építészet : környezet : innováció

Getto Katalin: Térjel

Fiatal győri építészek kiállítása a pécsi Művészetek Házában

Fiatal győri építészek kiállítása a pécsi Művészetek Házában
2006. január 27 – február 17.
A kiállítás szervezője: Tárkányi Sándor

A Győrött élő és alkotó új építészgeneráció tevékenységét ismertető kiállítássorozat 1999-ben indult útjára. Idén negyedik alkalommal léptek a nyilvánosság elé, s a 2005-ben Győrben bemutatott anyagukat ezúttal Budapest után Pécsre is elhozták. A beérkezett munkákat szakmai zsűri bírálta el, a tablók és makettek segítségével a megvalósult épületeken kívül tanulmányterveket, pályázati anyagokat is megismerhettek az érdeklődők.

Az idei Térjel kiállítás katalógusához írt bevezetőjében Karácsony Tamás a „provincialitás vagy regionalitás” ismerős dilemmáját veti fel. Ami a provincializmust illeti, úgy vélem, ennek az árnyéka sem vetülhet a Térjel fiatal alkotóira, hiszen munkáik széles, nemzetközi horizontú szakmai tájékozottságról, a külföldi egyetemeken és irodákban szerzett tapasztalatokról tanúskodnak. A regionalitás kérdése nyilván a győriek számára is aktuális; nem tudom, vajon az ottani közbeszédben is létezik-e a „győriség” fogalma abban az értelemben, ahogy mi „pécsiségről” szoktunk beszélni, de abban biztos vagyok, hogy a városimázs átalakulása az utóbbi években ott is jelentős hangsúlyt kapott.

Csoportos kiállítások esetén mindig felmerül a kérdés, hogy a közösen fellépő alkotókat és műveket valódi kohézió fűzi-e össze, vagy pusztán szervezési okokból kerültek egymás mellé. A győriek anyagában világosan érzékelhető egyfajta közös minőség, amely azonban nem elsősorban a város vagy a régió történeti építészetéhez való morfologikus kötődésből fakad1, inkább a racionális, visszafogott, mégis erősen plasztikus tömegformálásban és az épület autonómiájának deklarálásában ragadható meg. A környezethez való kapcsolódás sokszoros áttétellel, finom átírások révén valósul meg munkáikban, talán ezért tűnik úgy, hogy a generációs közösség, illetve a városban dolgozó mesterek, iskolák, műhelyek hatása legalább olyan fontos impulzust jelent számukra, mint a regionális identitás.

Németh Arnold, kávéház
Győr gazdag történeti öröksége mellett olyasvalamivel is rendelkezik, amit mi, pécsiek igencsak hiányolunk: a víz eleven közelségével. A folyóvizek jelenléte egyik alappillére volt a győri EKF pályázat fejlesztési elképzeléseinek is, amely nagy súlyt fektetett a városlakók és a vízpart kapcsolatának gazdagítására. Ezt a célt hivatott szolgálni Rosta S. Csaba látványos, szoborszerű elemekkel a vízpartot épített tájjá alakító Dunakapu Projektje csakúgy, mint Németh Arnold kávéháza, melynek üveghártya mögött felsejlő tömör elliptikus tömege cölöpökre állítva lebeg a Rába vize fölött.

Tárkányi Sándor, kávézó
Győr történelmi városnegyedének tömbös beépítésmódját viszi tovább, s az egykori városfal zárt, tömör felületét idézi Tárkányi Sándor Klub étterme. A homogén, nyílásokkal alig tagolt tömeg, a városi tér szervezésének határozott szándéka jellemzi Tárkányi pécsi tervét is: internet-kávézója a Tettye utca és a Böckh János utca találkozásánál keletkező, jellegzetesen spontán atmoszférájú kiteresedésnek igyekszik erőteljes lezárást adni. A bosnyákházak módjára befelé nyíló, az utca irányában szinte teljesen zárt kávézó tervét azért látom problematikusnak, mert noha magáévá teszi a helyi beépítésmód és morfológia sajátosságait, a tettyei életforma közvetlenségét, közterület és magánszféra határait összemosó spontaneitását kiaknázatlanul hagyja. A funkció értelmezése is megkérdőjelezhető: a tervező a kávéházat elválasztja éltető elemétől, a köztér „színpadától” és a szűk belső udvar felé nyitja meg. A helyi lakóházépítésből átvett megoldás, amely a lakók minimális intimitás-igényének kielégítését szolgálja, a kávézó közösségalakító szerepének betöltését nem segíti elő (más kérdés, hogy az internet-café egyáltalán alkalmas-e erre a szerepre).

Papp Róbert, Czigány Tamás, Tóth Györgyi, pannonhalmi apátság borászata
Az ország egyik legnagyobb hagyományokkal rendelkező szellemi és spirituális centrumának, Pannonhalmának a kisugárzása Győr kulturális életében és építészetében is érzékelhető. Itt épült fel a hazai kortárs építészet egyik kiemelkedő jelentőségű projektuma, az apátság borászata, (Papp Róbert, Czigány Tamás, Tóth Györgyi), amely a műemléki együttes, a világörökségi helyszín és a bor szakrális konnotációi által eszmeileg már-már túlterhelt kontextusban is autentikusan él az építészeti jelteremtés eszközeivel. A műemléki környezet utalásszerű beemelésére nyújt példát Polyák György dongaboltozatos pannonhalmi kávézó pavilonja is.

Páll Anikó, műemlék-épület rekonstrukció és bővítése
A CZITA építésziroda stábjához tartozó Páll Anikó a mosonmagyaróvári óváros egyik műemlék-épületének rekonstrukcióját és bővítését mutatja be a kiállításon. Az új lakóépület párkánymagasságával, léptékével, köztes tereinek bensőséges alakításával a régi ház hangvételéhez igazodik, anélkül, hogy átvenné annak formai szótárát. Homlokzatának jellegadó elemei, az árnyékoló lamellák más terveken is jelentős — esetenként talán túlságosan is hangsúlyos — szerephez jutnak. A Mesteriskola demonstrátoraként és egyetemi oktatóként is aktív tervező kvalitásait jelzi, hogy elsőként ő kapta meg az Építész Mesteriskola által alapított Szendrői Jenő-díjat.

A regionalitás sajátos értelmezésére, egyúttal a modern építészet eltérő indíttatású tradícióinak összekapcsolására tesz izgalmas kísérletet Katona István, akinek alsóörsi nyaralója Philip Johnson szellemét idézi meg a balatoni tájban. A vidék jellegzetes vörös homokkövének alkalmazása révén egyetlen gesztussal érvényteleníti a „nemzetközi stílus” esztétikája és a vernakuláris gondolkodásmód között húzódó ideológiai határokat.

Németh Géza, családi ház terve
A kiállítás programjában nagy hangsúlyt kap a kommunikáció, az építész szakma és a laikus közönség közötti párbeszéd, a vizuális nevelés szándéka, az alkotók által képviselt építészeti minőség megismertetése, elfogadtatása a szakmán kívüliekkel. Az anyag túlnyomó részének színvonala, megjelenítésének minősége erre alkalmas is, néhány tablóé azonban — mind a bemutatott munka, mind a reprezentáció színvonalának tekintetében — elmarad a többitől. Az Apor Vilmos püspök boldoggá avatásának emlékeit megörökítő kiállítás Sándor János nevével fémjelzett tablója nem elég informatív, vizuális megjelenítése zsúfolt. A püspök mártíriumának rekvizítumai alatt, mintegy lábjegyzetként bemutatott épületek (sportuszoda, borpatika stb.) a fotók mérete és elhelyezése miatt alig élvezhetők, profanitásuk az adott kontextusban zavaróan hat. Németh Géza családi ház tervei szintén nem érik el a kiállítás színvonalának átlagát. Az alkotó hitvallása szerint ugyan „az építészet nem divat, s főleg nem ízlés kérdése”, közhelyszerű elemeket öncélúan egymásra halmozó, túlformált házainál divatszerűbbet aligha találnánk, különösen nem ezen a kiállításon.

Pálla Károly, soproni krematórium- és ravatalozó
Kényes, elmélyült elemző munkát igénylő feladatra vállalkozott a soproni krematórium- és ravatalozó épületével a mezőny egyik legfiatalabb alkotója, Pálla Károly. Tárgyias, a szerkezet esztétikumát érvényesítő épülete a hamvasztás technológiai és szakrális aspektusát igyekszik egymáshoz közelíteni, ahelyett, hogy az utóbbival igyekezne álcázni az előbbit. A kettős kéménynek a templomtoronnyal történő túlságosan szoros azonosítását — amely könnyen belátható okok miatt nem lenne kívánatos — az oldalt elhelyezett, gondosan szerkesztett harangkompozíció segít elkerülni. Nagyfokú érzékenységről tett bizonyságot Tóth Györgyi is a győri Szent Imre templomot körülvevő urnafal tervezésekor. Szinte eszköztelen, a humanizáló gesztusokat mellőző együttese a tér emberi léptékű, nyugalmat sugalló tagolására, a funkció empatikus megközelítésére koncentrál.

A közvetlen kommunikáció szándéka tükröződik Gunther Zsolt budapesti műemlék újrahasznosítási és bővítési tervében. A várkerületben álló, háborús mementóként megmaradt épületet az új tömbbel egységbe foglaló héj, amely lepelként borul a múltat képviselő romra, meglehetősen irodalmias megközelítést sugall. Nehéz, s talán nem is szükséges leszögezni, hol húzódnak az architektúra határai, a lepel felületén futó, folyamatosan olvasható szöveg azonban aligha értelmezhető építészeti eszközként, noha a közönség számára kétségkívül megkönnyíti az interpretáció munkáját.

Gyakran esik szó manapság az építészet mediatizálódásáról, „folyóirat-építészetről”, a lassan mindent ikonokra redukáló vizuális percepcióról. A Térjelhez hasonló kiállítások, melyek a fogyasztói magatartás helyett a látogató kreatív befogadói attitűdjét igyekeznek előhívni, sokat tehetnek — U. Nagy Gábor kifejezésével élve — „az építészet képpé válása” ellen.  

Szöveg: Getto Katalin
Kép: Térjel 

A cikk megjelent az Echo 2006/1-es számában. 

1 Erre a megközelítésre ad példát Jurcsik Károly 1986–1988-ban tervezett Batthyány téri lakóépülete, amely a győri belváros egyik emblematikus motívumát, a sarokerkélyt fogalmazza újra. (Lásd: Magyar Építőművészet 1993/2. 18. o.)

 

vélemény írásához jelentkezzen be »