Közösség-építészet

Egy építész-polgármester irányította falu élete. Tatai Mária interjúja az Építész Közlöny-Műhely számában.

Az építész: mérnök és művész egyszerre. Néha még tudós is. De a joghoz és a gazdasághoz is kell valamennyit konyítania, s mint értelmiségi, a közéletben is tájékozottnak kell lennie. Ezek után nem csoda, ha esetenként más pályán is megállja a helyét. A következőkben egy többszörösen hátrányos helyzetű község, a Budapesttől nagyjából száz kilométerre fekvő Mátraverebély-Szentkút polgármesterét, Seres Mária építészt kérdeztük pályájáról és a falujában történő változásokról.

Tatai Mária: Nemcsak különböző művészeti ágakban találunk sikeres építészeket, de a közéletben is. Néhányan polgármesterként tevékenykednek. Az Építész Közlöny–Műhely előző két száma például László Tamással, Budapest XV. kerületének polgármesterével közölt interjút. Őt arról faggattuk, hogy építész képzettsége mennyiben segíti a kerület problémáinak felismerésében és megoldásában. Válaszaiból, de a magam eddigi tapasztalatai alapján is úgy látom, szerencsés társítás, ha valaki építészként, tervezői múlttal vállal polgármesteri feladatokat. Hogyan történt ez az ön esetében?

Seres Mária: Frissen végzett építészből először tanár lettem. Pedig akkor sem volt jellemző, hogy egy építész elmegy egy középiskolába tanítani. Ez a rendszerváltás idején történt, 1988–1989-ben. Még megvoltak a nagy tervezővállalatok, a VÁTI, a KÖZTI, a LAKÓTERV, az évfolyamtársaim ezekre, a legjobbnak számító munkahelyekre mentek dolgozni. Nálam úgy alakult, hogy miután a diplomámat kézbe kaptam, másnap telefonált a nyíregyházi középiskolám igazgatója, s megkérdezte, hogy elmennék-e hozzájuk tanítani. Igent mondtam. Vonzott, hogy építészeti tárgyakat kellett oktatnom. Közben elvégeztem a műszaki egyetem kétéves másoddiplomás képzésében a mérnöktanári tagozatot is. Most, ahogy visszatekintek, úgy látom, hogy mindez nem volt véletlen fordulat az életemben. Az iskola mellett magántervezéssel is foglalkoztam, és mindeközben megszületett a négy gyermekem. Rendre megtörtént, hogy amikor határidős munka volt, valamelyik gyerekem lebetegedett. Ezt annak jelzéseként értékeltem, hogy én most elsősorban anyuka vagyok. A gyerekek mellett nehéz volt az építészetet művelni. De tizenkét év alatt sokat változott a világ is, a szakma kicsit elhúzott mellettem, és már nehéz lett volna visszakerülni az építészközegbe.

A gyerekekkel otthon töltött időszak azonban sok egyéb kihívást is tartogatott – például egy népszavazási kezdeményezést, amely mintegy hatszázezer aláírással zárult. Ennek az volt a legfontosabb tanulsága, hogy meg lehet mozdítani az embereket, ha olyan dolgot mondunk, amit értenek, és ha a szívükből szólunk. Azért lettem polgármester, mert úgy éreztem, hogy ha a kistelepülések rendben lennének, akkor az egész ország jobban működne. Meggyőződésem volt, hogy önellátó településeket kell létrehozni, amelyekben a lakosság nem érzi magát kiszolgáltatottnak. Ezért mentem Mátraverebélybe is, amelyet előtte valójában nem ismertem.

TM: És miért éppen Mátraverebélyre esett a választása?

SM: Mátraverebély különleges adottságokkal bíró hely, ahol kilencszáz éve történnek csodák, és ez a folyamat miért is ne folytatódhatna most, a 21. században akár kisebb, hétköznapi csodákkal? (Mátraverebély-Szentkút kiemelt nemzeti kegyhely, ahová évente közel kétszázezren zarándokolnak el. – a szerk.)

TM: Milyen programmal pályázott, hogy 2010-ben „idegenként" sikerült azonnal elnyernie a polgármesteri helyet?

SM: Két hónapos intenzív kampányt folytattam. Körbejártam a települést, valamennyi családhoz elmentem. Megnéztem, mire van lehetőség, összeállítottam egy olyan programot, amelyet megvalósíthatónak ítéltem. Persze, amikor az ember nincs benne az önkormányzati életben, akkor sokkal egyszerűbbnek tűnnek a dolgok, de azóta már érzem a korlátokat is. Rengeteg kötöttség és kötelezően ellátandó feladat van, nem beszélve a szigorú költségvetési szabályzókról. Amikor megnyertem a polgármesterséget, azt kellett látnom, hogy hiányzik az az anyagi bázis, amellyel egy-egy projekt elindulhatott volna. Hogy ezen túl tudjunk lépni, szigorú takarékoskodásba kezdtünk, és kerestük azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével a pénztelenségből kiléphetünk. Ez másfél évbe telt. Mostanra viszont már jól áll a település, és haladni tudunk, köszönhetően annak, hogy egy olyan vonalat indítottunk el, amely szerintem egyedülálló az országban.

TM: Ez nagyon ígéretesen hangzik, ezért is hasznos lenne megismerni a mátraverebélyi előremutató történéseket.

SM: Amit mi itt csinálunk, azért modellértékű, mert akármelyik település választhatja ezt az utat. Többszörösen hátrányos helyzetű, kétezer fős faluról beszélünk, a lakosság fele cigány ember, magas a munkanélküliek száma, ráadásul elöregedő a lakosság. Az iskolában, óvodában szinte csak cigánygyerek van. Ez az a helyzet, amire könnyen rámondják, hogy reménytelen. Nos, mi ebben a „reménytelen" közegben egy év alatt szép eredményeket értünk el úgy, hogy nem kellett hozzá semmilyen extra pályázat, meg szponzor, meg különleges adottság. „Mindössze" néhány lelkes munkatársra volt szükség, akik hajlandók voltak gondolkodni és dolgozni a közösség érdekében. Persze, kellettek még jó ötletek, amelyeket aztán a közfoglalkoztatási programok segítségével meg is tudtunk valósítani. Olyan közfoglalkoztatási tervet állítottunk össze, amely személyiségfejlesztő és értékteremtő programokat tartalmazott. Ezek segítségével pár hónap alatt látványos eredményeket értünk el, és mára már több mint száz embert tudtunk bekapcsolni a programokba.

TM: Mi a titka ennek a kedvezően alakuló történetnek?

SM: A sikerélményre építve olyan egyszerű dolgokat találtunk ki, amelyeket bárki utánunk tud csinálni. A sikerélmény ugyanis ezeknek a nagyon nehéz helyzetben élő embereknek nem adatott meg sem az iskolában, sem a munkahelyen, sem a közösségi létben. A munka viszont naponta lehetőséget kínálhat számukra, hogy büszkék legyenek, és azt érezzék, van értelme az életüknek. Nem eltartott „segélyesek" többé, hanem hasznos tagjai a közösségnek. Ezzel a személyiségfejlesztésben is jó úton járunk. Büszkék vagyunk arra, hogy az ország talán legváltozatosabb közfoglalkoztatási programja a miénk, sok kreatív tevékenységgel. A kosárfonás és a kerámiakészítés mellett az állattenyésztésben is a kreatívabb utakat választottuk: fürj- és kecsketartást, nyúltenyésztést, őshonos baromfitartást. Kecsketejből fűszerezett sajtokat, sőt, a savóból mézet készítünk. Gombatermesztésre is berendezkedtünk, a hagyományos csiperke mellett gyógygombákkal is foglalkozunk. A „háztáji" energiafejlesztésben is előreléptünk: energiafejlesztő szobakerékpárokat raktunk össze közmunkában, használt sörösdobozokból pedig aszalókat készítettünk.

Mindehhez hozzá kell tenni, hogy az önkormányzatnak nem volt földje, sem állattenyésztésre alkalmas telephelye. Viszont adva volt a sok megműveletlen kiskert. Ezeket kellett újra visszahozni a „háztáji" művelésbe. Egy család 500–1000 négyzetméteres kertet képes megművelni, s az embereket meg lehet és meg kell tanítani arra, hogyan lehet ezt hasznosítani.
Van három tankertünk, melyekben bárki megnézheti, hogyan kell zöldséget termeszteni, jószágot tartani, hogyan néznek ki a gyógynövények, a fűszernövények, és melyik mire való. Tehát olyan mintákat mutatunk, amelyek alapján a saját kerteket is meg lehet művelni. Az önkormányzat abban tud még segíteni, hogy magot oszt, palántát és jószágot ad. Ha ingyen adjuk, akkor a termés felét visszakérjük, míg ha megveszik, akkor maguk gazdálkodnak vele. Van őshonos baromfiállományunk száz tojótyúkkal, hozzá keltetőgép, amelybe tíznaponta rakjuk be a tojásokat, egyszerre akár ötszázat. A csirkéket ingyen akartuk osztani a családoknak, de ma ott tartunk, hogy a falubeliek és a közmunkások nem ingyen viszik, hanem megveszik az állatokat, harminc–ötven darabot a hó elején.

Mindez nagy előrelépés, mert a településen élő aktív korúak 60 százaléka nem tud dolgozni. Szakképzettségük nincs, sőt az írási-olvasási készség is igen alacsony. A környékbeli váro-sokban sincs munkahely. Korábban sokan ingáztak Budapestre is, hiszen nem nagy a távolság, alig száz kilométer, tehát egy bő órás úttal elérhető, de 71 200 forint a busz-, illetve a vonatbérlet is. Munkásszállás nincs, az albérlet drága lenne. Ebben a modern kori „röghöz kötöttségükben" egyetlenegy munkáltatójuk lehet: az önkormányzat. Hosszabb távon talán egy helyi szociális szövetkezet. És ne felejtsük el: a dolgozó ember nemcsak értéket teremt, de példát mutat a gyermekeinek is. Mindebben kívánunk intenzív segítséget nyújtani mindenkinek, akiben hajlandóság van. Mújdricza Péter építész fogalmazott úgy, hogy nálunk közösség-építészet folyik.

TM: Építészszemmel hogyan látja a faluját, az építészi véna mennyiben segíti ezt a közösségépítő, közösségteremtő munkát? Építészeti szempontból milyen további változások várhatók?

SM: A települést a 21-es főút kettészeli. Az út jobb oldalán a hetvenes években épült két-három szintes házak állnak, melyeket tehetős családok építettek. Lakóik többnyire a Nógrád Megyei Építőipari Vállalatnál dolgoztak valamikor, illetve bányászok voltak. Az út Szentkút felé eső bal oldalán található ófalu, a hagyományos falusi házaival, egészen más arculatot mutat. Az itt lévő ingatlanok elértéktelenedtek, ezeket cigánycsaládok lakják, akik a házak felújításával egyáltalán nem foglalkoznak, hiszen nincs is pénzük rá, de nem is értenek hozzá. Ezen a teljesen amortizálódott területen egy településrehabilitációs programot kellene elindítani minél hamarabb. Első lépésként a kerítésrehabilitációt tervezzük megvalósítani, mert hogyha az épület nem is szép, ezzel legalább kulturált, egységesebb arculatot adhatnánk az utcának. Ezt azért nehéz megcsinálni, mert a magántulajdonhoz nem nyúlhatunk hozzá. Az emberek, ha napi megélhetési gondjaik vannak, nem fognak azzal foglalkozni, hogyan is néz ki a házuk. Apró lépés volt, mégis nagyon fontos, hogy tavaly a közmunkaprogramban két olyan dolgot tettünk, amely szépítette az utcát. Az egyik, hogy saját készítésű, egységes kerámia utcanévtáblákat helyeztünk ki, a másik, hogy fonott virágoskosarak kerültek a házak elé. Persze, a nyomort nem lehet ezzel eltakarni.

A településrehabilitációs programok jelenleg sajnos csak a városokra vannak szabva, de bízom benne, hogy előbb-utóbb a kistelepülések is bekapcsolódhatnak. Nógrád megye a palóc építészetéről híres, de Verebélyben nincsenek a hollókőihez fogható archaikus épületek. Van egy román kori templomunk, amelyre büszkék lehetünk, ám a „hitturisták" célpontja inkább a szentkúti kegyhely. Utóbbi egy kiemelt 2,5 milliárd forintos turisztikai projekt keretében építészetileg teljesen meg fog újulni (vezető tervezője Nagy Tamás Ybl-díjas építész). Bízom benne, hogy ahhoz a megváltozott építészeti környezethez majd hozzá tudjuk igazítani a települést is. Lelki szemeim előtt a Gaudí tervezte Güell-park jelenik meg, az a fajta mozaikos, játékos térformálás, amely nagyon közel áll a cigány emberek ízléséhez, színvilágához. A jelenleg még kiépítetlen, funkció nélküli közterületekre bekerülnek majd egyedi utcabútorok, támfalak. Mozaikkal kirakott térépítészeti elemeket tervezünk, ezeket az itteni emberek építhetik meg.

TM: Ki lenne a tervezője?

SM: Sok építész megfordult már a környezetünkben, jöttek fiatalok a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemről, de gondolkodunk abban is, hogy fiatal építészeknek ötletpályázatot írunk ki a most még csak körvonalazódó elképzelésekre. Mújdricza Péter építész is visszajáró barátunk. Ő most újfajta technológiával, a szupervályog-technikával próbálna meg közösségi épületet létrehozni a cigányok által lakott részen. Ennek a világ sok országában alkalmazott földhurkás építésmódnak az előnye, hogy helyi anyagból, a helyiek bevonásával alkalmazható.

TM: Hogy érzi, vajon építészlátásmódja milyen szerepet játszik polgármesteri működésében?

SM: Az építész terekben gondolkodik, a polgármester közösségben. Ha nincsenek jó „köz-terek", nem lesznek jó közösségek. Építész polgármesterként ezeknek a többfunkciós közterületeknek a létrehozása a legszebb feladatom. Idén nyáron már lesznek látványos eredményeink: a település három pontján egy-egy kemence létesül – ebből egy már készen is van. Készülnek a polgármesteri hivatal környékét átalakító tervek is. Itt a kerítések lebontásával lehetőség nyílik az új településközpont kialakítására. Az önkormányzati hivatal belső tereit már korábban átalakítottuk, az ügyfélteret korszerűsítettük. De dolgozunk azon is, hogy legyen termelői piacunk, sőt, szabadtéri mozink is. Ezek önerős kezdeményezések. Pályázati forrásból újítjuk meg az orvosi rendelőt, készül egy vágópont hűtőházzal és csomagolóval, valamint egy tésztaüzem. Amit pedig még építészként fontosnak tartok, az a jó alapok építése. Nem mindegy, mire-kire építünk. Vallom azt is, hogy nincsenek elhanyagolható részletek, minden fontos. És lényeges a maximalizmus is, hogy mindent úgy próbáljunk megcsinálni, hogy tökéletes legyen…

TM: Az ön példája akár követhető is lehet. Ha több építész vállalna hasonló feladatot, talán másképpen alakulna az ország építészeti arculata is.

SM: Én annak örülnék jobban, ha az építészeknek szép tervezési feladataik lennének! Az viszont fontos lenne, hogy a kistelepülések polgármesterei meglássák a partnert az építészben. Bízzanak az ízlésében, és az állandó spórolási kényszerrel ne fojtsák meg a fantáziáját. A városoknak vannak főépítészeik, de a kistelepüléseken még műszaki munkatárs sincs a hivatalban. Pedig itt lenne igazán szükség jó építészre! Minden településnek van valamiféle arculata, amit egy ügyes építész vagy hangsúlyoz, vagy ellensúlyoz, annak függvényében, hogy a meglévő arculat követendő vagy inkább takarandó. Számomra különösen szimpatikus Veresegyház fejlődési iránya: nemcsak pénze van a településnek, hanem olyan polgármestere is, aki jó építészekkel vette körül magát. Az építészeti tereket pedig társművészeti alkotásokkal engedi gazdagítani – ezzel a helyi művészek megélhetését is biztosítja, és az ott élők esztétikai igényességét is fejleszti.

TM: Polgármesterként tele van tervekkel, de ha kilép egy kicsit a falujából és a feladatköréből, milyennek látja az építészet mai helyzetét?

SM: Jómagam úgy kerültem az építészszakmába, hogy édesapám is építész volt, 1956-ban járt az építészkarra. Nem hagyta el az országot, a szakmájában dolgozott, és egy megyei vállalat vezetőjeként ment nyugdíjba. Nagyon érdekes élmény volt találkozni édesapám hajdani évfolyamtársával, aki ötvenöt éve elment Venezuelába. Nyelvtudás nélkül, a nulláról indult, elég zűrös történelmi időszakot dolgozott végig, és mégis irigylésre méltó anyagi hátteret tudott teremteni magának és a családjának. Nem szerencsés dolog az általánosítás, de sok példát tudnék mondani, hogy aki itthon maradt, és tisztességgel dolgozott, annak az életre szóló spórolás, nadrágszíjhúzás jutott osztályrészül, aki pedig elment, annak a munka mellett jutott és jut ideje, pénze arra is, hogy élvezze az életet. Az a fajta elégedettség, amely egy végigdolgozott élet után kijár egy embernek, az nekik ott megadatik. Itthon miért nem? Szomorú látni azt is, hogy az építészszakmában annyira kevés a munka, hogy ismétcsak a külföldi munkavállalás jelenti a boldogulást.

Mindezek ellenére, négy gyermekem közül kettő ugyanabba a nyíregyházi építőipari szakközépiskolába jár, ahonnan én is elindultam. Furcsállom ugyan, hogy ugyanúgy csőtollal kell rajzolniuk, mint anno nekünk, de kétségtelen, hogy az iskola megadja azt a műszaki alapintelligenciát, amelyet egy gimnáziumban nem lehet megszerezni. Lehetséges tehát, hogy a gyerekeim között is akad majd építész, sőt, az is megtörténhet, hogy valamelyikükkel együtt dolgozva én is visszatérek a tervezéshez.

(A mátraverebélyi fotókért köszönet Mújdricza Péternek, Seres Máriának és Tatai Máriának)