Közösségben élni: a co-housing

"Az épület csak keretet biztosít, melyet a lakóknak kell élővé tenni. Mindez csak úgy működik jól, ha a közösség formálására is kellő figyelem és energia jut." Meszes Márton Hauszmann-díjas diplomamunkájában a co-housing kérdésével foglalkozik. 

A lakhatás kérdése az utóbbi időben egyre több problémát vet fel. Míg nálunk viszonylag újkeletű jelenségről van szó, Nyugat-Európában ez már régóta ismert helyzet. Ezért mára több kezdeményezést is ismerhetünk, amelyek valamilyen módon reagáltak a megváltozott lakhatási helyzetre. Egy ilyen alternatív lakhatási mód a co-housing, ami alulról jövő (bottom up) kezdeményezés, és a megfizethetőség mellett jellemzően a közösségi dimenzió is fontos szerephez jut benne. Bár hazánkban inkább csak szakmai berkekben kezd ismertté válni ez a lakhatási forma, már évek óta vannak kezdeményezések hasonló lakóközösségek létrehozására. Bővebb információért a Közösségben élni oldalon érdemes tájékozódni.

A közösségi lakhatás nagyon sokféle méretben és formában létezik, azonban szinte kivétel nélkül mindegyikre jellemző, hogy participatív módon, a közösség bevonásával zajlik a tervezés. Sokszínűsége részben pont ebből következik.

Diplomatervem kapcsán hamar világossá vált számomra, hogy koncepcióm valódi közösség nélkül súlytalanná és öncélúvá válna. Így első feladatom egy lakóközösség létrehozása volt. Ez nagyjából 10 aktív tagból állt. Mindannyian fiatal felnőttek, sokféle szakterülettel, de minden esetben egyetemi végzettséggel. A kommunikáció folyamatosan és több platformon zajlott. Kérdőíveken, online kommunikáción, és "lakógyűléseken" keresztül, közösen alakítottuk ki a programot, választottunk helyszínt, kerestünk előképet és alkottunk jövőképet is.

Mindez részben újabb kihívást is jelentett, hiszen az építész és szakági konzulensek mellett a közösség felé is folyamatosan kommunikálni kellett a terv aktuális állapotát, kérdőívekkel, példákkal, játékokkal segíteni a közös döntéshozatalt. Másrészt inspirációt és muníciót is adott, hogy egészen más megközelítésből kellett bemutatnom a tervet, illetve, hogy a felhasználói oldalról is kaptam visszajelzéseket.

Az első "lakógyűlésen" a helyszín kérdése rögtön komoly vitát generált. Míg az egyik oldalon a jó megközelíthetőség, és a városi szövetbe ágyazottság, másik oldalon a gyerekbarát, zöld környezet szállt versenybe. Nem született egyértelmű egyezség, és az irányított kérdőív sem hozott eredményt, ezért egy kompromusszumos, némileg idealizált megoldásként egy belső-óbudai foghíjtelekre esett a választás, ahonnan a legtöbb belvárosi célpont és a zöldterületek is könnyen elérhetők.

A diploma "műfaji sajátosságai" ellenére szerettem volna minél inkább reális, a való életben is megvalósítható projektet létrehozni. Ebből fakadó, tudatos döntés volt az építészeti eszköztár redukálása. A közösségi interakciókat katalizáló terek és térkapcsolatok létrehozása helyett a funkciók racionális és költséghatékony kiszolgálása lett a cél. Az így kialakuló struktúra esztétikai, építészeti kezelésére az egyszerű, nyers anyaghasználat, és a közösség által birtokba vett, belakott tér kontrasztja bizonyult a legjobb megoldásnak. Erre számos példa szolgált mintául, legmeghatározóbb a Lacaton Vassal építésziroda munkássága volt. A közös használatú terek esetében mindenki egy meghatározott pontmennyiséget oszthatott szét a számára legszimpatikusabb funkciók között. Ezáltal adott volt a súlyozás lehetősége, és racionalizálás korlátja is. A pinceszintet a közös car-sharing megoldásnak köszönhetően mélygarázs helyett tárolók és műhely foglalták el. A földszinten egy sokféleképp belakható közösségi tér kapott helyet, vizuális kapcsolattal az edző- és játszóteremhez.

Fontos kérdés volt a csoportban a nyitottság kérdése, mind a lakóközösségbe való befogadás, mind a tágabb környezet felé történő nyitás esetében. Utóbbira válaszként egy "kultúrkocsmát" alakítottam ki a földszinten. Ez a többi funkciótól leválasztva működő egység a kifelé nyitás dedikált helye lett, ahol különféle programokkal, rendezvényekkel segítve jöhet létre interakció a környéken élőkkel. A tetőszinten a pihenés, elvonulás terei kaptak helyet, csendszoba, szauna, és tetőkert formájában.

Az épület magja egy vasbeton vázas téglalap, kompakt lakásokkal, déli irányba a homlokzat teljes megnyitásával. Ehhez kapcsolódnak egyik oldalról a függőfolyosós közlekedő, másik oldalról a hőháztartásban is részt vevő télikertek és erkélyek könnyűszerkezetes kialakítással. A külső fronton az épület merevítésében is részt vevő acél rácsszerkezet került. A mintázat a közösség által választott fa motívumot alapul véve készült. A szerkezet a merevítő funkción túl egy markáns megjelenést is kölcsönöz az épület homlokzatának. A teljes felületet átszövő absztrakt ágszerkezet a közösség összetartozását is jelképezheti, és egyfajta reklámként is szolgálhat a háznak.

A védés előtt fél évet a bécsi einszueins Architektur irodánál töltöttem gyakornokként, akik az utóbbi években kifejezetten a közösségi lakóházak ("Baugruppék") tervezésére specializálódtak. Így betekintést kaphattam a participatív tervezés gyakorlatába, illetve egy berlini tanulmányút során élőben is megtekinthettem néhány jól működő példát. Különösen a Spreefeld és az R50 co-housing projektek váltak fontos referenciává. A semleges építészeti keretként megfogalmazott épületek, amelyeket az erős közösségi jelenlét értelmez és barátságossá szelídít, a helyszínen is nagy meggyőző erővel bírtak.

A fent leírt hatás ráadásul szépen összecseng a tervre alapvetően jellemző, háttérbe húzódó attitűddel, hogy az épület csak keretet biztosít, melyet a lakóknak kell élővé tenni. Mindez természetesen csak úgy működhet jól, hogyha a közösség formálására is kellő figyelem és energia jut. A tervezés egyik fontos tanulsága volt, hogy az eddigi gyakorlattal szemben sokszor nem önálló döntéseket kellett hoznom, hanem a csapat számára előkészítenem a döntést, adott esetben a megfelelő érveket felsorakoztatnom, hogy számomra is kedvező eredmény szülessen. Ilyen értelemben sokkal fontosabb szerepet kapott a kommunikáció és a folytonos egyensúlykeresés az egyéni érdekek és a közösség preferenciái között. Úgy kell biztos kézben tartani a projektet, hogy közben teret engedünk a csoport karakterének. Vagyis nem csak a megvalósult épület esetében, hanem a tervezési folyamatban is egy megfelelő keret biztosítása a cél. Ez a fajta szerep, bár sok új kihívást tartalmaz, és több rugalmasságot követel az építésztől, egy lakói által ismert, szeretett, és személyükben gondos gazdákra bízott végeredményhez vezethet.

Meszes Márton