Csak 1986-ban kezdődhetett el az épület megerősítése és az újjáépítés. Ekkor még az eredeti állapotok visszaállításában gondolkoztak. A fal leomlásával együtt ezek a tervek is semmissé váltak. A tervezési folyamat a Masterplan Museuminsel keretein belül kezdődhetett újra, egy teljes koncepcionális váltás jegyében. A Velencei Charta elveire hivatkozva nem teljes rekonstrukcióra törekedtek, hanem a megtartható megtartására, az elpusztult részek helyén új, illeszkedő elemek létrehozására, illetve a kettő közti különbség – múlt és jelen – egyértelmű elválasztására. Ez volt az alapelve az 1993-ban kiírt pályázatnak is, mely erre az épületre nézve nem hozott megfelelő eredményt. Csak 1997-ben bízta meg a Porosz Kulturális Örökség Alapítvány David Chipperfieldet a tervek elkészítésével.

A brit sztárépítész kiegészítette és újratervezte a délkeleti rizalitot és az északnyugati szárnyat. Anyagában és felosztásában követte az eredetit, ám annak egykori pompáját és csillogását nem kívánta visszaállítani. Az északi kupolarészt például korabeli, kézzel készített téglákkal egészítették ki, melyeket különböző bontásoknál gyűjtöttek össze. A téglákat nem tisztították meg, hanem készakarva rajtuk hagyták mindazt, ami az évtizedek során rájuk rakódott.

Belső részlet, fotó Chris Boett
Belső részlet, fotó Chris Boett
Belső részlet, fotó Chris Boett
Belső részlet, fotó Chris Boett
Belső részlet, fotó Chris Boett
A Niobidensaal freskói
 

A 200 millió eurós, tizenegy évig tartó munka során Chipperfield Julian Harrap restaurációs szakember és egy szakértői csoport együttműködésével centiméterről centiméterre végigelemezte a múzeumot. Megtisztították az épületet a hetvenévnyi romos múlttól, de az újjáalakítás során az épület által átélt viszontagságokat nem eltitkolni, inkább hangsúlyozni akarták: a leomlások és az épületet ért találatok nyomai, az üresen maradt helyek és a szétmálló homlokzat mind-mind látható maradt. Chipperfield csupán azt akadályozta meg, hogy az épület tovább rongálódjon. Nem kívánta rekonstruálni az elpusztult belső részeket, még az egykor nevezetes nagy lépcsőházat sem: a falfestményekkel és mennyezetkazettákkal gazdagon díszített lépcsőház helyére egyszerű, súlyos nemes-beton lépcsősor került. Werner von Kaulbach korábbi freskóiból pusztán két részlet maradt meg.

A radikális koncepció helyességét sokan vitatják. Elsősorban a szintén Chipperfield által tervezett, a Múzeumsziget épületeihez bejáratként szolgáló új épületet, a korábban Berlin Cube, jelenleg James Simon Galériaként munkanéven ismert látogatóközpontot érték és érik kritikák. Eredetileg ugyanis arról volt szó, hogy az évente várt négymillió látogató a Pergamon Múzeum udvarán keresztül juthat be a komplexumba, s indulhat el a világon egyedülálló méretű múzeumegyüttes felfedezésére. Ezt az ötletet  hamar elvetették, azzal érvelve, hogy az ekkora tömeget ellátó kiszolgálóegységek (kávézó, étterem, múzeumshop, konferenciaterem, könyvesbolt) elhelyezésével tönkretennék a Múzeum udvarának terét. Ekkor merült fel egy új épület gondolata. A legutóbbi tervek szerint egy ún. Régészeti Promenád fogja összekötni az épületet a múzeumokkal, így osztva el a tömeget. Ezen felül időszakos kiállításoknak helyet adó terek is létrejönnek, ami új távlatokat nyit a sziget horizontján. Az épületnek helyet adó - eddig szabad - tér a Neues Museum előtt található. Hiába a szellős oszlopcsarnok, a galéria bizonyos mértékig eltakarja a mögötte álló épületet. Mindez heves tiltakozást váltott ki, akárcsak a rekonstrukció választott metódusa.

 
James Simon Galéria, tervrajzok, copyright David Chipperfield
James Simon Galéria, tervrajzok, copyright David Chipperfield
James Simon Galéria, tervrajzok, copyright David Chipperfield

A Gesellschaft Historischer Berlin a kezdetektől protestált a szerintük barbár eljárás ellen. Véleményük szerint már így is hatalmas pénzösszeg folyt el egy „mesterséges rom” előállítására, és ennek még további anyagi következményei lesznek, nem beszélve az építész és a hivatalos műemlékvédelem hanyagsága és értetlensége során keletkezett esztétikai és kulturális károkról. Már 2006 márciusában egy 14 ezer aláírást tartalmazó petíciót nyújtottak be a Bundestagnak, tiltakozva az új épület létrejötte ellen, valamint követelve a homlokzatok és a nagy lépcsőház eredeti állapotnak megfelelő helyreállítását. 2007 márciusában pedig létrejött egy, a „Múzeumsziget megmentésére” irányuló lakossági kezdeményezés, melynek keretében szintén aláírásokat gyűjtöttek és szervezetten protestáltak, tiltakozó előadásokat tartottak.

Chipperfield ennek ellenére keresztülvitte az akaratát, az eredeti terveken nem módosítottak. A Die Zeit hasábjain így nyilatkozott a tiltakozók állítólagos értetlenségéről és vakságáról: „Kérem szépen, természetesen képesek lennénk egy Disney-imitáció megépítésére – egy olyan ház létrehozására, amelyben minden új, és mégis réginek látszik. De ha minden részt így újítanánk fel, nem lehetne többé felismerni, mi az új, és mi származik valóban Friedrich August Stülertől.”

A vita máig nem zárult le, de a Neues Museum már csak a teremrendezők munkájára vár, hogy októberben teljes gazdagságában nyithasson meg látogatói előtt, fő attrakcióként Nofertiti mellszobrával, amelyet továbbra is Berlinben őriznek, noha Egyiptom – akárcsak az Elgin-márványokért küzdő Görögország – mindent megtett a visszaszerzésére.



Elpusztult pompa

A világörökség részét képező Múzeumszigeten álló, 1843-1855 között épült múzeum a Magyar Tudományos Akadémia épületének tervezője, Friedrich August Stüler egyik főműve. Nemcsak a világhírű múzeum-komplexum részeként, hanem önmagában is a 19. századi múzeumépítészet jelentős alkotása. Ezen felül korának technikai és szerkezeti újításait is magában hordozza: a vas sokoldalú hasznosításával porosz területen az első olyan épület volt, amely kihasználta az indusztrializáció adta lehetőségeket. Csak 17 évvel fiatalabb a szomszédos Altes Museumnál, ám míg a Régi Múzeum építéséhez a 18. században szokásos technikákat használták, addig az Új Múzeum esetében vaskonstrukciók, könnyű téglák és agyagtégla-boltívek segítségével állt össze az épület. A múzeumok nevében a „régi” és az „új” tehát nemcsak a gyűjteményre utal, hanem magára az épületre, a technikára, az új lehetőségek felfedezésére és felhasználására.

A keleti homlokzat eredeti állapota, Stüler tervrajza
A díszlépcsőház 1850 körül
Az egyiptomi udvar 1862-ben
 

Az épület kívülről egyszerű, a homlokzaton kevés díszítőelem van. A középrizaliton aranyozott rézfelirat áll, amely az épület rendeletetését és építésének körülményeit adja a látogató tudtára: MUSEUM A PATRE BEATISSIMO CONDITUM AMPLIAVIT FILIUS MDCCCLV – „A felséges atyja által alapított múzeumot a fia bővítette ki 1855-ben” Az építtető IV. Frigyes Vilmos és apja, III. Frigyes Vilmos tehát – az egyiptomi udvarban olvasható, a porosz királyok nevét tartalmazó hieroglifával ellentétben – nincsenek nevükön nevezve. A nyugati homlokzaton pedig a következő felirat áll: ARTEM NON ODIT NISI IGNARUS – „A művészetet csak az gyűlöli, aki tudatlan”.

Az egyszerű külső gazdag belsőt takart. Az építészeti-technikai szempontból „új” múzeum a belsőépítészet szempontjából valójában nagyon is „régi”. Stüler így fogalmazta meg a belső terek díszítésének szerepét: „… úgy tűnik illőnek, hogy a terek a lehető legnagyobb harmóniában álljanak a kiállítandó tárgyakkal.” A múzeum célja, hogy „a szép műalkotások élvezetén kívül a különböző népek és korok művészeti gyakorlatának lehető legtisztább és legkiterjedtebb áttekintését nyújtsa.” És mivel „… a művészetek soha nem egymagukban, hanem csakis testvérművészeteikkel összefüggésben igazán méltathatók, ezért az építész kötelességének érezte, hogy a helyiségek kialakításának és díszítésének segítségével a gyűjteményt a lehető legnagyobb mértékben kiegészítse. Már csak azért is, mert az építészet minden jelentős művészettörténeti korszakban a szobrászat és a festészet hordozója volt.

A bedőlt déli kupolacsarnok 1984-ben
Felújítási munkálatok 1988-ban, fotó Ken Mayer
Déli kupolacsarnok, eredeti állapot
Modern terem, eredeti állapot
 

A múzeum elkészültekor a földszinten helyezkedett el a egyiptomi, a hazai régészeti és az etnográfiai gyűjtemény, az első emelet az antik, bizánci, román, gótikus, reneszánsz és klasszicista szobrok gipszöntvényeinek gyűjteményét fogadta be. A második emeleten a rézmetszetkabinet osztozott az úgynevezett Kunstkammerrel, ahol építészeti modelleket, bútorokat, agyag- és üvegedényeket, középkori és újkori kegytárgyakat és kisebb műtárgyakat őriztek. Később a Néprajzi Múzeum és az Iparművészeti Múzeum létrejöttével az etnográfiai és hazai régészeti gyűjtemény, valamint a Kunstkammer kincsei helyet változtattak, így a földszintet teljes egészében az egyiptomi gyűjtemény, míg a második emeletet a részmetszetek foglalták el. A kor muzeológiai gyakorlata szerint mindegyik gyűjtemény a neki tervezett, gazdag díszítésű teremben kapott helyet. Így volt – a teljesség igénye nélkül – görög udvar, egyiptomi udvar, Bacchus-terem, római terem, középkori terem, Laokoón-kabinet, Apolló-terem és történeti terem.

A múzeumot már felépültekor sokan kritizálták, mivel a különböző termek kialakítása során Stüler nem számolt azzal, hogy koncepciója addig érvényes csak, amíg a gyűjtemények nem bővülnek vagy költöznek, ami pedig már 1870-ben, a Kunstkammer költözésével bekövetkezett. Tehát az eredeti épület egyáltalán nem hagyott teret a változtatásnak. A korabeli tudományos közvélemény rossz véleménnyel volt a romantizáló, egzotizáló enteriőrről, valamint a tudományosan már meghaladott ábrázolásokról is.

1919-23 között került sor az első nagyobb építészeti beavatkozásra. Ekkor a görög udvart üvegtetővel fedték le, és új tereket teremtettek a friss Amarna-gyűjteménynek. A földszint több termének korábbi díszítését mennyezetekkel és lemezekkel fedték el, modern, semleges kiállítóteret teremtve. Ezt követte a II. világháború pusztítása. A központi lépcsőházat 1943-ban érte bombatalálat, tönkretéve az emberiség történetét ábrázoló falfreskókat. 1945-ben az északnyugati szárnyat érte találat, ezzel egy időben sérült meg a délnyugati szárny is.

vélemény írásához jelentkezzen be »