IPARTERV70: a káli magtisztító üzem

Az IPARTERV 70. születésnapja előtt tisztelgő sorozatunkban Haba Péter ezúttal egy igazán különleges alkotást mutat be. A káli magtisztító szinte nagyvárosi felhőkarcolók esztétikáját idézi, holott kilenc szintjén automatizált mezőgazdasági munka zajlik, immár 54 éve. Mai állapotát Gulyás Attila fotóiról ismerhetjük meg.

Fémesen csillogó, toronyházszerű épület magasodik Kál határában: emlékezetes látvány mindazok számára, akik Északkelet-Magyarország felé vonatozva éppen maguk mögött hagyják a „Kál-Kápolna" állomást. Különös idegen ez a nagyvárosias hangulatú, sőt talán még a modern felhőkarcolók nagyvonalú szerkezeteit és monumentalitását is felidéző épület a falu apró házai, kiskertjei, szántóföldjei között. Az érzékenyebb szemnek rögtön feltűnik a torony egyszerre tartózkodóan zárt és derengően áttetsző homlokzatainak finom részletvilága, a tökéletesen kompakt, mégis belső lendülettel teli tömegforma.

Kétségtelen, hogy az 1962-től tervezett és 1965–1966-ban befejezett káli magtisztító üzem kilencszintes technológiai tornya az Ipari Épülettervező Vállalat (IPARTERV) legelmélyültebben komponált munkái közé tartozik, noha alkotói, Sebestyén István építész és Garamszegi Károly szerkezettervező nem tartoznak a vállalat széles körben emlegetett, s a szakmai berkekben ma már szinte nimbusszal övezett munkatársai közé.

Az üzem elsősorban az 1960-as évek elejétől egyre gyorsabban növekvő vetőmagexport igényeit szolgálta: az Országos Vetőmagtermeltető és Ellátó Vállalat beruházásaként megvalósuló létesítményben megtisztított és mezőgazdasági forgalmazásra előkészített szemes termények – főként kukorica, borsó, vöröshere – 70%-át Svájcba, Svédországba, az NSZK-ba és az NDK-ba szállították. Nyilván ez volt az oka annak, hogy a beruházók az akkori Magyarországon elérhető legkorszerűbb, legmagasabb fokon automatizált üzemi technológia beszerzésére törekedtek. A Magyar Néphadsereg agitációs lapja, az Igaz Szó 1966-ben megjelent beszámolója szerint „a magtisztító állomás érdekessége, hogy a beérkező vagonok ürítését és rakodását teljesen gépesítették. A belső szállítások hatalmas csőrendszerben történnek, a magtárolók telítettségét pedig radar készülékek mérik. Alkalmazni kívánják az ipari televíziót, amelyeket a legfontosabb gépeknél állítanak fel." 

Az AGROTERV-ben dolgozó Birtalan András tervei szerint kialakított technológiai rendszer valóban nagyon újszerű volt akkortájt és lényegesen eltért a megelőző tíz évben épült orosházi és dombóvári üzemek termelési folyamataitól, illetve gépi struktúrájától (mindkettőt Emődy Attila és Szeleczky Ferenc vezetésével tervezték-építették 1956 és 1958, illetve 1958 és 1963 között). Kezdő lépésként a tisztítandó terményt felvonókkal a legfelső szintre szállították, ahol betöltötték a különféle tisztító-, szárító- és ciánozóberendezések vertikális – vagyis az egymás alatti szinteken átvonuló – láncolatába. Az anyagot a gravitáció előnyeit kihasználva továbbították gépről gépre, illetve szintről szintre a hosszú csövekből és csúszdákból álló szállítóberendezéseken át, végül a földszintre érve csomagolták és a tornyot övező raktárcsarnokba helyezték.

Ez utóbbi épületrész sem kerülheti el a figyelmünket, ugyanis Magyarország első valóban nagy volumenben előregyártott – és hosszú időn keresztül általános szakmai elismerésben részesült – ipari típuscsarnokának helyi adaptációjáról van szó. A csarnokrendszert a második világháború utáni ipari építészet egyik legjelentősebb szerkezettervező mérnöke, a kazincbarcikai Borsodi Vegyi Kombinát emblematikus pétisóraktárának alkotója, Gnädig Miklós és fiatal munkatársa, a Tiszai Vegyi Kombinát gigantikus építkezésének vezető építésze, Bajnay László fejlesztette ki, elsősorban könnyű-, műszer- és gépipari beruházások, illetve ipari raktárbázisok számára. 

A 9×9 m-es pillérosztású, mindössze hatféle vasbeton elemből (pillérekből, főtartó- és szelemengerendákból, tető- és falpanelekből, felülvilágító szerkezetekből) összeállítható típusszerkezet üzemi szériagyártását az 1961–1963 között lezajlott prototípus-építkezések után kezdték meg. A tervezés során nemcsak az volt a fő szempont, hogy a csarnok a lehető legrugalmasabban alkalmazkodjon a különféle technológiai igényekhez és változásokhoz, hanem az is, hogy az összkép finom vonalú, esztétikai szempontból magas színvonalú legyen. Ez a magyarázat arra, hogy miért vált ez a fejlesztés a költséghatékonyságot, a tipizálást és a flexibilitást alapelvvé emelő ún. építésiparosítás egyfajta szimbólumává az üzemi építkezések világában. 

A technológiai torony esetében a szerteágazó, nagyméretű, több szinten átvonuló gyártástechnológiai berendezések miatt nem volt lehetőség típusszerkezetek alkalmazására, de még csak helyszínen előregyártott elemek betervezésére sem. A teljes egészében monolit vasbeton keretváz tervezésekor azonban az alkotók törekedtek arra, hogy a struktúra a típusszerkezetek „szelleméhez" igazodva minél könnyebb, anyagtakarékosabb és tágasabb legyen. 

Ezt sugározza a vázszerkezetet köpenyszerűen körbeölelő homlokzati struktúra is, mely a pillérek konzolos fejezetein nyugvó födémlemezekre támaszkodik, s nyersbeton mellvédfalak közé rögzített profilüveg szerkezetekből áll. A két ellentétes minőségű anyag egymással váltakozó vízszintes sávjait finom tagolásrend olvasztja szerves egységbe: a profilüvegsávok szerkezetéből adódó csíkozás a nyersbeton mellvédfalak rovátkolt felületeiben folytatódik. Ez a szinte szövetszerűen sűrű és egyöntetű felületképzés meglágyítani látszik a kemény, érdes betont és a páncélként fénylő üveget, amelyek a lekerekített sarkokon átfordulva csak még szelídebbé válnak – kiteljesítve a tömegforma egységét és a homlokzati felületek folyamatosságát. A lekerekített sarkú hasáb és a parapetfalakkal közrefogott átetetsző szerkezetek ötlete persze az építészet történetében jártas szemlélőt emlékeztetheti az S. C. Johnson and Son vállalat számára Frank Lloyd Wright tervei szerint létesült – s szinte minden európai és amerikai építész számára jól ismert, mert végtelen mennyiségben publikált – Racine-i (Wisconsin, USA) üzemi és irodai épületegyüttes (1936-1939) részét képező laboratóriumtorony látványára, ugyanakkor a káli épület összhatása, karaktere a lényegesen eltérő természetű anyagok és szerkezetek révén mégis más.

A kompozíció tisztaságát még a homlokzatokat áttörő gépészeti berendezések „öntörvényűen" elrendeződő szerelvényei és nyílásai sem tudják szétzilálni, sőt, aszimmetrikus mintázatukkal és kissé durva formáikkal inkább ráirányítják a figyelmet a részletek cizelláltságára, precíz geometriai rendjére és a szigorúan ismétlődő, de a sarkokon „életre kelve" meghajló horizontális sávok mozgalmasságára. Az épület plaszticitása tovább gazdagodik a tetőn magasodó, szoborszerűen kialakított gépészeti építmények révén: formáikban és felületi kialakításukban a Le Corbuiser-féle marseilles-i Unité d’habitation tetőteraszán sorakozó jellegzetes betonszerkezetek ma már kissé közhelyesnek tűnő idézetét sejtjük – különösen a ciánszellőző berendezés felfelé szélesedő, pillangószárnyszerű fedőlemezzel kialakított, ovaloid kürtője esetében.

Az épület e markáns karaktere valójában egy, a maga idejében nagyon is kockázatos – ám végül sikerre vezető – tervezői döntésnek köszönhető. A két alkotónak volt bátorsága arra, hogy e hatalmas épület műszaki megoldásait és látványvilágát a nyersbetonra alapozza egy olyan időszakban, amikor az állami építővállalatok csak ritka, különleges esetekben voltak képesek (vagy hajlandóak) megfelelő minőségű betonfelületeket előállítani, amikor a szakmán kívüliek körében – lássuk be, gyakran teljesen érthetően – mélységes ellenérzéseket váltott ki még a legkisebb „meztelen" betonrészlet is, amikor a legkevésbé sem élt a köztudatban, hogy ez az anyag nemcsak az épületek „láthatatlan" vázát képezheti, hanem egyben külső, „nemes" felülete, különleges látványeleme is lehet, amikor mindent burkolóanyagokkal vagy festékkel takartak el, ami nem nyújtott – legalábbis a hagyományos értelmezés szerint – befejezettnek tűnő látványt. Mindazok az építészek tehát, akik nyersbeton felületekben gondolkodtak, hosszú küzdelemre számíthattak minden fronton... 

Bár Sebestyén és Garamszegi nem rögzítette a 22. sz. Állami Építőipari Vállalat kivitelezési munkálataival kapcsolatos élményeit és tapasztalatait, feltehető, hogy az építkezés nem volt problémák nélküli folyamat – még akkor sem, ha tudjuk, hogy az ipari építészetben gyakrabban adódott lehetőség a merészebb kísérletekre. Arra, hogy bizonyára nem volt teljes harmónia a tervezők és a kivitelezők között, némely betonrészletek töredezett-repedezett formái utalnak, melyek helyenként megtörik a homlokzatok esztétikai egyöntetűségét (legalábbis bizonyos távolságból nézve). 

Talán csak véletlen, mégis elgondolkodtató, hogy a Magyar Építőművészet című folyóirat éppen abban a lapszámában mutatta be a káli magtisztítót, amely Szrogh György Apropos nyersbeton… című nevezetes írását is közölte. Ebben a szerző átfogó igénnyel – és érezhetően rengeteg negatív tapasztalat alapján – elemzi a fenti problémák hazai építőipari, építészszakmai és közízlésbeli hátterét – eljutva még az előregyártott és a monolit vasbeton szerkezetek közötti esztétikai különbségek boncolgatásáig is (de a káli épületet közvetlenül nem érintve).

Bárhogy is zajlott a kivitelezés és bármit is éltek át a tervezők a homlokzatok kivitelezése során, nem kétséges, hogy ez az egyszerű eszközöket alkalmazó, de nagy kivitelezői figyelmet igénylő, rafinált nüászokban kibontakozó kompozíció több mint ötven évnyi intenzív ipari igénybevétel, illetve a megfelelő szintű és rendszeres karbantartás hiánya ellenére is jelentős mértékben intakt maradt. Persze mindenütt az erős állagromlás jeleit találjuk – a felületek kopottak, rozsda- és ázásfoltosak, a profilüveg-elemek sok helyütt kimozdultak, töröttek, hiányosak, de ezek az összkép egységét mégsem bontják meg, inkább csak az érzékenyebb részletek struktúráját szaggatják fel. Mindazonáltal ez az eredeti formákat viszonylag stabilan őrző állapot nemcsak a jó tervezési minőségnek köszönhető, hanem annak is, hogy az épület – úgy tűnik – megszakítás nélkül használatban volt átadása óta. Értesüléseink szerint az épület mindmáig magtiszítóként üzemel az eredeti technológiai berendezésekkel együtt (!), s mint ilyen, immár egyszerre jelent kiemelkedő építészettörténeti és ipartörténeti értéket.

Végezetül emlékezzünk meg arról is, hogy a Sebestyén-Garamszegi tervezőpáros és Birtalan András technológus a káli épülettel szinte teljesen egyidőben egy másik, hasonlóképpen magas színvonalú, de más karakterű magtisztító tornyot is felépített Lepsényben. A hétszintes torony az 1950-es évek első felében Meller Dezső tervei szerint épült magtisztító üzem bővítményeként valósult meg. Ez az épület azonban nem volt olyan szerencsés, mint a káli: miközben a Meller-épületszárny még áll, a Sebestyén–Garamszegi–Birtalan-féle már nem – csatlakozásának valahai helyére csak egy befalazott homlokzatszakasz emlékeztet. 

Ez a veszteség a korszak kutatója számára sajnos nem szokatlan élmény: az 1950-es és 1960-as évek ipari épületeinek – az egész magyar modern építészet egyik legjelentősebb emlékcsoportjának – egyre növekvő hányada jut hasonló sorsra napjainkban. Az tehát, hogy a káli torony ma is eredeti rendeltetése szerint működik, nemcsak kuriózum, nemcsak a szocialista nagyipar világát visszaidéző „retrofíling", hanem fennmaradásának legfőbb záloga is. 

Mert abban a pillanatban, ahogy ezekből az épületekből eltűnik az ipari tevékenység, fizikai létük is lassú bomlásnak indul vagy valamiféle ingatlanérdek útjába kerülnek: mivel többnyire távoli, nehezen megközelíthető helyeken állnak, térrendszereik túlságosan speciálisak és környezetük jobbára erősen szennyezett, új funkció szerinti használatuk, felújításuk a mai Magyarországon úgyszólván teljesen reménytelen. Az ipartelepek értékmentő rehabilitációját legelsősorban a merev gazdasági korlátok, az egészségügyi kockázatok, a hasznosítási lehetőségek szűkössége és – nem utolsó sorban – a negatív előítéletek teszik bonyolult, küzdelmes feladattá. 

Mondhatjuk persze, hogy az ipari építészet a forgandó technológiai-piaci világnak kitett, múlandó műfaj, s ekképp sorsa eleve elrendelt, mondhatjuk, hogy ez a veszteség környezetünk megtisztulásának, ökológiai rehabilitációjának és posztindusztrializációjának elkerülhetetlen ára. Ugyanakkor a helyzet sokkal bonyolultabb, mert a mérlegnek két oldala van: nem feledhetjük, hogy a másik serpenyőben a távoli országokba kitelepített gyártóbázisok súlyos terhe és a bontások (illetve a gyakorta rájuk következő új építkezések) nyomán előálló környezeti terhelés (hatalmas tömegű hulladék, nagy energiaigény stb.) áll.

Haba Péter

Az írás egyes részletei a szerző 2019-ben megjelent Magyar ipari építészet 1945–1970 című könyvéből származnak. Az archív képeket a (Modern) (Ipari) Építészetért Alapítvány – IPARTERV Fotóarchívum bocsátotta rendelkezésünkre. Köszönjük!

A tematikus felvetések megjelenését az Építészfórumon az NKA támogatja.

Felhasznált irodalom:

Bajnay László–Szendrői Jenő: Ipari építészeti típustervek. Magyar Építőipar VIII. évf. (1961) 8. sz. 353–359.
Csics Miklós: Megvalósult hazai típusépítmények. Magyar Építőipar XIII. évf. (1964) 12. sz. 723–733.
D. Szabó László szerk.: Magyar Országos Típustervek Katalógusa – IV. Ipari-, közlekedési-, tárolási és egyéb épületek. ÉM Építésügyi Tájékoztatási Központ, Budapest, 1966.
Felépül 1966-ban – a káli magtisztító. Igaz Szó IX. évf. (1966) 4. sz. 22.
Magtisztító technológiai torony, Lepsény. Magyar Építőipar XV. évf. (1966) 1. sz. 38–39.
Magyar áruk a nagyvilágban. Figyelő 1966. november 30. 2.
S. I. (Sebestyén István): Káli Magtisztító. Műszaki Tervezés VI. évf. (1966) 4. sz. 1–3.
S. I. (Sebestyén István): Magtisztító, Kál. Magyar Építőművészet XVI. évf. (1967) 1. sz. 21–24.
Szabó Árpád: A mezőgazdasági ipar építészete. Magyar Építőművészet III. évf. (1954) 7–9. sz. 231–247.
Szrogh György: Apropos nyersbeton... Magyar Építőművészet XVI. évf. (1967) 1. sz. 54–56.
Univerzális daruzatlan üzemi épület (pillérállás 9,00 × 9,00 méter). Tervezési Tájékoztató – IPARTERV 1961. augusztus
Zentai Zoltán: Ipari épületek tipizálása. Magyar Építőipar X. évf. (1961) 5. sz. 213–220.