építészet : környezet : innováció

Karcoljuk, vagy ne karcoljuk Budapest „bárányfelhőit”?

Vissza-visszatér az – úgy tűnik lassan már – örökös dilemma, nem tudunk tőle szabadulni, mint az „ausztrál bennszülött amikor új bumerángot kapott és a régit nem tudta eldobni, azaz hogy szabad-e Budapesten – megjegyzem a XXI. században – magasházat, „felhőkarcolót” építeni?
Sári István építész-urbanista írása
Karcoljuk-e?

Vissza-visszatér az – úgy tűnik lassan már – örökös dilemma, nem tudunk tőle szabadulni, mint az „ausztrál bennszülött amikor új bumerángot kapott és a régit nem tudta eldobni, azaz hogy

szabad-e Budapesten – megjegyzem a XXI. században – magasházat, „felhőkarcolót” építeni?

Ezt a kérdést boncolgatta a Futureál Csoport közelmúltban megrendezett tájékoztatóján több neves szakember, közöttük Fegyverneky Sándor országos főépítész, de foglalkoztak a témával mostanában az Újpest városközpont pályázat értékelése kapcsán is.


Újpest Városközpont látványtervek, I. díjas terv
Újpest Városközpont látványtervek

Komoly kérdés ez, hiszen tanult kollégáim már csaknem köteteket írtak össze a témáról, úgy hogy eszem ágában sincs humorizálni, de mégsem tudom megállni, hogy ne idézzem itt Woody Allen híres kérdését, melyet a fegyenctelep szadista őrmesterének tesz fel az eligazításon elhangzott „Van valakinek kérdése?!” fenyegető ál-felszólítás után:

Őrmester Úr! Azt szeretném kérdezni, hogy lehet-e egy lánynak és fiúnak az első randi alkalmával „smárolniuk”? 'S amikor látja a főnök elképedt arcát és idegesen rángatódzó szája szélét, magyarázatul hozzáteszi, hogy: „persze úgy értem, ha mindketten elég érettek hozzá?”

Igen, úgy gondolom ebben az esetben is erről van szó, azaz hogy „elég érettek-e” akik ebben a kérdésben „kompetensek” és döntéshozatali helyzetben vannak ahhoz, hogy végre – nem ál -konszenzussal, hanem – igazi ész érvek alapján meghozzák végre döntésüket a fővárosban? (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az előző mondatban az „és” kötőszó nem helyettesíthető a „vagy” szócskával.)

Rögtön válaszolok is rá, úgy gondolom, hogy nem, és sajnos ez itt a legnagyobb baj!

A szakma, vagy szebben mondva „hivatásunk”, az építészet hibás elsősorban azért, mert olyan „esze-ment” szabályokat alkotott magának, melyet (magában persze) minden jobb érzésű építész legalább is megmosolyog (hogy finom legyek). Arra gondolok, hogy az „átkos”-ból ittragadt megfogalmazások: a „középmagas” és „magasház” kategóriák a mai helyzetben értelmetlenek, szabályozási szerepük idejétmúlt, megtartásuk felesleges. El kell dobni tehát mindet, valamelyik közeli szelektív hulladékgyűjtőbe!

A Futureal Csoport és az Akron Group üzleti központ építését tervezi Őrmezőn

Annak idején – mindannyian tudjuk, akik már éltünk akkoriban, hogy – ezeket a magassági szabályokat a tűzoltólétra hossza (plusz „a kosár kinyúlása”) határozta meg, és semmi köze sem volt a városépítészethez.

Mire várunk hát? Egész egyszerűen hatályon kívül kell helyezni, „ki kell gyomlálni” a hatályos törvényekből, rendeletekből és egyéb joghelyekből ezeket az avítt definíciókat és „egy csapásra” helyreállhat az élet rendje, a demokrácia immanens lényege, logikája és érdek-érvényesítő ereje.

Természetesen nem tagadom, hogy biztosan szükséges némi laza, keretjellegű országos – (talán fővárosi) – szabályozás, de azon belül a konkrét hely, a környezet, a településszerkezeti szituáció, a helyi társadalom, a beruházói szándék... stb., és végül, de nem utolsó sorban az építészeti megoldás minősége alapján határozzák meg az építmény magasságát.

Jól tudjuk, hogy minden (kerületi) szabályozási tervet legalább 35–40 szakhatósággal és államigazgatási szervezettel kell egyeztetni (legalább kétszer!), zsűriztetni kell a központi vagy helyi tervtanácson, be kell mutatni a lakosságnak is (a helyben szokásos módon). Kérdezem én, miért nem lehet akkor rábízni az adott helyen az építménymagasság meghatározását erre a többszörösen „lebiztosított” demokratikus folyamatra (és a sok éven át képzett, jobb esetben elhívatott szakemberre, az építész-re) . Miért kell pl. a fővárosban – meglehetősen antidemokratikusan, a kerületek önállóságát jócskán megnyirbáló – generálszabályokkal béklyózni a városfejlesztésben rejlő igazi erőket?

Nem tudom.

Arról már szinte nem is kell szólnom, hogy a tervet meg kell védeni mindenféle tervtanácsokban, ahol ott ülnek –többek között, (vajon miért?) – a konkurens tervező cégek képviselői, természetesen szigorúan „magánemberként”. Tapasztalatból mondhatom, tervező legyen a talpán, aki ilyen helyzetben „át tud vinni” egy tervet az adott egyébként nagytiszteletű Zsűri-bizottságon.


És milyenek ezek a „nagy kegyesen” átengedett tervek alapján megvalósult „magas házak”? Aránytalanok. Mintha arra várnának, hogy megszülessen végre az a rendelet, amelynek révén majd' kétszer akkorák lehetnek. Kérdés, hogy gondoltak-e rá a statikusok és a közlekedéstervezők, erre az esetleges „emelet-ráépítésre”? De hagyjuk az álmodozást, térjünk vissza a mai magyar valósághoz!

Úgy gondolom, hogy minden olyan normatív szabályozás, amely nincs tekintettel az adott konkrét építészeti környezetre, nem kellően differenciált, vagyis szakmai általánosságok és vélekedések alapján fogalmaz meg szigorú, kötelezően betartandó paramétereket, az káros, és semmiképpen nem alkalmas a XXI. századi városfejlődési folyamatok ésszerű irányítására.

Nem hiszem hogy túlzok, amikor azt állítom, hogy ezek a számszerű előírások (30, 45, 55 méterek) a legtöbb esetben jó szándékú „íróasztalnál ülő” fővárosi vagy minisztériumi köztisztviselők „szakmai tapasztalatai” alapján kerülnek előterjesztésre, amit aztán a jóváhagyásnál még kellően „átszínez” választott képviselőink, politikusaink állás(ülés-)pontja, s a végeredmény aztán az lesz, amit nap mint nap tapasztalhatunk.

Bizonyára sokan emlékeznek arra az egykori szigorú előírásra mely szerint a lakóépület bejárata a közúttól 30 méternél távolabb nem lehetett. Granasztói Pali bácsi mesélte erről egyszer, hogy órákon át vitáztak, értekeztek különböző előírásokról (a hajdani ÉVM-ben, a fiatalok kedvéért ideírom: Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium!). Már fájt a feje a sok érv és ellenérv hallatán, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy előző nap szenet szállítottak lakásukba, és a fuvaros azt mondta, hogy tessék felárat fizetni, mert a ház kapuja 30 méternél távolabb van a lakás bejáratától. Ezért mentő ötletként bedobta ezt a 30 métert, amelyet egy csapásra mindenki elfogadott, így kerül be a fuvaros „szakmai tapasztalata” a magyar városépítés sajátos előírásai közé. De hasonló volt a helyzet a már korábban említett tűzoltólétra hosszával és a kosár kinyúlásának mértékével is.



A „felhőkarcolók” ellen bevetett másik városesztétikai érvrendszer Budapest hagyományos történelmi „város-sziluettjének” védelmében kardoskodik, és ezen az alapon tiltja meg, vagy korlátozza a beépítési magasságot. Kíváncsi lennék arra, hogy a városukat legalább ennyire féltő és védő Prága, Varsó, Brünn vagy Szentpétervár illetékesei mégis miért döntöttek úgy, hogy a fejlődés érdekében lemondanak ezekről a – megítélésük szerint idejétmúlt – korlátozásokról.

Úgy gondolom, ma már nincs is szükség a téma további elemzésére, hiszen csaknem mázsányi kötet, tanulmány, előírás-tervezet áll rendelkezésre, ehelyett cselekedni kellene. A hetvenes években Miskolcon épült néhány 22 emeletes magasház, melyet volt kollégáim terveztek – Nagy Zoltán Ybl-díjas és Rózsa Sándor építészek – akik családjukkal együtt beköltöztek a legfelső emeletre. Ők cselekedtek, mi még nem, és azzal is várunk egy kicsit...

Az elmondottak ellenére mégis biztos vagyok abban, hogy a helyzet rövidesen megváltozik, mert mélyen hiszek egy nálam sokkal okosabb ember, Neumann János egykori legendás megállapításában: „Uraim! A haladás ellen nincs orvosság!”

Sári István
építész-urbanista
képek: éf

40 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »