Gondolatok a hévízi ortodox templom építése kapcsán…

Ma már ritkaságszámba megy, hogy egy épület csak hagyományos technológiákkal és anyagokkal, szinte hulladékmentesen valósuljon meg. Milyen tanulságokra lelhetünk, ha az építés ilyen elemi formájával találkozunk a 21. században? Golda János gondolatai a Váncza Művek hévízi ortodox templomának építése nyomán.

mozaikos téremlékek

Hatévesen megilletődve léptem be apámmal az Üllői úti Örökimádás templom csúcsíves tölgyfa kapuján: kétoldalt csipkés kő-faragványok kísértek, bent égig érő óriási színes ablakok fogadtak. A magasban összeboruló kecses kőbordák alatt, a kékes-ezüstös ragyogásban fényesen zengett az orgonaszó. Különös illat terjengett és ünnepélyes hangulat tükröződött az emberek arcán. Meredek csigalépcsőn kapaszkodtunk fel az oldalkarzatra, hármat fordulva tengelyünk körül. Föntről aztán már nem láttam semmit a szertartásból, csak az összeszorult vizes kabátok nehéz szagát éreztem az orromban egész hazáig. Sokkal később értettem meg, hogy az akkor még csak öt évtizede álló, kifinomult neogótikus építőművészeti alkotás – építészek, építőmesterek, kőművesek, kőfaragók, díszítőfestők, épületszobrászok, üvegművészek, asztalosok, díszműkovácsok és aranyművesek kifogástalan összművészeti remeke – valaminek az emlékképe, ami megőrizhető, felújítható, de folytatni, tovább-építeni nem lehet. Megváltozott ugyanis a közösségi jelenlét jellege, intenzitása, az emberi kéz és az anyag viszonya, a tárgyak szerepe, jelentése és jelentősége. Vajon lehet-e még itt egyáltalán templomot építeni? – gondoltam.

Közben az ötvenes-hatvanas években Németországban folytatódott Romano Guardini századeleji radikális katolikus megújulási mozgalma. Az új liturgikus program alapján Rudolf Schwarz és társai alapvetően újították meg a nyugati keresztény templom terét a modern építészet új eszközeivel. A második vatikáni zsinat térbeli reformja aztán végleg szakított az ünnepélyes barokk tengelyességgel. A 90-es évek fiatal szerzetesei már a tér fókuszába helyezett oltárasztalt akartak körül-állni, mint középkori elődeik. Emlékezet, képzelet és realitás bizonytalan egyensúly-keresése jellemzi egy ideje a nyugati kereszténység téralakítását.

nyugat és kelet

Először némi gyanakvással nézegettem az új hévízi orosz ortodox templom építési fotóit. Az alapkőletétel ünnepi szertartásáról készült képeken jól látszik a mésszel fűre rajzolt hármas szentély-apszis és a kilencosztatú teret befoglaló négyzet közepén felállított szabadtéri oltár. Látszik, hogy már minden pontosan ott van, ahol majd lennie kell. Régóta izgat a Románia-szerte és a Balkánon mindenütt látható félbemaradt vasbeton-kupolás szakrális épület-torzók titka. Itt Hévízen telek-összevonással jött létre a kicsit esetlegesnek tűnő építési hely a kertvárosban. A kerettörténet virágzó fürdő-turizmusról, a helyi orosz közösség vallásosságáról, visszautasított nyomasztó moszkvai típustervről, a Váncza Művek feszes, jó arányú, a hagyományt finoman továbbíró terveiről, letisztult, minimalista csomópontjairól, de főleg az állványzattól és romonádtól megszabadított központi tér egyértelmű szépségéről és erejéről szól. Szembeötlő, hogy a kortárs építészet mennyi energiát meríthetne magából az építésből, az anyagszerűségből és a szerkesztettségből. De talán ennél is fontosabb, hogy a folyamatos és elvtelen túlépítésben demoralizálódott építész szakma számára felderenghet egy új, fenntartható paradigma, a fölösleges hulladékoktól mentes, lényegi igényeket kielégítő építés lehetősége kelet és nyugat, hagyomány és progresszió találkozási pontján.

A bizánci építészet térfejlődése során a dongák és keresztboltozatok helyét fokozatosan a gömbkupolák sora vette át, ami átalakította a támaszrendszert és kialakult a görög kereszt alakú kéttengelyes alaprajz, a kupolás középtér körüli kilencosztatú tér. A négyzetes alaprajzot keleten három apszis, nyugaton előcsarnok egészít ki. Az előcsarnok a földi világ szimbóluma, a hajóban áll a gyülekezet, az oltárrész pedig a jeruzsálemi Templomra utaló szent hely, már az Isten országa. Az ortodox templom spirituális térbeli megjelenítője a szent ikon, amely képes felmutatni az emberi arc egyedisége mögötti isteni vonásokat. A nyugati gótika erőfeszítést sugárzó, magasba törő, csúcsíves formáival szemben itt a mindent magába foglaló nyugodt és átölelő kupola teljessége a meghatározó. A nyugati templom elsősorban az utolsó vacsorát idézi fel és a közösség találkozóhelye, ezért mindig változik. A keleti, ortodox templom a transzcendens térbeli megidézője, amely nem változik.

kortárs jövőkép

A szerkezetépítéssel moldáviai hagyományos kőműveseket bíztak meg Hévízen. A csupa egyforma kisméretű tömör tégla egymásra rakásának egyszerű, szabályos mozdulataiból bontakozik ki az összeépítés ősi térművészete. Fontos, hogy mi mekkora, mihez illeszkedik és hogyan támaszkodik. Hogy adja át a terhét. A kibontakozó és egymásba kapcsolódó térelemek, boltozatok, kupolák geometriája, formája alapvetően a kéz és a szem, a megcsinálás és az érzékelés-gyönyörködés ősi iskolája. A formák a folyamatos hagyományból erednek és a mindenkori elkészítés alakítja őket, a részletek illeszkednek a szomszéd részletekhez és az egészhez. Az összetett térbeli geometria igényel némi absztrakciót, de a tapasztalatok mindig beleépülnek a formákba.

A kortárs építészet megint válaszút előtt áll. Az extravagáns és szellemes metaforákban feloldódó térbeli koncepcióktól valahogy vissza kellene találni a kéz, a száj, a szem, az orr, a fül érzékeléséhez, a zajok, foltok, fények, színek, szagok, formák primer világába, a fölöslegtől megszabadított anyagszerűség és térbeliség régi-új mintázataihoz.

Golda János
Szentendre, 2021. március 28.

Szerk.: Winkler Márk

A tematikus felvetések megjelenését az Építészfórumon az NKA támogatja.