Keller Ferenc: "azt kell használnunk, amiről nagyon sok tapasztalatunk van"

Keller Ferenccel (Építész Stúdió), a Rákóczi Gimnázium egyik vezető tervezőjével, a 2006-os Média Építészeti Díjának, valamint a „Budapest Építészeti Nívódíja 2006" pályázatának egyik nyertesével Pásztor Erika Katalina készített interjút.

EF: Gratulálok a két díjhoz, hiszen a zsűri és a közönség is Sólyom Benedekkel közösen jegyzett Rákóczi gimiteket szerette idén a legjobban. Beszélgessünk most a szakmai életed szempontjából fontos dolgokról, mesterekről, művekről, amiket szeretsz. A Bencével készült interjúból kiderül, hogy praktikusan hogyan szervezitek a munkát az Építész Stúdióban, de most leginkább az érdekel, hogy hogyan is lehet csapatban alkotni, házat tervezni? Mindenekelőtt azonban áruld el, hogy honnan ered a "Fecó" név?

 

Keller Ferenc (Fecó): Nem én találtam ki a nevemet, az egyetemen ragadt rám, de szeretem. Kíváncsi leszek, hogy hatvanévesen is így fognak-e ismerni.

 

EF: Melyek voltak az eddigi pályád legfontosabb állomásai?

 

KF.: A kérdést inkább úgy tenném fel magamnak, hogy melyek azok a fordulópontok, amelyek fontosak voltak számomra. Az első, hogy én negyedévben majdnem megbuktam középülettervezésből. Az évfolyamtársaim és Puhl Tóni rángattak ki ebből az állapotból, nekik sokat köszönhetek. Nekem ez fontos váltás volt, én innen szoktam kezdeni. A következő fordulópont a mesteriskolai felvételi volt, amikor éreztem, hogy valami megváltozott körülöttem, de leginkább bennem. A sorban fontos lépés volt a saját családi ház tervezése volt. Akkor még teljesen egyedül dolgoztam. Ezután következett az EXPO pályázat, amit megnyertünk, tulajdonképpen innen számítható, hogy az Építész Stúdióhoz tartozom. Ez 1993-ban illetve 1994-ben volt, a 1996-os EXPO-ról volt szó. Meghívtak az Építész Stúdióba pályázni, ráadásul egy olyan szerepkörbe, amit korábban soha nem csináltam, hogy fogjam össze a pályázatot. Feri hívott fel, ő ismert az Állami Építőipari Tervező Vállalattól, ott dolgoztunk korábban együtt. Utána volt a Graphisoft Park, ami megint egy mérföldkőnek számít, és onnan kezdve én a többit nem szakaszolnám, rengeteg volt. Büszke vagyok arra, hogy eddigi rövid kis szakmai életem alatt viszonylag sok épületet tervezhettem. Közben még sok minden más is történt, de azok már időben összecsúsznak. Most mindegyiket nem sorolom fel, de még ott volt az Alkotás Point, a pécsi Barbakán ház, Margitsziget stb. Főleg időben csúsznak össze ezek a munkák, mivel párhuzamosan mentek, volt olyan, hogy egyszerre három illetve négy munkán is dolgoztam.

 

EF: Kik a mestereid? Vannak-e olyan épületek - "mesterművek", amelyek különösen fontosak neked?

 

KF: Két mestert szeretnék megnevezni, az első Varga Levente, akivel az ÁÉTI-ben találkoztam. Érdekes, hogy igazából nem is dolgoztam vele együtt. Ő volt a műteremvezető, én egy kiscsikó voltam és figyeltem. Több szempontból is mesteremnek tartom: ezek közül a legfontosabb az emberi oldal, ahogyan a kollegákkal és ahogyan kifelé viselkedik. Nagyon toleráns és támogató volt, megvédett minket, kiállt mellettünk. A másik mesterem értelemszerűen Feri (Cságoly Ferenc). Sok építésznek az egyetem alatt lesz mestere vagy esetleg a mesteriskolában. Én ezt nem mondhatom el magamról, teljesen véletlenül kerültünk össze, illetve találkoztam vele, szintén az ÁÉTI-ben. Az Építész Stúdióba kerülésem után sokat dolgoztunk együtt, és ezért tartom őt szakmai életem meghatározó személyiségének.

Műveket nem mondok, mert nincs olyan, amit kiemelnék. Mindenkit figyelek, mindenkit nézek, ami utolérhető és látható, ami esetleg meg is közelíthető a mi kis szakmánkban, azt én mindig szemmel is tartom. Például vannak olyan építészek, akiket nem neveznék mesternek, de van egy-egy olyan épületük, ami fantasztikusan jó. Rengeteg ilyet gyűjtögethetnék, de inkább nem, mert akkkor kihagyok valakit. Az nagy öröm volt nekem, hogy a budaörsi városháza fölött bábáskodhattam, benne voltam a zsűriben, ami ezt hozta ki győztesként. Ráadásul budaörsi vagyok. Ez egy olyan épület, ami megosztja a laikusokat, de az építészeket is, én teljes mellszélességgel kiállok mellette.

 

EF: Szerinted javult-e az építészet társadalmi megítélése? Többet tudnak-e a laikusok az építészet lényegéről?

 

KF: Bár úgy tűnik, mintha többet foglalkoznának az építészettel, s lehet, hogy számszakilag így is van, értékét tekintve azonban továbbra is felületes dolognak érzem. Többet írnak rólunk, több újságcikk jelenik meg, de a lényeggel nem foglalkoznak. Árucikké vált az építészet, sokan próbálják árucikké tenni a saját érdekükben, akik nem mi vagyunk, az építészek. Az eladhatóság összekapcsolódik az árucikk fogalommal és ez egy kívülről való belenyúlás az építészetbe, amivel részben befolyásolják a megbízókat is. Lehet, hogy azért töltök el annyi időt a saját mikrokörnyezetemben, mert itt jól érzem magam. Ha ebből kilépek, rosszul érzem magam.

 

EF: Az építészet, mint árucikk, nem feltétlenül felemelő gondolat, mert valahogy többnek, nemesebbnek és időtállóbbnak képzeltük az építészetet egy eldobható fogyasztási cikknél. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az építészetről való gondolkodásra is kihat az a szemlélet, amely mindent terméknek, a házat pedig kvázi nagyméretű kommunikációs eszköznek tekint. Építészként mégis abban hiszel, hogy nem csak árucikk az, amit csinálsz, hanem annál sokkal több.

 

KF: Az épületeken keresztül a mikorkörnyezeteken lehet változtatni. Ez fontos, és ennek egyetlen megoldása van, a minőség, az építészeti gondolat és a terv minősége. A Rákóczi Gimnázium diákjai csellengő típusú gimnazisták voltak a régi épületben, akik nem találták a helyüket, és most ebben az új épületben jól érzik magukat. Ide a Rózsadombról járnak a gyerekek, akik vagy azért vagy annak ellenére, hogy a Rózsadombról járnak, nem mintadiákok voltak. Többször megtörtént, hogy WC-kagylókat, mosdókat dobáltak ki az emeletről a szomszédos templomkertbe vagy a templom tetejére. Az igazgató nagyon sokat panaszkodott. Azzal a példával próbálta szemléltetni a helyzetet, hogy a merci megáll, kidobják a gyereket, mobiltelefon, pénz a kézbe és szevasz, majd látunk valamikor. Én minden reggel begyalogolok a gyerekekkel az iskolába, pont ezért. Arról próbáltuk meggyőzni Bencével az igazgatónőt, hogy ha egy új környezetbe kerülnek, egy minőségi környezetbe, akkor meg fog változni a hozzáállásuk. Mi ebben hiszünk. Eltelt bizonyos idő mire felhívott és elmesélte, hogy képzeljük el, a gyerekek, akik az órák végén mindig kimenekültek a Millenáris parkba, azokat most nem lehet kizavarni az iskolából, mert annyira jól érzik magukat ott. Ettől a mondattól borsózott a hátam. Nekem ennyi elég, álszerénység nélkül. Ez az igazi siker. Azt azért szeretném megjegyezni, hogy én nem tartom ennyire fantasztikusan jó épületnek ezt a gimit. Szerintem egy jó ház, de azok között, akik ott voltak a listán, építészeti értékeit tekintve volt jobb. Szerencsés csillagzat, hogy mégis mi kaptuk a díjat.

 

EF: Mit gondolsz az új technológiák alkalmazásáról az építészetben? Gondolok itt elsősorban azokra a fejlesztésekre, amelyek célja az épületek jobb energiagazdálkodása, a fenntarthatósági kritériumoknak való jobb megfelelése.

 

KF.: Kis lépésekkel próbálkozom az új technológiákat illletően, szerintem ez még elég nehézkes dolog. Nagyon utálom, amikor túlburjánzik a gépészet az épületben. Sajnos bizonyos típusú épületekben ez elkerülhetetlen. Már rosszul vagyok attól, hogy ha megnézel egy tervdokumentációt, akkor az építészethez képest a gépészet háromszor akkora. Építészként - ha lehet - próbálok tradícionális dolgokból építeni, mert szerintem azt kell használnunk, amiről nagyon sok tapasztalatunk van. Csináltam egy olyan családi házat Pécsen, ahol ezt a gondolkodásmódot vettem elő, nincs benne vasbeton pillér, zöldtetős, teljesen téglaház az egész. Nagyon figyeltem a benapozásra, arra, hogy mi van leárnyékolva, hol vannak a teraszok, és fantasztikusan jó a klímája gépészet nélkül is. Nyáron hideg, télen meleg van. Semmi nem kellett hozzá, csak egy kis odafigyelés. Ezzel próbálkozom. Ebben a házban geotermikus energiát szerettünk volna felhasználni, de sajnos mindenütt szikla van, nem tudták a szondákat lefúrni. Máshol is próbálkozunk ilyesmivel és szerintem menni fog. Szemléletváltás kell. Én magamon is érzem ezt a szemléletváltást. Csak egy példa: akkor láttam először szelektív hulladékgyűjtést, amikor Bécsben dolgoztam. Amikor hazajöttem, rögtön elkezdtem otthon is csinálni, családot erre nevelni. A gyerekek már ebbe születtek bele, ők már tudják. Ez csak egy apróság, de tényleg fontos.

 

EF: Mennyire ad hoc szerveződnek nálatok a tervezői csapatok? Hogyan lehet csapatban tervezni? Hogyan tudjátok a különböző tervezői szemléleteket egyeztetni a közös alkotás során?

 

KF: Az, hogy mennyire ad hoc, több mindentől függ, egyrészt például a munka típusától. Miután a Bence (Sólyom Benedek) már dolgozott a Medve utcai iskolán, sokat tudott nekem segíteni, hiszen iskolával most találkoztam először. A tervezők kiválasztása másrészt attól is függ, hogy ki hogy ér rá, kinek van egyáltalán ideje az adott témával foglalkozni, illetve ki akarja csinálni, mert nálunk ez is szempont. Néha olyan is van, hogy felkérünk valakit, ha magától nem akarja, de mi szeretnénk, ha benne lenne.

Az építészethez való hozzáállásunk nagyon közel áll egymáshoz, de fontos, hogy nagy különbségek is vannak közöttünk, ami a munka szempontjából jó. Jellemzően az a cél, hogy többen dolgozzunk együtt. De - ez az én véleményem - vannak olyan léptékek, van olyan munka, amit lehet szólóban is csinálni. Ez a szóló soha nem teljesen egy embert jelent. Felelős tervezőként az ember egyedül van ugyan, de a többiek segítenek neki.

Az elején mindenki maga dolgozik, és meghatározott időközönként (van amikor kétnaponta vagy hetente, most pl. volt egy olyan időszak, amikor naponta) összeülünk és megnézzük hogy ki hol tart, ki mire jutott, és mindenki elmondja a véleményét. Ezek mind visszahatnak a másikra. Visszahatnak az én elképzeléseimre és az övékre is, és megyünk tovább egészen addig, amíg ki nem kristályosodik egy koncepció. Utána azt visszük tovább és azt csináljuk mindannyian. A tervezési folyamat eleje nagyon hosszú, pontosabban attól függ, hogy mennyire sikerül megtalálni azt az egy jó koncepciót, mennyire szerteágazóak a kezdeti elképzelések illetve mennyire mutatnak egy irányba. Ez a metódusunk. Ennek több előnye is van: ki tudjuk szűrni a hibákat azáltal hogy több szem, több ember mondja el a véleményét. A Rákóczi gimit ketten csináltuk, de a pályázatoknál általában többen szoktunk lenni. A legutóbbi pályázatnál pédául öten voltunk. A kommunikáció szintjeit illetően ez úgy zajlik, hogy ha megakadunk vagy valami kérdésünk van, akkor idehívjuk a többieket és megkérdezzük a véleményüket.

Próbálkoztunk azzal is, hogy legyen egy úgynevezett belső zsűri, mint ahogy az Ipartervben is volt annak idején. Ez nem nagyon működik, pedig lenne értelme. Pont azért, mert vannak kívülállók, akik tiszta látásukkal pillanatok alatt észrevesznek dolgokat, amiket mi, akik már belebújtunk, nem veszünk észre.

Emberfüggő, hogy ki mennyire tud átkapcsolni a saját tervéről egy másik külső szemlélésére. Én például képes vagyok rá és meg is teszem. Általában megnézem, hogy ki mivel foglalkozik és bele is szoktam szólni, de hát persze én nem szeretem ha velem ugyanezt teszik. Most arról beszélek, ami nekem nagyon nagy gondot okozott: nehéz volt megszoknom, hogy én is látni engedjem a munkafolyamatot, mert én inkább egy individualista begubódzó típus vagyok. Most jutottam el arra a szintre, hogy tudok csapatban dolgozni és látom ennek előnyeit. Ki kell használni, hogy itt ennyien vagyunk. Bennünket úgy hívnak, hogy Építész Stúdió. Tehát nem egy vagy két név, hanem egy közösség szeretnénk lenni, ezért is jegyezzük az épületeket többen.

 

EF: Hogy néz ki egy átlagos hétköznapod?

 

KF: Egy hétköznapom azzal kezdődik, hogy elviszem a gyerekeket az iskolába. Ennek megfelelően én érek be a legkorábban. Változó, hogy motorral vagy autóval jövök, de nyolckor, fél kilenckor már itt vagyok. Nagyjából átnézem, hogy mit kell csinálni, és ha örömmel vagyok itt – de anélkül is – kb. hétkor megyek haza. Tíz-tizenegy órát dolgozom egy nap. De vannak egyéb kötelzettségei is az embernek, elmegyek az egyetemre tanítani, az például kiesés a munkából. Régen zsűribe, etikai ülésekre is jártam, a zsűri elmaradt, de sok olyan apróság van, amelyek viszik az ember idejét. Volt olyan nehéz időszak az életemeben, amikor sokkal több hétvégét töltöttem bent, mint otthon. Ez nem volt jó, most már ezt tudatosan próbálom visszaszorítani, és sikerült is.

 

EF: Vannak-e személyes ambícióid, s ha igen, akkor mik azok?

 

KF:Nincsenek. Elégedett vagyok. Ez akkor tudatosodott bennem, amikor a húszéves általános iskolai osztálytalálkozónk volt és ott meg kellett fogalmazzam, hogy most jól érzem-e magam a bőrömben vagy sem. Azt csinálom amit szeretek, biztos, nyugodt hátterem van úgy a munkahelyemen, mint a magánéletben, tehát jól vagyok. Ezzel szemben a mellettem ülők kilencven százaléka mind munkahelyi vagy családi problémákkal küszködött. Elégedett vagyok. Ha valamit szeretnék a jövőben, az az, hogy örömmel jöjjek ide dolgozni, mert az azt jelenti, hogy van munka és olyat csinálok, amit szívesen vállalok. Nekem ez elég. Nekem munka kell. Olvastam a Földes interjúban ezt a munkamánia kifejezést, a köztudatban ez elég pejoratív, de én is munkamániás vagyok. Olyan közegben születtem - egy sváb családban -, ahol ez volt a mérce. A faluban, ahol felnőttem - majdnem mindenki az építőiparban dolgozott, így irányítva is voltam, hogy mit kell csinálnom -, a munka volt az első.