Keleten a helyzet nem változatlan

Ifj. Benczúr László 2010-ben „Az Év Háza” különdíját egy egészen kicsi perbáli lakóházzal, 2008-ban Sugár Péterrel közösen Pro Architectura díjat és az európai szállodák legrangosabb építészeti és formatervezési díját nyerte el a Lánchíd 19 design hotellel. 2010-ben az Origó Filmstúdió, 2006-ban pedig a British Council belsőépítészetének tervezőjeként már számos szakmai sikert tud a háta mögött. A mesteriskolában a 2009-ben elhunyt Reimholz Péter volt a mestere, akinek vezetésével 1998-ban Takács Sándorral közösen kapták meg a hévízi városháza tervezési megbízását, s ez lett első és egyben eddig egyetlen megvalósult középülete.

Figyelemre méltóak különleges odafigyeléssel és tervezési metódussal készített családi házai. Ezek a házak léptéküknél fogva a Magyar Iparművészeti Egyetem (MOME) építész tanszékén szerzett építész-belsőépítész szakmai ismeretek komplex alkalmazásának terepét is jelentik számára. Ahogy Peter Zumthor, ő sem csak papírépítész: ha a munka úgy kívánta asztalos, kétkezi könyvesbolt építő volt, de később cégvezetőként, vezető tervezőként is mindig a fizikai megvalósítás közelében maradt. A háztervezés nála nem áll meg a szűken vett építészeti tervnél. Számára a belső tér nem csak dekoráció kérdése, hanem természetes és szerves folytatása a külsőnek, az egész organikus része.

1992-ben szerezte diplomáját, közel húsz éves szakmai pályafutása majdnem egyidős a rendszerváltással. Tizennyolc év után, a szakmai felnőtté válás évében határozott krédója van, ami méltó helyet jelöl ki számára a legkiválóbbak által átörökített magyar építészeti hagyományok követői között. A tudatosodás időszaka lezárult, itt indul egy gazdag és koherens életpálya kiteljesedése. Bán Ferenc említette egy közelmúltban készült interjúban, hogy díj és elismerés a fiataloknak kell, hogy megerősítsék őket abban, hogy amit csinálnak, az jó. S amit ifj. Benczúr László fel tud mutatni, az jó. Elkötelezett, okos, átgondolt, mértéktartó, etikus – ami a végeredményt illeti. S nyitott, együttműködő, fogékony, empatikus – ami a folyamatot illeti.   

 

Terveiben finom eszközökkel a környezet egyre inkább kibillent egyensúlyi állapotára reagálva a hely, a locus identitásának építészeti megnyilvánulásait kutatja. Kelet-európaiság egy visszahúzott eresz mögé rejtett tömeg, egy leheletnyire aszimmetrikus hajlásszög, vagy egy nyersbeton oszlop és mennyezet formájában. Saját házában benne van mindaz, amit korábban takargatni akartunk, amiről azt gondoltuk, hogy csúnya, s amit pont ez a ház valami különös egyszerűséggel emel magasra. Ez a ház nem szép és nem szexi, nem való fényes magazincímlapra, amit holnap egy még szexibb vált le. Időtlen, zavarba ejtően egyszerű, egy család hosszú időre tervezett otthona. Egyszerű anyagokból, rafinált és néhol szokatlan megoldásokból, pontosan kalkulált kényelemből és használhatóságból áll, túl minden esztétikai besoroláson. A szép eltűnt és feloldódott a média felületein. Kereskedelmi giccs lett belőle.

A 2007-ben készült és a magyar közönségnek 2009 utolsó napján bemutatott Cristian Nemescu California Dreamin' című filmje befejezetlenül is az egyik legtökéletesebb panorámakép a kelet-európai társadalmakat sújtó identitásválság természetéről. A film egy megtörtént eseményt dolgoz fel. 1999-ben, a koszovói háború idején egy fontos NATO katonai szállítmányt, egy radar lokátort indítanak útnak Konstancából a szerb határ felé vasúton, amit egy román falu bakterje - arra hivatkozva, hogy nincsenek rendben a szállítmány papírjai - feltartóztat. A késlekedés nemzetközi botrányba, a katonai akció kudarcba fulladt. Az eredeti történetet ürügyül használva, Nemescu a filmben kiváló karakterekkel és helyzetekkel tárja fel a falu társadalmi csoportjaiban végbemenő változásokon keresztül a potens gazdasági és kulturális erők nyílt térhódítását, Kelet-Európa kolonizációjának belső folyamatokat érintő természetét. S teszi mindezt akadémikus top-down elemzések nélkül, belülről, törékeny emberi közösségek perspektívájából megrajzolva. Építészek számára nagyon is ismerős az itteni polgármester: nem várt szívességeket tesz a katonáknak, hogy gazdag amerikai befektetőt szerezzen.

Budapestről, tíz év távlatából és a befektetési célú fejlesztések természetéről már tapasztalatokat szerezve tudjuk, hogy az ehhez hasonló végtelenül naiv elképzeléseket az aszimmetrikus információ- és tudásáramlás táplálja, a tudatlanság, hogy nem tudjuk, mit kellene tudnunk, ami ebből fakadóan a reálistól és lehetségestől egyre inkább távolodó helyzet fel-nem-ismeréshez vezet. S ha mindezt hozzáadjuk a társadalom - korábban már jócskán megzavart - értékrendszerét még inkább szétziláló, a vágyott új világ új értékeihez való megfelelési kényszert, akkor egyrészt recept-szinten megkapjuk az elmúlt húsz év lokális folyamatainak leírását, másrészt egyenes út vezet bennünket a (filmbeli) tragikus végkifejletig. A katonai szállítmány az amerikai katonákkal együtt hosszabb tartózkodás után végül elhagyja a falut, az ottmaradók gyilkos erővel egymás ellen fordulnak, s a közösség összeroppan.

Tekintettel a jelen súlyos társadalmi feszültségeire, a 2007-ben készült film metaforikus üzenete a gazdasági válság perifériákra tovagyűrűző hatásait illetően szinte apokaliptikus erővel mutatja be a mindannyiunk által megélt politikai, gazdasági és ezekkel párhuzamos társadalmi-kulturális polarizációt, a közösségek már korábban megkezdődött és mára exponenciálisan felgyorsult felbomlását, átrendeződését. Nemescu csak egy érdekes történetre illesztett fikciós filmet forgatott, de egy általánosságban érték- és identitásválságnak nevezett kelet-európai jelenség igen pontos, belső természetrajzát adta. Ahogyan a filmben szereplő karakterek valós helyzete és a vágyaik közötti távolság a történetmesélés során a reménytelenségig nő, úgy válik e zseniális tükör által egyre nyilvánvalóbbá, hogy a kettős szorítás – az identitástudat és az átlátás képességének hiánya (vagyis a nem-tudás) együtt – miféle patthelyzetet teremt. Alkotói értelemben itt belülről, avagy bentről kifelé nem könnyű vagy majdnem lehetetlen az igaz utat meglelni, s csak keveseknek sikerül úgy, ahogy például Benczúr Lacinak.

Az 1989-es magyarországi rendszerváltás és a world wide web 1990 évi születését, majd a Szovjetunió 1991-es összeomlását csak egyetlen év választja el, történelmi távlatban majdnem ugyanabban a pillanatban roskadt össze a politikai értelemben kétpólusú világ és született meg Svájcban, a CERN intézetben a Tim Berners-Lee által kifejlesztett http és html protokollok segítségével a szövegeket, képeket, mozgóképet és hangot is megjeleníteni képes számítógépes világháló. Igazán furcsa egybeesés, hiszen a szabad véleménynyilvánítást korlátozó szovjet diktatúra bukása az egyéni vélemények és (ha a mégoly megbízhatatlan) tudás szabad hozzáférésének manifesztációjával, a virtuális közösségek kialakulásának teret adó virtuális világ születésével esett egybe. Az ezután következő két évtizedben tanúi voltunk a különféle hálózatok rohamos bővülésének, az elérhető tartalmak drámai mennyiségi növekedésének, a kommunikációs tér túlzsúfolásának, az információ túltengésnek, s a mesterséges komplexitások mögött a valódi (hasznos, hasznosítható) tudás fokozatos eltűnésének. A hálózati kommunikáció a valós fizikai térben működő hatalmi struktúrákat, a globalizációt szolgálva az erőseket még inkább megerősítette, a gyengéket még inkább meggyengítette.   

Társadalmi folyamatok membránjaként, de időben jócskán elhúzódó reakcióval az építés-építészet is pontosan ugyanazt teszi, amit Nemescu két és félórás filmje. A zseniális az utóbbiban az, hogy 150 percbe sűrítve történik mindaz, ami húsz év alatt az építészetben csak igen alapos megfigyelések – és személyes tapasztalatok - során érhető tetten. A házak, városok évtizedekre itt maradnak. Egy egyre gyorsabban változó kontextusban a lassúság és a maradandóság nem kedvez az építész-alkotó gyors alkalmazkodóképességének. A mediális csatornákon beáramló minták mennyisége és minősége zavarba ejtő. A sebességkényszer óriási. Az építész a médium sajátosságai miatt alaposságra és körültekintésre hivatott, ez a pozíció az építés mibenlétéből eredően nem feladható még akkor sem, ha az adatforgalom sebességének megsokszorozódása miatt a világban zajló változások követhetetlenek, vagy robotok építenek majd emberek helyett.

Az építészetnek ma egyfajta fékként kell működnie. Az építészeti ideák – koncepciók, tervek, elképzelések - évekig vajúdnak, amíg egyetlen megvalósult épület formájában hatást kezdenek kifejteni. Fék-szerepét az építészet akkor tudja betölteni, ha az építészeti termelés, vagyis idea-gyártás (tervezés) szinkronban tud maradni a releváns társadalmi igények változásának természetes tempójával. Az építészeti idea-gyártás műhelyekben történik, a praxisnak ma egyetlen elfogadott formája a gazdasági egységekben végzett tervezés. A 2008-ig kisebb zökkenőkkel, de szinte rendületlen növekedésnek indult ingatlanfejlesztést kiszolgáló műhelyek akár több száz fős építészirodává bővülését a profitmaximalizáció, az építés mennyiségi bővülése és nem valós társadalmi igények indukálták. Itt egy-két olyan építészt illetve irodát mindenképpen fontos kiemelni, amelyek a mindenkori kortárs trendekkel szemben az építészet fék-szerepét reprezentálják és hatással voltak a Benczúr irodára is.  

Peter Zumthor svájci építész asztalosnak készült, majd tanulmányai során megjárva a new york-i Pratt Intézetet, visszatérve hazájába 1968-tól Graubünden kantonban műemlékvédelemmel kezdett el foglalkozni. Csak 1983-ban, majd 15 évvel később készült el első jegyzett munkája, egy általános iskola. Zumthor az épület épület-szerűségében hisz, ennek közvetlen megélésében és megtapasztalásában, abban, hogy a hely, az anyagok, szerkezetek, terek és formák együttese önmagán túl nem reprezentál semmit. Zumthor függetlensége és egyben elzárkózása a mindenkori aktualitásoktól, kommunikációs zajtól, fontoskodástól és feltűnéstől negyven év alatt érett be, nem épített nagy irodát és nem jegyez több száz épületet.

Peter Zumthor hatása Benczúrra és a magyarországi építészek jelentős részére vitán felül áll, s ennek okait kutatva könnyen találunk a magyar építészeti hagyományokban és a szakmai utódnevelésben Zumthor felfogásával egybecsengő alázatot, egyszerűséget és szerénységet. A kortárs magyar építészet nagy generációjára egyrészt az individuumot felülíró racionalitás, az adott lehetőségek kereteit elfogadó fegyelmezettség, másrészt a rendszerváltás után a hazai piacokon is megjelenő új anyagok és építéstechnológiák nyújtotta szabadság, a ma már elérhető inspirációk sokasága is hatással volt. A keretek tudatos kezelése, az azokból időnként kinyúló, kikacsintó de sohasem harsány egyéniség, a kulturális reprezentáció intézményrendszerének ismert évtizedes hiányosságai, a nyelvi-kulturális zártságból és a kelet-európai provinciából fakadó korlátok írják körbe a magyar építészet eme generációjának a nagyvilág előtt talán nem eléggé ismert munkásságát. A szerénység itt geopolitikai örökség, egy instabil és évtizedek óta „nem jól táplált” identitás keresésének buktatókkal teli tapasztalatából is ered. De építészeinket ezredvégi kritikusaink sem kényeztették el túlságosan. Évekig csak azt hallottuk, hogy a magyar építészet nincs a világ építészeti térképén. Az ezredforduló körül Zumthornak kellett felkerülnie a térképre, hogy pár év múlva a magyar építészet – legalábbis egy jelentős része - itthon is érthetőbb legyen.

Az organikus építészet már a rendszerváltás körül nemzetközi figyelmet kapott, sikere iskolát teremtett és folyamatosan bővülő szellemi kört hozott létre. Makovecz Imre és tanítványai, az organikus iskola a helyhez és múltjához szorosan kötődő, de új, minden mástól különböző, nem-építészek által is felismerhető formai kánont hozott. Makovecz Imre, a Mester az építés-építészet szigorúan vett szakmai kompetenciáján túl, szimbolikus politikai, társadalmi és kulturális pozícióba került. Ahogy Nemescu filmjében a falu egyes csoportjai az amerikaiak távozásakor, úgy feszült itt is egymásnak két építészeti és egyben társadalmi-kulturális világnézet a rendszerváltás után. Az organikus építészet a globalizáció ellenében a magyar, a helyi és a szakrális, a másik oldal a globalizáció pozitív hozadékára koncentrálva az új technológiák, a nemzetközi építészeti vérkeringésbe való bekapcsolódás mellett érvelve, az országos (és persze a nemzetközi) politikában is lezajló kétpólusos (bal/jobb) rendszer megszilárdulásával párhuzamosan két világra osztotta az építészeket.

 

Építészek és építészet helyét és szerepét tekintve a 2004-es EU csatlakozás, majd a Lisszaboni Szerződés aláírása, az ezt követő sietős jogharmonizáció, az EU ultra-bürokratikus rendszerének átvétele és honosítása, az egyre szigorúbb és értelmetlenebb szabályozás, az építés ügyének szétdarabolása és eltüntetése a folytonosan átalakuló minisztériumok államtitkárságai között mára olyan kaotikus helyzetet teremtettek, amely végletesen megnehezíti, ha nem ellehetetleníti a szakmagyakorlást. A 2008-ban hitelválságból induló, 2009/2010-re az USA és az Európai Unió országaira kiterjedő és elmélyülő gazdasági válság a kelet-európai térségben az építés drámai visszaesését hozta. Sok építésziroda csak vegetál. A legnagyobb veszteséget a nagy projekteket tervező-menedzselő nagy irodák szenvedték el, akik közül páran a lendületesen fejlődő Kína városi léptékű fejlesztéseiben találnak munkát. (Természetesen a migráció érdekes kérdéseket vet fel, amelyek messze túlmutatnak az életben maradás ösztönös lehetőség-keresésén.)

 

A helyben maradó értelmiség számára egyre nyilvánvalóbbak a globális birodalomépítő erők által okozott lokális károk, amit napi gyakorlatuk is visszaigazol. A korábbi megosztottság helyett egyre többen – köztük Benczúr Laci is - a globális-lokális viszony újraértelmezését kísérelik meg, új minőséget teremtve a lokális térben. Építészek, akik sem ide, sem oda nem sorolják magukat, "politikai ateista"-ként egyre több önbizalommal és meggyőződéssel arra koncentrálnak, hogy a hely, ahol élünk, a világ, amit építünk milyen maradandó értékekkel gazdagodhat, s mit meríthet a helyi és mit a nemzetközi tapasztalatokból. A hálózati kommunikáció, a world wide web egyik nagy hozadéka, hogy a lokalitások, az ott megélt tapasztalatok egymással könnyen megoszthatók. A domináns kulturális kánon helyett egyre több olyan alternatív jó gyakorlat (good practices) lett hozzáférhető, amelyek mint a hajszálcsövekben a víz, éltető energiákat hordanak szét a perifériákon.

A magyarországi organikus építészet politikai-társadalmi alapvetéseit a globalizáció 2010-es strukturális válsága, a nemzetközi kánon képviselőit pedig az új technológiák nyújtotta új lehetőségek, a tudás- és tapasztalatmegosztás igazolták. Ma már van találkozási pont, van közös metszet: a környezetünkkel szemben érzett felelősség, az építési/építészeti hagyományainkban rejlő racionális és egyben ökológikus tervezés, az alázat és nem utolsó sorban a költségeket is érintő mértéktartó építészet.

Anne Lacaton és Jean-Philippe Vassal francia építészek már irodájuk 1987-es indítása után határozott etikai hozzáállást képviseltek, annak az ötéves nigériai gyakorlatnak köszönhetően, amely megtanította őket arra, hogy hogyan kell a lehető legkevesebb beavatkozással, a lehető legkevesebb pénzből a legtöbbet kihozni. Ma a Lacaton & Vassal a kortárs nemzetközi építészet egyik legizgalmasabb, kicsi, alig tíz fővel működő irodája. Építészeti hozzáállásuk igazi értelmet éppen most, a gazdasági válságban nyer. Az idő az ökonomikus és lényegre törő tervezői szemléletet igazolta, amit a Palais de Tokyo vagy éppen a Mulhouse-ba tervezett bérlakások példája mutat meg.

Benczúr Laci és a magyar középgeneráció legjobbjainak munkáiban - mestereik révén - benne van funkció és forma racionális kezelésének igénye, egyfajta spórolós, költségkímélő visszafogottság, a részletekre irányuló fokozott figyelem és bátorság, de bennük van az új anyagok és technológiák iránti fogékonyság, s a vágy, hogy újat, mást csináljanak. Az információ túltengés, a túlságosan fragmentált és az egyre többfelé szakadozó figyelem, az egyre bürokratikusabb külső elvárásrendszer, a szinte állandósult produkciós, kommunikációs és reprezentációs kényszer minden korábbinál nehezebb helyzetbe hozza őket.

Benczúr Laci ezt a problémát tudatosan és méltósággal kezeli: „nem lehet forszírozott határidővel számunkra kielégítő minőséget elérni” áll a www.benczur.com honlapon a filozófia menüpont alatt. De pontosan erről ír Borvendég Béla is: „Hosszú évek tapasztalatai megtanítottak arra, hogy mennél sürgősebb valamely építészeti feladat teljesítése, annál biztosabb, hogy a megbízó nem tudja, hogy valójában mit akar, sőt még azt sem, hogy mire is volna szüksége.” (Arra már nincs idő, 2010, epiteszforum.hu) A munka, ami az ember kezéből kikerül, sokféle dolog együttállásának terméke. Benne van tehetség, szorgalom, odafigyelés, de benne vannak az olyan, szorosan nem a munkához köthető, de azt nagyon is befolyásoló részletek, mint időgazdálkodás, szelekció, hangsúlyok. A két építész között két generációnyi tapasztalat-távolság van, ami az előbbi figyelemre méltóan érett helyzetkezelését igazolja. Benczúr Lacit nem lehet sürgetni és nem lehet vállalhatatlan szituációkba sodorni: tudja, hogy mit kell tudnunk egy jobb helyzet eléréséhez, még ha csak az építészet területén is, de mintaként felmutatva ez is roppant sokat számít.

Pásztor Erika Katalina