építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

"Izgalmas agymenés volt"

Hogyan változtatnak köztérré egy hidat a budapestiek? Hogy jelenik meg mindez egy olyan ingergazdag környezetben, mint a Velencei Biennále? Mit jelent a "Freespace" mottó és mi a magyar pavilonban felépülő installáció fő üzenete? Oravecz Júlia, Tornyánszki Éva és Pongor Soma mesélt nekünk az idei Biennále magyar kiállításának koncepciójáról, kihívásairól, a közterek és a társadalom mai viszonyáról. 

ÉF: Hogyan kapcsolódik az általatok tervezett installáció az idei Építészeti Biennále főkurátori “Freespace” felhívásához?

Oravecz Júlia: A kurátori manifesztó viszonylag tágan hagyja ezt a kérdést és a szabad tér különböző történeti hivatkozásaival kevésbé foglalkoznak, vagy nem is utalnak vissza. Mi is inkább valamiféle egyéni definíciót kerestünk erre, és elég sokféle irányból közelítettük meg. A magyar pavilonban megvalósuló installáció egy pozitív történettel reagál a “Freespace” felhívásra. 2016-ban a Szabadság hidat a környéken zajló infrastrukturális felújítás miatt lezárták, és pillanatok alatt megtelt piknikezőkkel, grillezőkkel, jógázókkal. A városlakók úgy használták a hídtestet, mint egy köztéri bútort. Bár követelésük nem volt a “hídfoglalóknak”, mégis proaktív módon fejezték ki, milyen városban szeretnének élni.

ÉF: Számotokra mit jelent a “Freespace”?

OJ: Nekünk a szabad tér azt jelenti, hogy semmiféle feltétele nincs annak, hogy használjuk a teret. Ezalatt azt értem, hogy nem kell hozzá külön engedély, nem kell semmit sem fogyasztanom. Nem azért használom a teret, mert megengedhetem magamnak, hanem pusztán azért, mert ott van és használni akarom. Megteremtem magamnak azt, amire szükségem van.

ÉF: Említetted, hogy a koncepcióalkotás elején az is megközelítési irány volt számotokra, hogy mitől nem szabad egy tér. Ez alatt mit értetek pontosan?

Tornyánszki Éva: Felmerült bennünk, hogy azokkal a köztéri jelenségekkel foglalkozzunk, amik félelmet keltenek, csökkentik a biztonságérzetet és direkt vagy indirekt módon kizárnak társadalmi csoportokat a városhasználatból. Végül úgy döntöttünk, hogy egy pozitív értelmezést választunk és azzal képviseljük az országot, erre a Szabadság híd-sztori több mint alkalmas volt. Ez egy olyan reménysugár a köztérhasználatban, ami elősegíti azt, hogy még több hasonló kezdeményezés jöjjön létre és emellett egy pozitív és demokratikus városhasználatot szemléltet.

OJ: Találtunk egy olyan nézőpontot, ami a folyamat állomásaként szemléli a köztérhasználatot: hogy mennyi félelem van bennünk, amikor a tereket szabadon használjuk, a saját tetszésünknek megfelelően. Merészség kell ahhoz, hogy egy hídfoglalás szintű esemény létrejöjjön. Ez nem volt mindig így és nem volt mindig ilyen egyszerű. A Szabadság híd 2016-os elfoglalásánál már döntő többségben voltak azok, akik a rendszerváltás után születtek, ők a szocialista örökséget már nem viszik magukkal a tetteikben.





ÉF: Mi a kiállítás fő üzenete?

OJ: Számunkra a Szabadság hídon történteknek egy nagyon erős pozitív üzenete van: merj változtatni! A szabad városi terek kialakításához bátorság kell. Noha ez egy egyszeri, kiragadható és nagyon látványos esemény, de alapvetően rajtunk múlik, hogy mit kezdünk a köztereinkkel, és hozzá merünk-e nyúlni a városhoz. Vannak szabályozások, korlátok, keretek, de ezeken belül is van egy rendkívül széles skála, amit használhatunk. A kérdés továbbra is az, hogy valóban birtokba merjük-e venni a tereinket.

TÉ: Erre utal az alcímünk is: Új horizontok a városban. Szeretnénk olyan nézőpontokat és lehetőségeket megmutatni, amivel ez az – itthon még - újfajta városhasználat meg tud tapadni. Erre nagyon jó elem a Studio Nomad által tervezett kilátó is, amivel nemcsak közvetlen módon fedezhetünk fel új perspektívákat, de ezeket a lehetőségeket is szimbolizálja.

OJ: Minket egyébként a Nomád keresett meg először, mert szerettek volna indulni a Biennálén és kerestek egy kurátorcsapatot. Mind a tartalmi, mind az építészeti koncepciót harmonikus párbeszédben alkottuk meg.

Pongor Soma: ... és ez a harmónia abból ered, hogy csapatként gondolkozunk. A kiállítás központi témája is közösségi indíttatású és mi is egy ilyen történetet helyeztünk a középpontba.

TÉ: Nagyon jót tesz, hogy a csapatban ennyire sok nézőpont találkozik, hogy hasonló értékrendek mentén, de mégis másféle készségekkel és meglátásokkal rendelkezünk. A koncepció is ezt a sokféle nézőpontot ütközteti, ugyanúgy, mint ahogy egy ilyen városi jelenség esetén is.

ÉF: Mik voltak a főbb kihívások? 

PS: Már az kihívás volt, hogy a Biennálén jelenik meg az installáció. A magyar pavilon egy elég ingergazdag környezetben van, így a látogatónak gyakorlatilag gyors élményt kell adnunk. A kiállítás egyik központi elemeként egy kilátót helyeztünk el az átriumban. Ennek üzenete a személyes használatra utal vissza, és arra, hogy egyszerű eszközökkel képesek vagyunk új nézőpontokat teremteni egy már általunk ismert térben. Annak átalakításával vagy egy kisebb beavatkozással olyan nézőpontokat láthatunk meg, amik első ránézésre nem jellemzőek az adott térre. Éppen ezért a kilátó is egy pavilonba helyezett objektumként jelenik meg és nem kapcsolódik szervesen az épülethez. A használat is egyszerű és magától értetődő, de mégis többlet élményt nyújt: új téri helyzetet, új perspektívát ad. 

TÉ: Az intellektuális kihívások mellett rengeteg gyakorlati is volt. A kilátó kapcsán felmerültek műemlékvédelmi, biztonságtechnikai kérdések is, de olyan kiállításszervezési szempontok is, mint sehol máshol eddig. Szerencsére a szervező, Ludwig Múzeum csapata rengeteget segített ezek áthidalásában.

OJ: Számomra az is kihívást jelent, hogy megfeleljünk a szakmai színvonalnak, miközben a Biennále kiállításokra jellemző meghökkentő, látványos, a wow-hatást kiváltó élményt is adjunk. Ráadásul mi nem egy klasszikus építészeti témát mutatunk be, hanem urbanisztikait, azon belül is egy határterületet. Ma már ennek abszolút helye van a Biennálén, de még mindig kevés a hasonló felfogásban felépült installáció. Kihívás, de fontos elérni azt, hogy az emberek a szakmára vonatkozó alapvető kérdéseket feltegyék maguknak, például, hogy milyen köztereket szeretnénk a jövő városában látni. Nem könnyű, de szép feladat egy olyan kiállítást összeállítani, ami elindítja az emberekben ezt a folyamatot. Reméljük, hogy nekünk sikerül ezt elérni. 


a magyar pavilon



ÉF: Mennyiben módosult a koncepció az eredetihez képest?

OJ: Ősszel voltunk egy terepszemlén, már az is rengeteget változtatott az eredeti elgondoláson, ahogy az is, hogy egyre mélyebbre merültünk a témában. Konkretizáltuk, hogy mit szeretnénk elmondani annak a közönségnek, aki kint van, ahogy azt is, hogy mi hogyan szeretnénk megkülönböztetni magunkat a többi kiállítástól.

TÉ: Egy izgalmas “agymenés” volt az, amikor először kimentünk terepszemlére. A Biennále egy speciális műfaj, aminek csak úgy tudunk megfelelni, ha nagyon sokat egyszerűsítünk és egy hazai kiállításnál sokkal nagyobb léptékben gondolkodunk. A versenytársak mellett rengeteg szakértőnek, látogatónak kell bemutatnunk az installációt, akiknek sokszor már nem lehet nagyon újat mondani. A finomhangolásokat ezért úgy balanszíroztuk, hogy ez a sokféle érdeklődésű ember egy igazán izgalmas élményt és új tudást kapjon.

ÉF: Mennyire vonjátok be a közönséget?

OJ: A kilátó maga is a látogatókra “épít”. Ők fogják azzá tenni, aminek szántuk, azáltal, hogy felmennek, meghódítanak egy új területet a Giardiniben, gyönyörködnek a kilátásban és a hídszerkezetre direkten utaló zöld, íves felületen megpihennek. Másrészt a kiállításnak van egy Instagram felülete, amin a közönség láthatja a saját és mások posztjait, melyeket a kilátón vagy épp a Szabadság hídon készítettek.

ÉF: A kiállítások katalizátorként működnek, gondolatokat, érzéseket váltanak ki belőlünk, ötleteket indítanak el bennünk. A magyar pavilon installációja a Szabadság híd történetével a közterekkel, azok újra- és átértelmezésével foglalkozik, így elengedhetetlenül is olyan kérdéseket juttathat a látogatók eszébe, mint hogy milyen köztereket szeretnénk a jövő városaiban látni. Ti milyen köztereket szeretnétek látni? Létezik egyáltalán ideális köztér?

OJ: Erre nincs konkrét válasz, ez inkább egyfajta tervezői attitűd. Természetesen a várostervezők, önkormányzati szakemberek, döntéshozók sem dőlhetnek hátra és hagyhatják teljes egészében a városhasználókra a tér kialakítását, de szükség van a rugalmasságra és az egymás közti kommunikációra. Mindez azonban a tervezési szemponton túl adminisztratív, törvénykezési kérdés is. Fontos, hogy olyan flexibilis keretek jöjjenek létre, amik 30 év múlva is működnek, sőt, a megváltozott igényekhez könnyen alakíthatóak.

PS: Ez függ a tér fizikai és szellemi dimenzióitól is. A Szabadság híd esetében a kulturális beágyazottság is közrejátszott abban, hogy abban a pillanatban “ideális” köztérré válhasson. De a város- és a köztértervezésnek tényleg az a kulcsa, hogy a tervezési projekt végeredményét rugalmasan alakíthassák a későbbi használók.

OJ: És ez a flexibilitás még azt is jelenti, hogy megújulni képes. Nemcsak az adott tér, hanem az is, aki használja. Szociális interakciók jönnek létre, különféle környezeti benyomások érik az ott lévőket. A városokban - így Budapesten is - folyamatos terhelésnek vagyunk kitéve, nem mindig figyelünk egymásra, és ebben a közegben nagyon fontos az, hogy mi is meg tudjunk újulni időről időre. Ebben segít, ha nem kell mindig kivonulni a városból, ha van néhány hely, ahova hétköznapokon el tudunk úgy menni, hogy ez a megújulás megtörténjen velünk. Erre volt jó színtér a Szabadság híd.

ÉF: Hogyan inspirálják vagy változtatják meg az építészek szerepét az olyan városi kezdeményezések, mint amilyen a hídfoglalás is volt? 

TÉ: A kiállítás katalógusához készítettünk interjút Benkő Melindával, a BME urbanisztika tanszék vezetőjével, aki ezt nagyon szépen megfogalmazta: “túl kell lépni azon, hogy mozdulatlan látványra komponáljunk dolgokat.” Egy város sosem mozdulatlan. Emberek, emberi interakciók alkotják. Egy ilyen esemény felhívja a figyelmet arra, hogy egy több mint egy évszázada a város két partját összekötő, alapvetően közlekedési funkciójú építmény is “változik”, megújul, átalakul. Az épített tereknek lehetővé kell tenniük a szabad térhasználatot, az élhető városokhoz szükség van nyitott, definiálatlan vagy épp alkalmazkodóképes terekre. Természetesen naiv lenne azt gondolni, hogy ez csak az építészeken, az építészeti hozzáálláson múlik.

Fürdős Zsanett

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »