Kakukktojások?

Az idei Pro Architectura-díjasok között először kapott önálló tájépítészeti alkotás elismerést. Paradigmaváltás tanúi vagyunk, vagy ez volt az egyszeri kivétel a díj életében? Bardóczi Sándor interjúja Steffler István és Szloszjár György tájépítészekkel.

Az idei Pro Architectura-díjasok között először kapott önálló tájépítészeti alkotás elismerést. Paradigmaváltás tanúi vagyunk, vagy ez volt az egyszeri kivétel a díj életében? A kitüntetésről, a tervezés körülményeiről és a terület utóéletéről Bardóczi Sándor kérdezte a Lágymányosi-öböl környezetrendezésének vezető tervezőit, Steffler István és Szloszjár György tájépítészeket (Garten Studio Kft.).


Építészfórum: Az elismerésetek egyben azt jelenti, hogy a tájépítész szakma lassan megtalálja helyét az építészet nagy családjában?

Steffler István: Az első Pro Architectura-díjat egy adott építészeti alkotás kiemelkedő színvonalának elismeréseként 1992-ben adták át, az azóta eltelt 17 év alatt táj-, és kertépítészek 3 alkalommal kaptak díjat¹. Dékány Margit 1999-ben, Török Péter 2005-ben, és most mi 2009-ben. Ez lehet akár kevés akár sok is, de nem ez a lényeg. A kertépítészet mint önálló szakág, mint önálló építészeti alkotásokat létrehozó tevékenység, nem csak a napi tervezési folyamatok során kap egyre nagyobb szerepet, hanem a szakmagyakorlás révén megvalósuló tájépítészeti alkotások és alkotóik is egyre több neves díjat nyernek. Meggyőződésem, hogy jóval több alkotás és tervező díjra érett és díjra érdemes, mint amennyi megmérettetett az elmúlt évek során. Nemzetközi szinten is megjelennek már hazai tervezőink: könyvekben, díjakban, elismerésekben, kiállításokon. Érdekes megemlíteni, hogy a LAE² kétévenként megjelenő kiadványában az öböl projekt nem kapott helyet, ez előtt értetlenül állunk.

ÉF: Mi motivált abban, hogy beadjátok a pályázatot? Irányt akartatok mutatni, hasonlóra biztatni az egész szakmát?

Steffler István: Az utolsó pillanatig nem gondoltunk arra, hogy beadjuk. Kertépítészeti alkotás önállóan még nem került jelölésre, ezért nem is reméltük, hogy van esélye a mindig erős építész mezőnyben. A végső döntést Eltér István bíztató szavai után hoztuk meg, aki egyértelművé tette, hogy a Pro Architectura-díjon való megmérettetés teljes mértékben nyitott a kamara részét képező tagozatok számára. Szerettük volna bizonyítani a szűkebb szakmánk számára, hogy ha kellő energiát fektetünk egy nívós munka színvonalas pályázati anyagának összeállításába, azzal igenis lehet sikereket elérni.

A kamarai bíztatás azonban kiegészült egy egészen másfajta motivációval is, melyet nem szabad elhallgatni. 2008-ban a Kopaszi gát Budapesti Építészeti Nívódíjban részesült, az ’egyéb, környezet-, és arculatformáló innovatív alkotás’ kategóriában, melyről utólag szereztünk tudomást, és ahol sem cégszerűen, sem személyesen nem voltunk még csak megemlítve sem. Nem elemezném a helyzet önmagáért beszélő tragikomikumát, de a mostani Pro Architectura-díj különösen élesen világít rá a helyzet fonákságára, és – megvallom – számunkra kicsit elégtétel is.

ÉF: Hogy értékelitek utólag a sikeres szereplést? A Kopaszi- gátról és a fejlesztésről a média sok rosszat írt. Nyilván ti belülről ezt egy kicsit másként látjátok…

Szloszjár György: Az elismerés valójában a folyamatban résztvevő valamennyi szereplőnek szól. Megrendelő, tervezők és kivitelezők egyáltalán nem zökkenőmentes, de végeredményben igen eredményes együttműködésének. A ’zökkenőmentest’ akár el is hagyhatnám, mert egyik projekt sem nélkülözi a nehézségeket, így aztán ez egy alapállapot. Az, hogy eredményes volt, több tényező is alátámasztja. Első helyen említeném, hogy itt az ingatlanfejlesztő alapvetően más – idehaza még igencsak szokatlan – módszerét választotta egy terület felértékelésének. Nyílván maga a terület morfológiája és természeti környezete is hozzájárult az ötlethez, hogy ezeket a telkeket (és itt most egészen a Budafoki útig elnyúló volt iparterületről beszélünk) a környezeti nívó robbanásszerű emelésével lehet „feltőkésíteni". Az urbánus környezetrendezés szinte minden esetben épületek kontextusában jelenik meg, és igen ritka az ebből az alá, vagy mellérendelt szerepből való kilépésre a lehetőség, viszont ez utóbbira nagyobb arányban találunk példát a víz-, és folyópartok esetében, és az öböl is ilyen. Tény, hogy az ötlet bevált, a gát közparki fejlesztésével az Öböl XI. képes volt „aranyat" csinálni, akármilyen az olvasata is ennek a média szemszögéből. A Lágymányosi-öböl kotrására, a part rehabilitálására, a nagyon magas színvonalú közparki infrastruktúra létrehozásába tényleg beleinvesztálták azokat a milliárdokat és ezek a befektetettnél jóval nagyobb felértékelődést hoztak a fejlesztő számára az ingatlanpiacon. Ebből a szemszögből talán ezt így még senki sem láttatta a médiában. A tranzakció sikeressége azt mutatja, hogy magyar viszonyok között is lehet azzal számolni, hogy a minőségi környezetrendezés nagyságrendekkel felértékelheti egy terület piaci értékét – akár még a tényleges építészeti beruházások előtt. Sajnos, ma még kevés olyan nagyhal mozog a hazai vizekben, aki ezzel komolyan számol, pedig ha túlkínálat van lakásból, irodából, kereskedelmi négyzetméterekből, akkor szinte a környezet minősége az egyetlen fűszál, amibe egy fejlesztő kapaszkodhat.

Steffler István: Először általánosságban beszélve, a pozitív szereplések nagyrészt köszönhetők a megbízóknak (akár építészek, akár fejlesztők), akik olyan tervezőket részesítenek előnyben, akiknek a felkészültsége garancia a magas formai, funkcionális és műszaki megoldások összetett szempontrendszerének biztos kezelésére. A külföldön (és egyre inkább itthon is) egyre gyarapodó pozitív példák mind erősítik a megbízók részéről a minőségi környezetrendezés igényét, és állandó megújulásra késztetik a tervezőket. A ’valami újat, valami mást, valami jobbat’ pozitív versenyszelleme kitörést jelenthet a kortárs kertépítészet számára, és felelősséggel karöltve valóban a közösség javát szolgálja. Emellett be kell vallani, hogy szerintem felfelé ívelő szakmánkban vannak fehér foltok, olyan tárgyú megbízások, melyek hazánkban még teljesen újszerűek, úttörő jellegűek. Legyünk őszinték: ezekben az esetekben megelőlegezett bizalomról beszélhetünk a megrendelők részéről, egyben egy esélyről, mely során mérföldkövek születhetnek. A Kopaszi gát biztosan ilyen a Duna-part közösségi térformálásának terén. Ez utóbbi téma napi szinten felmerül építész körökben, mivel erős a szándék, hogy kezdjünk valamit a Duna-parttal, akár átfogó koncepció alapján, akár projektekhez rendelten, pontszerűen – ki-ki a maga szándéka és lehetősége szerint. A Lágymányosi-öböl esetén pontszerűségről beszélhetünk, a szándékot és a lehetőséget egy magánbefektető teremtette meg. A fejlesztésnek helyet adó ingatlan megszerzése, felértékelése, majd továbbadása sok vitát váltott ki elsősorban politikai szinten, de szakmailag tagadhatatlan az a pozitív változás, ami az öbölben végbe ment (bár azóta sajnos megtorpant).

ÉF: Ha végigsétálok a gáton, akkor nekem szembetűnik, hogy az iszonyatos, szinte befoghatatlan méretek ellenére, mintha négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre meg lenne tervezve a burkolaton át a növénykiültetés színkompozíciójáig minden. Ez a részletgazdagság nekem olyan valószerűtlen, hogy ne mondjam „svájci" beütésű. Nem szakadtatok meg a sok munkától?

Steffler István: Szerződésben mi a T2a Építészirodával voltunk. A tervezést koncepcióalkotással kezdtük, ez igen izgalmas szakasza volt a folyamatnak. A megbízásunk az egész öbölre szólt, tehát a keleti és a nyugati partra egyaránt, mely összesen 20 hektárt tesz ki. A terület jellege lehetővé tette, a rendelkezésre álló kevés idő pedig szükségszerűvé, hogy felosszuk a területet. Én foglalkoztam a fejrésszel, (Andalgó utca, Lágymányosi híd felé eső terület), valamint a Kopaszi gáttal; Kontra Dániel és Salgó Borbála a Kopaszi gáttal; Szloszjár György és Remeczki Rita a nyugati parttal (Vízpart utca). A Vízpart utca sajnos nem az eredeti koncepció és tervek szerint valósult meg, ezért nem szerepeltettük a pályázati anyag részeként, és nem szerepel az alkotók neve a díjazottak között. Szerepük azonban szervesen fonódik össze a tervezés teljes folyamatával. Hadd fogalmazzak kissé laikusan és pongyolán, de úgy érzem, hogy kifogyott a szufla a fejlesztőből a Vízpart utcánál, és a befektetői szándék sem volt annyira vegytiszta, mint a gáton, de el kell ismerni, hogy jóval összetettebb is a Vízpart kontextusa, mint a gáté, vagy az Andalgó utcáé. Jelentős dolgok valósultak meg itt is, például a Spartacus Evezős Központ, Yacht klub, focipálya, futópálya, de az egységes gondolatra felfűzött teljes területrendezést már nem találjuk. Elmaradt Vadász Bence gyalogos hídja és a T2a által tervezett „csodapók étterem" megépítése is. Ezek nélkül pedig a Lágymányosi-öböl akár szó szerinti értelemben is félkarú óriás.

Szloszjár György: Az átgondoltság és részletgazdagság, melyekre a kérdésben utaltál, szerintem arra vezethető vissza, hogy világosan, jól leosztott feladatok mentén dolgoztunk, így mindenki elmerülhetett kapkodás nélkül a részfeladatokban. A kiviteli tervek az általunk általánosan felállított mércéhez képest jóval egyszerűbbek voltak, aminek több oka is volt. A tervezéssel párhuzamosan folyt a kivitelezés, ami soha nem tesz jót a terveknek. Voltak szerződésbeli kérdések, melyek szintén behatárolták a tervek mélységét. Utoljára hagytam a kivitelezőket, akik rendkívül konstruktívak voltak a kivitelezés során, és maximálisan igazodtak a tervezői elképzelésekhez, s a helyzetből adódóan sokszor önálló feladatmegoldásra is kényszerültek. Kiemelném az Everling Kft-t és az Attraktív kert Bt-t, akik elsősorban a zöldfelületek minőségéért feleltek. Az utóbbi cég - mint fenntartó - felel a gyönyörű gyepért, a növényekért, környezet rendezettségéért. Nagyon nagy szerencsénk volt velük: eredendően ők a családi ház kertjeinek léptékéhez voltak eddig szokva: ezért minden részletre ügyeltek. Itt lettek nagyok, még hiányzik belőlük az a „zsiványság", ami egy nagyobb profitéhes kivitelező céget gyakorta jellemez.

ÉF: Ami szerintem igazán erőssége ennek a tervnek, az a Duna-partok kezelése. Mióta szakmai eszemet tudom, megy a szöveg a budapesti Duna-partok élhetővé tételéről, az emberek és a város vízhez közel hozásáról, de amikor szembetalálkozik ez az óhaj a vízügyi szakmával, az árvízi biztonsággal, vagy a Duna 8,5 méteres iszonyatosan tág határok közötti pulzálásával, akkor – hogy stílszerű legyek – az elképzeléseket elmossa a víz. Nektek nem gyűlt meg a bajotok a vízüggyel?

Steffler István: A vízüggyel a megbízó tartotta a kapcsolatot. Mi a vízállási adatokat elemeztük, és megpróbáltuk úgy belőni a parti illeszkedéseket, rézsűszögeket, funkciókat, hogy a legtöbb jellemző vízállás mellett a használati és esztétikai érték arányban maradjon. Meghatároztuk, hogy mi az, amit elönthet a víz; mi az, ami maximum néhány hét vízborítást bír el; és mi az, amit csak az extrém árvizeknek „adunk oda". A Nagy Duna partvonalához nem nyúltunk, de bátran garázdálkodtunk az öblön belül. Közel 70.000 m³ földet mozgattak meg a part mentén, ami egy tervezőnek azért „5B-s ceruzás élmény". Így jött létre a fövenyes part, a vízi színpad lelátója, a promenád és a homokos plázs is. A mai fejünkkel is merésznek tartott, nagy léptékű vonalakból úgy értékeljük, hogy egy felszabadult eredmény született.

ÉF: A park és különösen az épületek a mai napig kissé szellemjárta helyek. Nincs tömegközlekedés, azt a párszáz méter villamos sínt, ami az 1-es villamost áthozná Budára 14 év alatt nem sikerült összehozni, a megépült pavilonokat pedig nem lakták be a bérlők. Bár a reklámcégek lassan kezdik felfedezni a területet mint forgatási helyszínt: legutóbb a MédiaUnió „Nincs de!" közérdekű kampányának egyik spotját készítették el itt. Nekem pedig az a fixa ideám, hogy amire a tévéreklámok kicsit idealizált világa „rácuppan", mint helyszínre, az az igazi „nívódíj" a környezetalakítás terén. Ti mindezt hogy értékelitek?

Steffler István: Igen, mi is tapasztaltuk már, hogy többször volt a helyszínen reklámforgatás, vagy például esküvői fotózás, ami szerintem szintén jó mérce arra, hogy sikerült-e megfelelő környezetminőséget létrehozni. Szerintem a kisgyerekesek, bringások, futók körében, főleg a XI. kerületi lakók között egyre jobban elterjed a park létének híre, a fenntartás pedig példás, főleg ha a többi budapesti közparkkal vetem össze. Széles spektrumon mozog a használhatósága: csapatépítő tréningeket, családi napokat, önkormányzati programokat szerveznek, volt itt Sárkányhajó Klub Legénység EB; autó bemutató; állandó életet jelent a Spartacus Evezősklub sportolóinak jelenléte a vízen. Egyre nagyobb az ’élet’, és ez mindennél jobban bizonyítja, hogy a fejlesztés ’bejött’. Nagyon kéne a tömegközlekedési kapcsolat, a gát pedig teljes értékűen akkor tudna üzemelni, ha az eredetileg elképzelt ingatlanfejlesztések, illetőleg a gyaloghíd realizálódnának. Erre már rá lehetne építeni az eredeti gasztro-sétány koncepciót, a pavilonokban is megjelennének az éttermek és kávézók.

ÉF: Attól nem féltek, hogy amint megindul egy ingatlanfejlesztés, az a birtokon belül tudva a parkot, „elreteszeli" a közhasználattól a gát „kapuit".

Steffler István: A portugál tulajdonos szándékairól nincsenek információink. A rendezési tervben a terület besorolása zöldterület-közpark, és maga a gát a hullámtér része. A jogszabályok nem engedik a közhasználat elől való bezárást. Nagyon remélem, hogy nincsenek kiskapuk, amik mentén ez megtörténhet. Bízunk benne, hogy a közhasználat céljára megnyitott magántulajdon státusz hosszú távon is fennmaradhat. Ehhez „csak" önkormányzati akarat kell.

ÉF: Tennétek valamit máshogy a megépültek tükrében? El tudtátok ereszteni a „művet"?

Szloszjár György: Én a használatot látva (azt hogy elsősorban a gyerekes-babakocsis családok látogatják szívesen a gátat) kicsit nagyobb arányú játszófelületet biztosítanék így utólag. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy azok a sport felületek, uszodai létesítmények, amelyek végül is nem épültek meg a Vízpart utca mentén, mindezt kellő mértékben biztosították volna.

Steffler István: Jómagam a vízi színpad lelátójának méreteit tartom – így utólag – kicsit túlzónak. Megbízói igény volt a 2000-2500 férőhelyes színpadi lelátó, ami most egy karakteres, képeken is sokat idézett eleme a tervnek. De alapvetően számomra nagyon jó érzés újra, és újra kilátogatni, csoportoknak, érdeklődőknek szakmai vezetést tartani, kószálni csak úgy, a magunk örömére, mint ahogy jó hallani az emberek pozitív visszajelzéseit is a területről. Ez az igazi díj az én számomra.

Bardóczi Sándor

---

¹ 1999: Dékány Margit táj-, és kertépítész: I. világháborús Német-Magyar Katonai Temető, Budaörs
A Katonatemető fogadóépületének tervezése, a temető tájba illesztése, valamint kertépítészeti tervezése megosztott Pro Architectura-díjban részesült
2005: Török Péter táj-, és kertépítész: Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény, Budapest
Az épület, a belsőépítészet és a tetőkert megosztott Pro Architectura-díjban részesült.
2009: Steffler István, Kontra Dániel és Salgó Borbála táj-, és kertépítészek (Garten Studio Kft.): Lágymányosi Öböl, Kopaszi Gát, Budapest
A Komplex Környezetrendezés önálló Pro Architectura-díjban részesült. (a szerk.)

²  LAE: Landscape Architecture Europe (www.landscapearchitectureeurope.com)