Három monumentális elhagyott műemlék, ami még megmenthető

A Bakony déli lábának húsz kilométer hosszan elterülő, terméketlen lejtői ideális helyszínt adtak egy máig használatos katonai lőtér számára. Ezt a területet választotta az Osztrák-Magyar Monarchia hadserege 1904-ben, egy modern tüzériskola létrehozására

A Hajmáskér szélén tervezett monumentális létesítményt az új fegyverkezési versenybe kezdő Európa legmodernebbjének szánták. Összesen hatvan épületének vezető tervezői az akkoriban sokat foglalkoztatott Kondor Márton és párosa Feledi József volt.

A parancsnoki épület hátsó (északi) homlokzata egy 1910-es képeslapon. Az itteni park és dísztó helyére az 1950-es években került betonozott alakulótér.

Az eredetileg 2300 katona, és ezer ló befogadására alkalmas laktanya csupán egyszer, a második világháborút követően kapott felújítást. Utána a szovjet hadsereg használta, a karbantartással kevésbé foglalkoztak. A kivonulásuk óta üresen áll.

A laktanya szinte önálló városként működött: színháza, kórháza, vágóhídja is a külső közművektől függetlenül üzemelt. Ezeket saját kiserőmű, szennyvíztisztító és víztorony szolgálta ki, ez utóbbi a messziről látható, historizáló toronynak felöltöztetve.

A legnagyobb épületrész, a 101 méter széles fogadóépületnek már csak egy kis darabja áll. Ezt a közelmúltban felújították, és bár a vakolat színe távol áll az eredetitől, ma is jó állapotban, hadtörténeti kiállításnak ad otthont.

A laktanya központjában álló parancsnoki épület állapota az 1960-as évekre megérett egy alapos felújításra, a szovjet hadsereg azonban inkább új épületekben helyezte el a tiszti szállásokat. Ezekből harminc éve egyszerű lakóházak lettek.

A kastélyszerű épületegyüttes hasznosítását nehezíti, hogy valójában nem kastély, így az ezek felújítására célzott támogatás sem igényelhető rá. Az elmúlt évtizedek tulajdonosai közt így is volt, aki szállodát tervezett belőle, de továbbra is üresen áll.

A budapesti Istvántelken szintén a század elején, 1903-ra készült el a kor egyik legmodernebb mozdonyjavító műhelye.

Munkásgyűlés 1952-ben, az akkor még Landler Jenő Járműjavító Üzem nevű komplexumban. Forrás: Bauer Sándor/Fortepan

A 24000 négyzetméteres, nyolc hajóból álló csarnok építése idején Budapest legnagyobb alapterületű épülete volt, mintegy negyedével nagyobb az Országháznál.

Az üzem a háborús bombázások egyik fő célpontja volt, de a legsúlyosabb sérüléseit hamar kijavították. 1993-ban kezdődő felújítása nyolc hajójából ötöt érintett, a másik három nem kapott jelentős karbantartást az elmúlt fél évszázadban.

A régi csarnok évtizedek óta feleslegessé vált vasúti járművek tárolóhelye. Akad köztük magántulajdon, de számos múzeumi gőzmozdony és kocsi is, amik ideiglenesen várják itt a sorsuk jobbra fordulását.

A különleges hangulatú csarnok egykor vonzotta az urbex szerelmeseit, de a 2010-es évek végétől szigorúbban őrzik, a tető romos, viharok után gyakran omló állapota miatt ma már egyedi engedéllyel sem látogatható.

A csarnok hasznosítására számos elgondolás létezik. A működő járműjavító bővítésével visszakaphatná eredeti funkcióját, de a szomszédos Vasúttörténeti Parknak is vannak ide vágó tervei, egy nagyobb, de akár egy kisebb, a hangulatot őrző felújítás után is.

A felújítás látványtervéhez elég pár métert sétálni, a ma is működő, szomszédos főműhely modern berendezései a műemléki környezetben is remekül használhatók.

A Mecsek déli lejtőjén, Pécs külterületén áll az István-akna épületegyüttese. 1926-os üzembe helyezésekor az ország legmodernebb szénbányáját, és dolgozóit szolgálta. A bánya 1998-as bezárása óta áll funkció nélkül.

A bánya egyik bejáratát jelentő, egykori öltöző és fürdő épület. 2020-ban a teljes komplexumot 50 millió forintért hirdették eladásra, de vevőről nem érkezett hír.

Az egyre csökkenő intenzitású őrzés a 2010-es évekre teljesen megszűnt, az épületeket hamar kifosztották. Bár ma már egyes felületeken turistalátványosságok közé sorolják, az omló falak és korlátok nélküli mélységek sok veszélyt rejtenek.

A bánya leglátványosabb építménye a 41 méter magas aknatorony. Tervezői a vasbeton térvázakkal már jelentős tapasztalattal bíró Gút Árpád és Gergely Jenő, akiknek a tizenhárom évvel korábban megépült siófoki víztornyot is köszönhetjük.

A terület déli részén álló István II. aknából csak a modern lépcsőház torzója maradt meg. Ezt leszámítva az épületegyüttes műemlék védelem alatt áll, aminek beruházói szemmel alighanem épp annyi hátránya, mint előnye van.

A tulajdonos már 2001-ben tervpályázatot írt ki a terület hasznosítására. Ginder Ákos Ignác és Horvath Cecilija akkori győztes tervéről az Építészfórum is beszámolt.