Két világ között: az agglomeráció ígérete és valósága – I. rész

Gallyas Luca cikksorozata Budapest és a hozzá tartozó agglomeráció kapcsolatát és lehetőségeit tárja fel. Az első részben azt a kérdést körüljárva, hogy mennyiben teljesíti be az agglomerációba költözés a város és vidék előnyeinek harmonikus ötvözetét.

Az agglomeráció olyan földrajzi-társadalmi egység, amely egy nagyváros – jellemzően egy gazdasági, közigazgatási és kulturális központ – körül alakul ki, és amelyhez szorosan kapcsolódnak a környező, kisebb települések. Ezek a települések gazdaságilag, közlekedésileg, munkaerőpiac szempontjából és társadalmilag is erősen integráltak a központi várossal, miközben megőrzik sajátos települési karakterüket. Az agglomerációs térségekben jellemző az ingázás, a szolgáltatások megosztása, valamint a közös fejlesztési és tervezési igény, hiszen a nagyváros és környezete szoros kölcsönhatásban fejlődik.

Ideális esetben azért lehet vonzó az agglomerációban élés, mert így olyan, mintha az ember két világ között találna otthonra: a város nyüzsgő lüktetése és a vidék csendes harmóniája közé ékelődve.

Nincs kétségem afelől, hogy akik az agglomeráció mellett döntenek, szinte kivétel nélkül ezekkel a reményekkel a szívükben költöznek. A valódi kérdés azonban az, hogy e vágyak mennyiben találnak otthonra Budapest és környékének valóságában.

2018-ban, a Kővágóörsi Alkotótáborban Somogyi Győző festőművész helytörténeti előadásán fogalmazott meg egy elég szemléletes agglomerációkritikát, amikor arról beszélt, hogy miért költözött Kékkútra. Azt mondta, hogy azért nem egy Budapesthez közelebbi települést választott, mert az agglomerációban élők szerinte a legszegényebb emberek, hiszen a reményük az, hogy általában a vidék nyugalmában élnek, amiből akkor szakadnak ki a közeli nagyvárosnak köszönhetően, amikor csak kedvük tartja, de ez a remény tulajdonképpen sosem valósul meg. A vidéki élet szerinte napközben teljesíti be a legvonzóbb adottságait, a nagyváros pedig este, amikor mindenki lerakja mindennapi teendőit, és él a város kulturális lehetőségeivel, szolgáltatásainak sokszínű palettájáról válogathat. Az agglomnerációban élés szerinte pont azt eredményezi, hogy a két jellegből nem a kellemes aspektusokat tapasztaljuk, és mindehhez egy  jó adag ingázás, azaz dugóban ülés is társul.

A következőben Budapest és környékének példáján keresztül vizsgáljuk meg, hogy az agglomerációban élés valóban beteljesíti-e a város és vidék előnyeinek harmonikus ötvözetének ígéretét. A főváros agglomerációjában vajon milyen mértékben valósul meg ez a kettősség? Valóban élvezhető-e a természet közelsége és a közösségi élet bensőségesebb jellege, miközben a nagyváros nyújtotta munkalehetőségek, oktatási intézmények, egészségügyi ellátás és kulturális programok is elérhető közelségben maradnak? Vagy inkább arról van szó, ahogyan Somogyi Győző fogalmazott, hogy az agglomerációban élők végül mindkét világ kellemetlenebb oldalával szembesülnek – a vidéki élet valódi ritmusából kimaradva, a városi előnyökhöz pedig csak fáradságos ingázás árán jutva hozzá? A kérdés tehát nem csupán életmódbeli, hanem rendszerszintű is: hol tart ma Budapest agglomerációja ebben az egyensúlykeresésben?

A rendszerváltás utáni gazdasági és társadalmi átrendeződések, valamint az ingatlanárak növekedése a fővárosban egyre több családot ösztönzött arra, hogy Budapest peremkerületei helyett a közeli, zöldövezeti településeket válassza otthonául. A népességnövekedéssel párhuzamosan jelentős fejlődés indult meg a tömegközlekedés terén is: javultak a vasúti kapcsolatok, több elővárosi vonalon sűrűbbé vált a menetrend, új szerelvények álltak forgalomba, illetve a MÁV és a Volánbusz közötti menetrend és tarifarendszer fokozatos összehangolása is előrelépést jelentett. A 2010-es évektől kezdődően ez a tendencia tovább erősödött, részben a családi otthonteremtési támogatások, részben a fokozódó urbanizációs nyomás miatt, amely egyre inkább a Budapestet övező településekre terelte a figyelmet. A HÉV-vonalakon is történt korszerűsítés, és egyre több P+R parkoló épült ki a vasútállomások közelében, ösztönözve az autós ingázók közösségi közlekedésre való áttérését. Ennek eredményeként az agglomeráció mára a főváros népességnövekedésének egyik legdinamikusabban fejlődő térsége lett, ahol a közlekedési lehetőségek bővülése nélkülözhetetlen feltételként szolgál a további fenntartható fejlődéshez. A fővároskörnyéki települések népességnövekedése azonban nem feltétlenül az infrastrukturális lehetőségeknek és az otthonteremtő támogatásokna köszönhető, hanem a rohamos budapesti lakásár-növekedésnek, mely a 2010-es évek közepétől robbant be.

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint 2015 és 2020 között Budapesten a lakásárak jelentős emelkedést mutattak. Például 2018-ban a használt lakások átlagos négyzetméterára Budapesten az előző évhez képest 21%-os emelkedést mutatott. Bár a pontos százalékos növekedés 2015 és 2020 között változó lehet kerületenként és ingatlantípusonként, az általános tendencia egyértelműen az árak jelentős emelkedését mutatja.

A budapesti agglomeráció népessége ezzel egyidőben növekedett az elmúlt években. A KSH adatai alapján a Budapesti agglomerációban 2010-2023 közt több mint 50.000 fővel nőtt. Ez a növekedés részben a fővárosi ingatlanárak emelkedésének köszönhető, amely sokakat ösztönzött arra, hogy a megfizethetőbb agglomerációs településekre költözzenek.

Noha az elmúlt évtizedekben történtek infrastrukturális fejlesztések Budapest agglomerációjában – például közúti kapcsolatok bővítése, vasúti vonalak részleges korszerűsítése, új lakóövezetek kialakítása –, ezek üteme és mértéke mégsem tudta maradéktalanul lekövetni a népesség növekedését. Ez a jelenség főleg az alacsonyabb lélekszámmal rendelkező településeknél figyelhető meg. Ennek következtében az agglomeráció számos strukturális és infrastrukturális problémával küzd. A legnagyobb kihívást az elégtelen közlekedési hálózat jelenti: a vasúti és közúti kapcsolatok gyakran túlterheltek, a reggeli és esti csúcsidőben rendszeresek a dugók, a vasúti vonalakon pedig kapacitás- és járatsűrűségi hiányok tapasztalhatók. Emellett az egyre több lakóingatlan építése nem mindig jár együtt a megfelelő ütemű intézményi fejlesztéssel, így sok helyen túlterheltek az óvodák, iskolák és egészségügyi ellátóhelyek. A közműhálózat – víz-, csatorna-, áram- és internetellátás – szintén gyakran nem tart lépést a beköltözők számával, ami hosszú távon fenntarthatósági és környezeti kockázatokat is hordoz. A zöldterületek beépítése és a természetes élőhelyek visszaszorulása tovább fokozza a helyiek környezeti terhelés érzetét. A spontán és sokszor koordinálatlan növekedés tehát komoly kihívások elé állítja az agglomeráció településeit, amelyeknek hosszú távon csak összehangolt, térségi szintű fejlesztéssel lehet megfelelni.

Mindezek fényében világossá válik, hogy Budapest agglomerációja nem csupán lehetőség, hanem egyre inkább próbatétel is: a vágyott harmónia gyakran torlódásban, túlzsúfoltságban és rendszerszintű hiányosságokban csúcsosodik ki. Az otthonkeresés sokak számára egyre inkább kompromisszumok sorozatává válik – a természetközeli létért a mindennapi logisztikai küzdelmek árát fizetik meg. A kérdés tehát már nem csupán az, hogy élhető-e az agglomeráció, hanem hogy meddig élhető még így. És ha az egyensúly megbillent, akkor vajon hol és hogyan lehet újra megtalálni azt?

A cikksorozat további két része a tervezett agglomerációs közlekedési fejlesztéseket mutatja be, és hogy ezek milyen egyéb lehetőségeket rejtenek az élet egyéb területein az életminőség és a lakóhely javulásában.

Gallyas Luca Lidia

Szer.: Borenich Levente