Hogyan hatnak a közösségekre a városi beavatkozások?

Szerencsés Rita kutatásában arra keresi a választ, hogy sikeresek-e a városi közösségépítések, milyen tényezők játszhatnak ebben szerepet, illetve az épített környezet hogyan segítheti a közösségek kialakulását.

Épített környezettel foglalkozó városi beavatkozások közösségekre gyakorolt hatásának vizsgálata 

Pilot kutatás

Folyamatosan új kihívásokkal találja szemben magát egy városlakó: urbánus projektekbe vonják be, aktivizálják, részvételi tervezésre ösztönzik, közösségépítésre bátorítják. A szervezők teszik mindezt különböző szinteken, különböző hatásfokkal. Az integrált városfejlesztési stratégiák meghonosítása, a társadalmi fenntarthatóság elérésére és mérésére tett törekvések, a közösség által vezetett, integrált, immerzív, alulról jövő beavatkozások mind-mind élő diskurzus tárgyát képezik. Számuk Budapest szintjén is növekvő tendenciát mutat.

Ebbe a sodorba csatlakozva az épített környezetet, mint eszközt használó, példaértékű városi beavatkozások közösségekre gyakorolt hatását vizsgálom egyéni szelekciós szempontok mentén kiválasztott projektek esettanulmányként való interpretatív elemzése által a kvalitatív módszertanok strukturált interjú elemzési technikának segítségével. A pilot kutatás (hatásmérés) módszertana a strukturált interpretatív (megértési célú) interjúk alkalmazása volt. Az alábbiakban megjelenő, az interjúalanyok kijelentéseiből induktív módon leszűrhető tanulságok szolgáljanak vitanyitóként, posteriori megállapításokként.

A kiválasztott projektek - Budapest100, Újirány Csoport Teleki téri projektje - vállalásaikban az épített környezetet hívják segítségül. Egy megadott ügy mentén szerveződnek és olyan, a rítus és ünnep attribútumaira alapozó és a kooperatív design eszközeit használó beavatkozások, melyek más-más módszertani alternatívát kínálnak egyazon paradigmának. A mikroközösségi aktivitás szükséges, elengedhetetlen feltétele a jól működő városi környezetnek.

Vizsgálódásom során olyan kérdésekre kerestem a választ, hogy azok, akik számára ezek a projektek készülnek, elmozdulnak-e valamerre az aktivási koordinátarendszerben (közösségi aktivitás) és amennyiben igen (esetleg részben), ez az elmozdulás kauzálisan kapcsolódik-e az adott projekt kitűzött és kommunikált céljaihoz. Evaluatív kapcsolódás helyett milyenségi, deskriptív kapcsolódásokat kerestem. Az interjúalanyok között szerepeltek a projekt szervezői, gazdái, illetve a megszólított célcsoport képviselői is. A kutatás eredményeként kirajzolódott, hogy a sikeres városi közösségépítésben, milyen tényezők játszhatnak szerepet, és az épített környezet – főként környezetpszichológiai fogalmak integrálása mentén - hogyan segítheti a közösségek kialakulását (ezáltal a projektek sikerességét). Mindkét vizsgált eset kapcsán kirajzolódnak az alábbi mintázatok, melyek főként a szakmai előkészítést, kutató bevonását és a helyek birtokba vételének aspektusait érintik.

Megfigyelhetők hiányosságok a közösségfejlesztésre aspiráló helyzetben, hogy ennek módszertani oldalai nem kifejezetten kidolgozottak. A lakók/helyiek bevonása inkább ad hoc tevékenységnek tekinthető, mint tudatos és célzott programnak, mely módszerei az elméleti és a gyakorlati kutatásokban gyökereznek. A megszólítandó közösségek összetétele, elhelyezkedése, beágyazottsága, története, a lokális erőforrások a projekt elindulását követően kerülnek felszínre, mely feltételezni engedi, hogy a bevonás inkább rezonancialapú, mintsem egy jól konstruált folyamat. Azaz a közeledés befogadása, a célok átvétele nem szabályozott, inkább egyéni készségeken múlik (küldő és befogadói oldalról egyaránt), mely készségek kialakításához, fejlesztéséhez és tudatosításához eszközök nem kapcsolódnak.

A szakértő bevonása mind az akcióalapú, mind a közösségi tervezéssel foglalkozó projektek kapcsán elengedhetetlen feltétel a folyamatok és konfliktusok megfelelő kezeléséhez, valamint a kívánt diverzitású és méretű célcsoport megszólításához. A személyes oldal mentén haladva az egyéni motivációk kérdése kiéleződik. A beavatkozások demokratikus elköteleződése egyéni entitások szintjén nem egyértelműen nyilvánul meg, vagyis a kollektív értékek és érdekek természetükből adódóan egyéni szintre bonthatók le, de egy-egy vezető alkatú személy dominanciája vagy érdeklődése (esetleg megosztottsága) a kollektív szintekre is visszahathat, módosítva ezáltal eredményeket. A közösségfejlesztésnek tehát függetlenül annak eszközétől mindenképpen egy tudatos folyamatnak kell lennie, amelyre a terepen dolgozókat (legyen szó építészről, önkéntesről, hallgatóról) szükséges tréningezni mind szociális készségek, mind elméleti tudás tekintetében.

A legmarkánsabban kidomborodó alapvetés a misszió köré szerveződés, azok a beavatkozások, amelyek látens célokat fogalmaznak meg. A közösségépítést önmaga céljának tekintik, nem feltétlenül sikerre ítéltek. Hiszen az ingerküszöb eléréséhez olyan pontokra kell tapintani, amely az egyének komfortszükségleteibe tartoznak (rendezett társas és környezeti viszonyok), égető jelentőséggel bírnak, megoldásuk kivitelezhető civil oldalról is, de csak együttes erőfeszítésekkel (egymásra utaltság). Ennek a pontnak az én hasznosság érzetével célszerű párosulnia. A hosszú távú, tervezett jelenlét, a bizalom érzését növeli, míg az utánkövetés az elkezdődő mozgolódásokat tudja egy erős közös mederbe sorolni.

Környezetpszichológiai vonatkozások tekintetében az esetek a helykötődést erősítik, vagy kezdik el más identitástöbblettel is felruházni. A terek domesztikálása, a territorialitás érzés kiépítésére az épített környezettel foglalkozó projekteknek különleges hangsúlyt kell fektetniük. Éppen ezért kizárólag az információátadásra és a kulturális örökség felfejtésére alapozó beavatkozásoknak a saját módszereiket tágítani szükséges a részvételi aktivitás irányában (közös gondolkodás elindítása, moderálása megadott témában alternatív eszközökkel). A passzív és aktív befogadó attitűdök egyesülve ugyanis termékenyen fokozzák a territorialitás kialakulását, mely implikálja a környezetért vállalt cselekvő és kollektív/egyéni felelősség megtapadását.

A mértéktartás viszont a territorialitás érzésének erősítésében is elengedhetetlen. Egy adott csoport túlzott ragaszkodása, túlzott felelősségvállalása egy megadott környezeti egység irányában azt a természetes folyamatot igyekszik megakadályozni vagy mesterségesen lelassítani, ami az organikus birtokbavétel folyamata, és az artifaktum (az alkotói intenció mezőjéből kilépő objekt) önálló életre indulásának velejáró és esszenciális sajátossága. Ez a protektív hozzáállás azt nehezíti meg, hogy egy nagyobb egység vagy egy közösségen túli közösség is domesztikálhasson egy ab ovo mindenki számára hozzáférhető térstruktúrát. Ez az irány főként abban az esetben következhet be, amikor egy közösség szellemi termékeként dedikált (kisajátított) létesítmény létrehozásáról van szó.

Fontos hangsúlyozni, hogy mind a két vizsgált projekt unikális és hiánypótló kezdeményezés, hiszen a terek és a környezet befogadhatatlanságát igyekeznek enyhíteni az izoláltság csökkentésével, illetve az exploráció (tranzakcionális, folyamatosan felfedező és visszaható viszony környezet és egyén között) stimulálásával a tervezési módszerek, a tudástranszfer és az élményszolgálatás eszközeinek segítségével. Tevékenységeik finomhangolását követően igazán érzékletes és nagyléptékű, kulminálódó effektusok létrehozására lehetnek képesek a városi környezetben, városterápiai, városfejlesztési és közösségfejlesztési olvasatokból egyaránt.

A fentiekben részletezett kiértékelési szempontok egyfajta elméleti segítséget is nyújthatnak a hasonló kezdeményezések sikerfokának és előkészültségének növeléséhez.

Szerencsés Rita
Témavezető: Illés Anikó PhD
Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Doktori Iskola

---

 

A dolgozat az Emberi Erőforrások Minisztériuma UNKP-17-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült.