Kapsza Miklós (1929–2007)

Perényi Tamás megemlékezése a Lakóépülettervezési Tanszék tanáráról, a 2004-ben Kotsis Iván Emlékéremmel kitüntetett Kapsza Miklós építészről

Kapsza Miklós
(1929–2007)

Asztalomon házak fotói, recenziók, cikkek Róla és Tőle. A könyve – Otthon-tervezési tanácsadó – könyvtári példány, elnyűtt borító, sokat forgatták. Nézem az épületeket, öntudatlanul is előveszem az építészet-kritika bevált eszközeit – nem működnek. Világosan leolvashatóak a házak keletkezési ideje, mégis többségük kortalannak tűnik: nem sorolhatóak be az ismert gondolati, stiláris struktúrák közé – az építészeti eszköztár szokványos elemeiből összeállított finom, jó arányú házak, több évtized távlatából is vállalható, hiteles épületek.

Kapsza Miklós 1952-ben végzett a Műegyetemen, azaz a pályakezdés éppen azokra az évekre esik, melyekben a lehetőségek szigorúan megszabott keretek között mozogtak, mikor az egyetemen még meglévő modernizmus a gyakorlatban már nem működhetett.

Két első, fontosabb munkája az 1960-as évek elején két iskola Dunaújvárosban, egy általános iskola és egy gimnázium. Az előbbi az országban az első bilaterális, kétoldali megvilágítású tantermű iskolák egyike volt, közel négyzetes tantermekkel, intenzív kapcsolat a tanító és a gyerekek között, változtatható berendezés. Az épület lelkét adó átriumudvarra, és a kisebb-nagyobb kertekre szervezett tiszta alaprajz világos és barátságos tereket eredményezett.

Az általános iskola és a mellette egy év múlva felépült gimnázium nemcsak összefüggő városszerkezeti egységet alkotnak, hanem belső téri viszonyaikban és anyaghasználatukban (vörös terméskő és látszóbeton felületek, üvegtégla megvilágító betétek) is egységes képet mutatnak.

Dunaújvárost nemcsak a megvalósult épületei miatt szerette, hanem az itt eltöltött főépítészi évek miatt is. A sokak által általánosságban elutasított szocialista-realista építészet értékeinek megőrzéséről – talán az elsők között – az alábbiakat írta:
„Minden kor a megelőző időszak művészetét, építészetét elutasítóan kezeli. A reneszánszban a gótika szó barbár építészetet jelölt, a barokk vagy rokokó elnevezéssel a túlzott formaképzést bírálták a klasszicisták. Még néhány évtizede a szecesszió volt a legkritizáltabb stílus. Korunkban felgyorsult a fejlődés, de még ma is kell néhány évtized ahhoz, hogy felismerjük a közelmúlt értékeit. Igaz, hogy a szocreál kiemelkedő alkotásainak védelme még nem történt meg, de érdemes elébemenni a várható szemléleti változásoknak, és megőrizni e kor értékes alkotásait."

A talán legismertebb Kapsza-ház a Budai Várban épült fel 1967-ben az Úri utca és a Tóth Árpád sétány közötti átmenő telken. A telek elhelyezkedéséből fakadó különleges értéket növelte az Úri utcai szárny alatt talált szép gótikus pince, mely a tervező szándéka szerint külön bejárattal, a részletek gondos helyreállításával, kőtár funkcióval épült meg, így bárki által megtekinthető vált. A belső udvarral összekötött, két önálló tömegből kialakított épület a beépítés második világháborúban lerombolt állapothoz igazodott. A két utcai homlokzat eltérő képet mutat: az Úri utcában a szomszédos műemlék házakhoz való illeszkedés, a párkányok, tetők, ablakok ritmusát figyelő, de korát nyíltan vállaló homlokzat kialakítása volt a fő cél, míg a sétány felé egy nagyobb megnyitású, óvatos plasztikájú vázszerkezetű felület került. A vári foghíjtelkekre épült házak felett az idő mondott ítéletet – Kapsza Miklós környezetébe ízesült, több mint 40 éves épülete mai szemmel nézve is friss, modern alkotás.

A kivitelezés befejezése után, itt, ennek a lapnak a hasábjain értékelte az elkészült épületet: „...és most, hogy áll az épület, hibáival együtt hozzám nőtt, két évi munkám tükre, az életem egy szakaszának öntudatlan, akaratlan vallomása. Magam vagyok legjobban meglepve, hogy összhatásában derűsnek, optimistának látom."

Életművében fontos szerepet kaptak fővárosi sportlétesítmények: Schall Józseffel közösen tervezett FTC Üllői úti labdarúgó-stadionja, a Vasas Fáy utcai kézilabdacsarnoka, szintén az FTC-nek tervezett atlétikai futófolyosója és fedett uszodája, ill. a Népligetben felépült sportcsarnoka.

Élete végéig szabadkézzel rajzolt, különösen büszke volt arra, hogy megbízóival, hallgatóival szemben ülve „fejjel lefelé" is tökéletes perspektívájú rajzokat tudott készíteni. Könyveit, publikációit ezek a szép rajzok teszik oldottá, melyek pontos lenyomatát adják a tervezett épület szellemiségének.
Építészeti hitvallását nem magasztos elvek, nehezen követhető ideológia határozta meg, hanem egyszerűen megfogalmazott, mindenki által megérthető gondolatok:

„...A természettől van mit tanulnunk. Ha mérnöki szemmel nézünk egy-egy szép fára, el kell ismernünk, hogy statikailag, szerkezetileg is messze túltesz a tervezett, épített szerkezeteken. Ahogyan a törzsből leágaznak az egyre vékonyabb faágak, amelyek rugalmasan felveszik a szél, a hó terhét – az egész rendszer csodálatos súlyelosztása, felépítése méltán tekinthető mesteri iskolapéldának a mérnökök számára is. De ugyanez a célszerűség, tökéletességre való törekvés jelentkezik egy-egy virág, bogár, pillangó felépítésében is. Természetesen az ember maga áll a legközelebb hozzánk; nem véletlen tehát, hogy az egészséges, szép ember arányai akarva-akaratlanul is mintát jelentenek mindnyájunk számára (...) Fontos, hogy a ma építészei ne essenek a felületes divatcsapdákba, hanem a feladataikat próbálják meg a megbízó érdekében is a legésszerűbben, a leghasznosabbra törekedve, és saját esztétikai meggyőződésüknek megfelelően, őszinte szívvel megoldani. Ez az őszinteség talán a legátfogóbb alapelv kell hogy legyen a tervezés területén. A ház a valós igényekből, a valós helyszíni adottságokból, az okos szerkezeti megoldásokra alapozva, mintegy a belső tartalomból induljon ki, és messzemenően mérlegelje a táj, a környezet adottságait. Ha az ezekre adott válasz igaz, belülről fakadó, az alkotás is azzá válik, és valós értéket teremt…"

Ez az ars poetica volt jellemző a munkái gerincét adó családi házak terveire, és ami számára a legfontosabb volt, oktatói tevékenységére is: ötvenéves tanári munkája során több mint ezer építészhallgatóval foglakozott és több mint 220 diplomamunkát konzultált.

1984-ben védte meg műszaki doktori disszertációját, „Az épített környezet humán karakterét meghatározó vonások és ezek tudatos erősítésének alkotó példái" témájában. Budapest Belváros fejlesztési terveiért 1980-ban Reitter Ferenc díjat kapott, alkotó és oktató tevékenységéért 1996-ban Ybl Miklós díjjal tüntették ki.

2004-ben Kotsis Iván emlékérmet vehetett át, melyet az etikai alapon álló, építészeti alázattal folytatott szakmagyakorlás, valamint a magas színvonalú oktatás elismerése okán ítéltek meg.

A mozdulataira emlékszem: ahogy jön szembe az egyetem kertjében, vagy a Lakóépülettervezési Tanszék folyosóján, egyik kezében a táskája, teste kicsit az ellenkező oldalra húz, mintha a nehéz táskát akarná ellensúlyozni. A táska persze nem volt nehéz, rajzok voltak mindig benne, csak átvitt értelemben véve volt súlyos a tartalma, bár ez túl patetikus: egyszerű, jó arányú, jól használható, szerethető épületek tervei voltak a papírokon, az aktuális divattól, trendektől független szép házak.
S ugyanez a mentalitás az oktatásban is: józanság más terveinek megítélését illetően, szeretet a diákokkal szemben, békés derű a kollégákkal.

Azt mondtuk a háta mögött, hogy a Miklós elnyűhetetlen, nem változik a munkabírása az idő előrehaladtával, nincsenek jelei a fáradtságnak, már akkor is itt volt, mikor még senki sem a tanszéken, és a jövő sem képzelhető el nélküle. A sok elmesélt anekdota után a tanszék történetének megírását kértük Tőle, csak ő tudta volna megírni, most rádöbbentünk, hogy ő maga volt a tanszék története, s bár nélküle is folytatódik ez a történet, a múlt esik szét, homályosodik el.

Csendesen, folyamatosan, sokat dolgozott, nagyon becsültük ezért Őt, de ez csak a mindennapok felszíne volt, volt valami, ami ez alatt a felszín alatt élt, s ami mindennek a forrását jelentette: az ízlése, a kulturáltsága, az értékek felismerése, az alkotások – legyen szó épületről, zenéről, képekről, szobrokról – finom és érzékeny befogadása. Ez volt az a biztos alap, amire támaszkodhatott, ebből következett nyugalma, derűje, kiegyezése a világgal, melyet szépnek tartott, s így a világ is természetességgel fogadta be Őt – és ezen nem változtat a halála sem.

Perényi Tamás
Megjelent a régi-új MÉ 2007/6. számában.