A Londonban elhunyt író építészmérnökként diplomázott a Műszaki Egyetemen, hatalmas terveket forgatott a fejében, de soha egyetlen épületére sem került tető sehol...

Határ Győző

1914—2006

Rendhagyó ember volt, nem lehetett semmilyen skatulyába beleszorítani. Gyomán született, a nyomdász apa és tanítónő anya egyetlen gyermeke kiskorában családjával Budapestre költözött, Határ Győző végigjárta az iskoláit, építészmérnökként diplomázott a Műszaki Egyetemen, hatalmas terveket forgatott a fejében, de soha egyetlen épületére sem került tető sehol. Államellenes összeesküvés vádjával 1943-ban leültették, részt vett a sátoraljaújhelyi börtönlázadásban, a nyugat felé telepített börtönből megszökött, és a háborús Budapesten bujkált. A felszabadulás után egy darabig az Astoriánál lakott, a Kiskörút és a Rákóczi út kereszteződésében lévő modern ház legfelső, teraszos lakásában, éppen a nagy óra alatt; mindig vetek oda egy pillantást, ha arra járok, és arra gondolok, hogy otthon van. Most már mindig is otthon lesz. A harmincas évek közepétől megírt tíz könyvet, ezek közül egy vékony versesfüzet, a Liturgikon és egy vaskos regény, a Heliáne a negyvenes évek vége felé meg is jelent. Vesztére. Indexre kerülve hamar meg kellett tanulnia, hogy az új rendszer jótéteményei neki nem szólnak: 1949-ben tiltott határátlépés kísérlete miatt aztán ismét letartóztatták, így megismerkedhetett a pár éve még hőn óhajtott rend börtöneivel is. Szabadulása után fordítani kezdett - fő műve, Lawrence Sterne Tristram Shandyje a magyar műfordítás-irodalom egyik felülmúlhatatlan csillaga lett, most már örökre abban az eredetileg zöld, utóbb sárgásszürke gerincű, csontossá szikkadt 1956-os Új Magyar Könyvkiadó-változatban. Elmúlt negyvenkét éves, amikor 1956 végén odahagyta szülőhazáját, ifjú feleségével, Prágai Piroskával idegen földön új életet kezdett, 1957 tavaszán Londonban telepedett le, és a BBC Magyar Osztályán, majd a Szabad Európa Rádióban vállalt munkát. Évtizedeken át az ő hangja, ez az éterben el-eltünedező, éneklő beszédhang jelentette a kortárs irodalom legkitartóbb nyugati fogadtatását.

Rendhagyó író volt, nem lehetett őt semmilyen skatulyába beleilleszteni, minden újabb megjelenő műve egy-egy tiltakozás volt az ilyen kísérletek ellen, miközben minden művében és minden műfajában - a verstől a regényen, a filozófiai traktátuson át a színpadi játékokig - ugyanazt a hatalmas, a magyar nyelv csodájára alapozott, zseniális Határ-textíliát szőtte egyre terebélyesebbre. Nem ismert kompromisszumot semmiben: a műveiért a kiadók nem tolongtak (itthon indexen volt még, vagy megint oda került), túl a hatvanon elkezdte hát kiadni önmagát. Az Aurora Könyvek vaskos darabjai a hetvenes évek vége óta hirdették, hogy Wimbledonban, a londoni kertvárosban, Hongriuscule-ban, "Kis-Magyarországban", ahogy házát vendége, Jean Rousselot egy ízben elnevezte, él egy fantasztikus magyar író. Kikötötte, hogy nem jön haza, amíg a művei idehaza otthonra nem találnak. Amíg ő nem volt, a levelei voltak, a könyvküldeményei, a telefonjai, a rádió-hangja. És aztán a nyolcvanas évek utolsó harmadában itthoni kiadóknál elkezdtek megjelenni pompás prózái, a Pepito és Pepita, az Éjszaka minden megnő, az Anibel (a modern magyar próza egy-egy klasszikus regényváltozata mindegyik), a verseskötete, a misztériumjátékainak a gyűjteménye, szép sorban a többi műve. 1988, Weöres Sándor temetése után, ahol ő mondta az egyik búcsúztatót, aztán már rendszeres hazalátogatónak számított, jött a barátai, az egykori Újholdasok meg a fiatalok közé, sokak, Ilia Mihály, Kabdebó Lóránt, Lakatos István, Domokos Mátyás, Pete György, mások segítségével, noha választott hazáját már nem cserélte vissza a régire. A hetvenötödik születésnapját Magyarországon ünnepelték meg, Budapesten, Pécsett, Szegeden, Debrecenben, Szombathelyen. Határ Győző hazatalált, és még több mint másfél évtizedig lehetett tanúja, hogy szívének kedves fő művei, a Heliáne, a Gólghelóghi, az Őrző Könyve, az Özön Közöny és a Köpönyeg sors itthon is egymás után napvilágot látnak.

Rendhagyó módon tartott ki az eredeti értékei mellett, és nem cserélte volna le ezeket semmiképp a tizenöt perces hírnévre. A szabadságvágya volt neki a legfontosabb, és ugyan nem egykönnyen, nem rezignáltan, nem konfliktusok nélkül, de végül beletörődött, hogy mire a műveivel hazatalált, Magyarországon megváltozott az irodalom helyzete. De rendíthetetlen maradt, jött minden hívásra, megjelent bárhol, ahol szívesen látták, és sok helyen látták őt szívesen. Kilencvenéves kora körül pontosan ugyanazok az irodalmi értékek vezérelték, mint annak idején a kísérlettel, az újjal, a modernnel, az avantgárddal kacérkodó fiatal embert. Olyan sokszor, olyan nyíltan, olyan szarkasztikusan beszélt a halálról, a saját haláláról is, hogy mindig úgy jutott eszembe, mint aki örök életű lesz. Ötvenévnyi házasság után tíz nappal követte az utolsó években nagybeteg, gyámolításra, ápolásra szoruló feleségét. A modern magyar irodalom egyik nagy korszaka zárul le most a halálával, mert egy nagy korszak egyik utolsó tanúja volt. De a játéknak, a kísérletnek, a szabálytalanságnak, a könnyedségnek, az iróniának az a szelleme, amit olyan senki máshoz nem hasonlíthatóan képviselt, a műveiben egészen biztosan örök életet fog élni.

Csuhai István

Nyomtatásban megjelent az Élet és Irodalom 2006/48. számában.