Lebontható-e a Győri Nemzeti Színház? – Az utópia és valósága

„Lebontása helyrehozhatatlan űrt ütne a városképben, és legalább ekkorát a város és régió önképén is." – Hartmann Gergely véleménycikke a győri színház múlt héten felvetett elbontásáról, amelyben az ellenérveken túl kitér a felújításra-bővítésre 2018-ban kiírt tervpályázat következményeire is.

1978-ban a győri belváros határán megjelent egy hatalmas teremtmény. A győriek hamar befogadták, még becenevet is kapott (sílesiklósánc), majd rövidesen – először kicsit értetlenkedve és fejcsóválva – az országos építészeti szakma is értékelte, sőt szép lassan nemzetközi ismertségre is szert tett. 

Az új jövevény határozott céllal érkezett. Nem alkalmazkodni és igazodni jött, hanem ő akarta kifejezni a város új identitását. Egy kulturális, közigazgatási és ipari regionális központnak, amely gazdag hagyományának éppúgy tudatában volt, mint akkori gazdasági erejének. Új szimbólum akart lenni, nem mellesleg azáltal, hogy betöltötte azt a kulturális és társadalmi űrt, amit egy állandó kőszínház csaknem fél évszázados hiánya jelentett. 

A város nemrég megválasztott új polgármestere, Dézsi Csaba András húsvét előtt azzal hökkentette meg egy interjújában a Kisalföld olvasóit, hogy „lebontanánk a színházat és helyette egy nagy zöld parkot hoznánk létre a belvárosban, ami alatt van három szint garázs", és helyette zöldmezős beruházásként egy új kulturális központot képzel el, többek között hangverseny- és konferencia-teremmel, színházzal, kiállítótermekkel. 

A nyilatkozat nem véletlenül váltott ki nagy visszhangot. Győr új vezetőjének felvetése nagyon erős, ugyanakkor inkább ötletszerűnek, mint megalapozott érveken nyugvónak tűnik. Maga az alapkiindulás is szubjektív: „a színház ormótlan épületét nem annyira szeretik a győriek". Emellé teszem én is saját személyes tapasztalatomat, amely éppen ennek ellenkezője: pont a színház épülete tűnik a győriek által leginkább elfogadott modern épületnek, sőt, ha bárki az országból ismer és értékel néhány vidéki modern épületet, akkor jó eséllyel köztük van a Győri Nemzeti Színház.

Egy politikailag és társadalmilag kétségkívül terhes, de Győr szempontjából kiemelkedően sikeres korszakban épült, ami vitán felül a város mai kivételezett helyzetét is megalapozta. Lebontása helyrehozhatatlan űrt ütne a városképben, és legalább ekkorát a város és régió önképén is. A történeti templomtornyok mellett már a „kultúra templomának" sílesiklósánc tornya is a város-sziluett elengedhetetlen része. Éppen sokat vitatott, de semmivel össze nem téveszthető formája forrt össze a várossal, és leginkább emiatt vált az 1945 utáni építészetünk egyik kulcsemlékévé. 

A felvetés egyébként kísértetiesen hasonlít az Ifjúsági Ház (Lőrincz József, 1973) 2016-os eltüntetésére. A város kulturális és társadalmi életébe beágyazott intézményt, a szakma és a laikusok tiltakozásának dacára, újragondolás helyett elbontottak, hogy helyére parkolóházat építsenek. Az elhamarkodottnak tűnő nyilatkozat ellenére sem tehetünk mást, mint bízunk abban, hogy a mostani városvezetés ennél átgondoltabb és koherensebb víziót alakít ki a város kulturális intézményeiről és építészeti örökségvédelméről. 

Nem véletlen, hogy az alkalmatlanná vált, majd lebontott korábbi kőszínház pótlására 1929-ban is országos tervpályázatot írtak ki. A gazdasági gondok miatt azonban sem akkor, sem a következő ötven évben nem készült el az új teátrum. Ideiglenesnek gondolt megoldásként a győri társulat otthona a Czuczor Gergely utcai művelődési házban volt, míg a hatvanas évekre ismét reális lehetőség mutatkozott egy új színház megvalósítására. Bár léptéke és jelentősége ezúttal is indokolhatta volna, tervezésére ekkor nem írtak ki pályázatot. A győri színházat győri tervezők szerették volna megtervezni. A megbízás a Győri Tervező Vállalathoz került, azon belül is annak igazgatójához, Vincze Kálmánhoz. 1966-ban kezdett a terven dolgozni munkatársaival: Harmati János építésszel, Horváth István belsőépítésszel és Filippovits Ferenc vezető szerkezettervezővel (tervezésének és építésének történetéről, az épült elemzéséről a Modern Győr-ön írtam bővebben).

Az anyagi korlátok persze kezdettől fogva meghatározóak voltak, és tulajdonképpen a jellegzetes forma is olyan tervezői döntés, amelyet alapvetően a gazdaságosság befolyásolt. Ezt természetesen többé-kevésbé minden épületről elmondhatjuk, mégis érdemes a híressé vált tetőforma történetét idézni Harmati Jánostól, amelyből kiderül, hogy nem csak formai, de valóságos, anyagszerű kötődése is van a színháznak a síeléshez: „Amellett, hogy az első változat tömege elég otromba volt, a nagyméretű szerkezet lefedése jelentette az egész beruházásban az egyik legsúlyosabb anyagi tétel. Nagyon kevés pénzünk volt, nem éreztük a megoldást megnyugtatónak, de nem tudtuk, mi tévők legyünk. A tervezővállalat azonban ekkoriban szerzett tudomást arról, hogy Szlovákiában nagyon sok kábeltetős épület épül. Mint kiderítettük, ennek oka, hogy arrafelé nagyon sok a kötélpályás létesítmény, amelyek acélsodronyait az előírás szerint, állapottól függetlenül, 5-10 évente le kellett cserélniük. […] Ezeknek folyamatosan helyet is kerestek, hogy hol lehet beépíteni azokat. Felismertük, hogy ezeket felhasználva nagyon gazdaságos szerkezettel tudnánk kiváltani a költséges acél rácsos tartókat, így tehát Csehszlovákiából vett acélsodronyokból építettük fel a színház majdnem 80 méter fesztávú lefedő szerkezetét." (a szerző beszélgetése Harmati Jánossal, 2011)

A megoldásnak nem csak a gazdasági előnyei voltak meg, de szerkezeti és funkcionális szempontból is frappánsnak bizonyult. A hosszmetszeten jól látható, hogy a színház főhomlokzata elé kiugró és a zsinórpadlás legmagasabb pontján elhelyezkedő nagyméretű, monolit vasbeton szerkezetek tartják az acélsodronyokat. A 79 méteres fesztávú ív egy mozdulattal hidalta át a színház három, egyenként is nagyméretű terét: az előcsarnokot, a nézőteret és a színpadot a zsinórpadlással. A kétszintes előcsarnokban meg is jelennek a hatalmas monolit vasbeton tartók és maga a kábeltető is. 

A színpadtechnikai kialakításban a kompromisszumok helyett a maximalizmus érvényesült. A hármas rendszerű színpad (a flexibilis, alakítható és forgó főszínpad és a két oldalszínpad), amely az országban az Operaházé után a második legnagyobb, tölti ki a színház kubatúrájának jelentős részét. A nemzetközileg is neves színháztechnológus Ölveczky Miklós által tervezett, és az osztrák Wiener Brückenbau által kivitelezett szcenikai koncepció akkoriban Közép-Európa legmodernebb színházává tette az épületet. Ez azóta nyilván alapos korszerűsítésre szorul, de jól mutatja azt a nagyratörő gondolkodást, ami a korlátok ellenére is az egész beruházásra jellemző volt.

Amennyiben reális lehetőségként megfontoljuk a bontást, azonnal kiderül, hogy messze nem csak magáról az épületről van szó. A színház bármennyire is szoborszerű, nem egy különálló szigetként, hanem a belváros komplex rekonstrukciójának szerves részeként épült meg. Ekkoriban újultak meg módszeresen a történeti városmag épületei és infrastrukturális hálózata. Szorosan összefüggve a Szent István út és az egykori városfal közötti 19. századi, lendületét vesztett beépítés befejezésével, az akkor nyitva maradt (és a háború során felfeslő) szálak elvarrásával. 

A színház is „barnamezős" beruházásként, egy használaton kívüli laktanya helyén épült fel. Tömege kétségkívül kimagaslik a kontextusból, ugyanakkor a léptékek közti átmenettel tudatosan számoltak a tervezők. Nyugati irányból például az átépített „Hungária"-tömb vezeti fel, ahol lényegében a két nyugati sarkán álló historizáló lakóház tömegéhez illeszkedve Cserhalmy József és Horváth Andor több ütemben 1969–1984 között megvalósuló új beépítést tervezett. Ennek kissé monoton, tömbszerű keleti faláról rugaszkodik el a Színház ívelt teteje, hogy átvezessen a nyolcvanas évek elejére elkészült tízemeletes házgyári épületekig. Ez utóbbi óriásokat nem a tudatos várostervezés, hanem a kényszer szülte, és éppen a színház az, ami a formai átmenete megadásával tompítja a házgyári beépítés és a egyemeletes történeti házak fájdalmas ütközését. Az ekkoriban átépült „Centrum" kereskedelmi tömb, a „Sztár garázs"-tömb, később a Pálffy utca átépítése, de tágabban a Szent István út teljes északi beépítése egymással szorosan összefüggő városfejlesztési elemek, amelynek egyik legfőbb szervező-eleme tűnne el a színház elbontásával.

A helyére vizionált belvárosi park létrehozása sem tűnik indokolhatónak, hiszen Győr belvárosának nem a zöldfelületek hiánya a legégetőbb problémája. Belsejéből bármerre elindulva percek alatt zöldben találhatjuk magunkat: vagy az egyik folyóparton, vagy a Radó Szigeten, a Bisinger és a Honvéd parkban, vagy a Batthyány téren. Ezek ráadásul rengeteg, ki nem aknázott lehetőséget rejtenek még magukban. A mélygarázs (amely felett park kevésbé, legfeljebb zöldtető képzelhető el), immár az ötödik lenne a belváros határán, és ez még a korábbiaknál is beljebb kerülne, nagy autóforgalmat generálva. A színház mostani helye egyébként is rendkívül előnyösen megközelíthető: a város szívében, gyalogosan, biciklivel, megfelelő menetrend esetén buszokkal is könnyen elérhető, és legfeljebb 5–10 percnyi sétára van bármelyik, már megépült belvárosi parkolóháztól. Ráadásul mint nagy látogatottságot generáló kulturális központ, a belváros életére, az amúgy is a plázákkal küzdő helyi kereskedelemre és a szolgáltatásokra is nyilvánvalóan jó hatással van. 

Az ezt felváltó, az egykori Rába-gyár helyére épülő kulturális központ felvetése érdekes ötlet, de alaposan alá kellene támasztani egy olyan zöldmezős kulturális mega-beruházás, amely kivonja a helyi erőt a belvárosból. Ráadásuk itt remek adottságú kulturális épületek várnak évek óta méltatlanná váló tereik korszerűsítésére (pl. a Rómer Múzeum kész tervekkel). 

Szokatlan módon szintén városi léptékben vetődik fel legélesebben az épületben és az épületen található képzőművészeti alkotások sorsa is. A bontás nyilván megpecsételné Victor Vasarely világszerte jegyzett, az oldalhomlokzatokon elhelyezett, kerámiából készült iker-muráliájának sorsát, amely mára nem csak az egyetemes művészettörténet része, de legalább annyira hozzátartozik Győr identitásához, mint a városháza tornyából minden órában megszólaló népdal-dallam. Nem kevésbé jelentős a beltérben Szász Endrének két részből álló, Hollóházán készült 3×8 m méretű porcelánfestménye, amelynek szakszerű eltávolítása és máshol való elhelyezése ugyancsak szinte megugorhatatlan kihívást jelentene.

Amennyire nehezen védhető a színház bontásának felvetése, legalább annyira óvatosan kell bánni az átalakítással is. Nem csak az épület szimbolikus formája és az építészeti értékvédelem miatt, hanem azért is, mert mind mérete, mind jellegzetes alakja valóban a határokon mozognak. A 2018-ban lezárt országos építészeti tervpályázat eredményeiből általában is jól látszik, hogy nem születhet igazán megnyugtató megoldás egy olyan programra, amely szétfeszíti a mostani épület fizikai kereteit, márpedig a kiírásnak nem lehetett máshogyan megfelelni. Amennyiben kicsit is megfontoljuk, hogy (nem teljesen alaptalanul) egyesek már megépültekor „megalománnak" gondolták a színházat, akkor legalábbis el kellene gondolkodni, hogy nem alapvetően elhibázott döntés-e bármiféle tömegnövelés. Újra kellene gondolni, hogy valóban szükség van-e az amúgy is jelentőségteljes zsinórpadlás méretének további növelésére, aminek ráadásul nyilvánvalóan csak egy módja van: a kábeltető bontása, és más szerkezettel való lefedése. 

Az első díjas, és azóta a kiviteli terv készítésének fázisában tartó terv (pályázat: Teatro-Építész Műterem és ZIP Architects) egy új kubusba, a meglévő betonpengék közé helyezi a zsinórpadlást. Az így már funkció nélküli pengefalak megtartása, és az új rátét-kocka háttérbe húzódásra, légiességre való törekvése gesztusértékűek, de nem állnak össze harmonikus egésszé: az új formák nem elég karakteresek, ugyanakkor a kábeltető maradványa értelmét vesztett torzóvá, önmaga emlékművévé válik. Ugyanígy kényes pont a most joggal hiányolt kamaraterem elhelyezése, amelyet ez a terv a színház déli oldalára, annak bővítéseként helyez el. Ezáltal azonban nemcsak az épület lényegéhez tartozó szimmetria vész el, hanem az eddig kellő légteret kapó déli oldalhomlokzat is hasonló beszorított helyzetbe kerül mint a Schweidel utcai északi. 

Az Építészkohó Kft. kiemelt megvételt nyert terve viszont éppen az épület formájának és szerkezetének tiszteletben tartásából indult ki, még ha ezzel szembe is ment a kiírás funkcionális elvárásaival. Nem bontotta le a kábeltetőt (ami által elengedte a zsinórpadlás bővítését), viszont a meglévő formát, annak darabosságát megszüntetve egy masszából gyúrt, íves alakzattá simította. A kamaratermet a hátsó traktus emelet-ráépítésével helyezte el. Bár ezáltal a keleti homlokzat magassága jelentősen megnőtt, mégis ez a kompromisszumos megoldás tűnik szerencsésebbnek a valóban fájó funkcionális hiányosság megszüntetésére – amennyiben ennek a kamarateremnek mindenképpen a színház tömegében kell elhelyezést nyernie. 

A két pályamű között nem az építészeti minőségben van elsősorban a különbség. Az elsőből kitűnik, hogy a legjobb törekvések ellenére sem létezik olyan megoldás, amely a pályázatban elvárt funkciókat megnyugtató módon helyezi el a meglévő tömegben. A forma szétfeszítése pedig nem csak a szimbolikus szerepe miatt megkérdőjelezhető, de azért is, mert a színház körüli szabad terek nem bírnak el egy ennél nagyobb tömegű épületet. A másodikként bemutatott terv megmutatja, hogy amennyiben a most túlzónak tűnő megbízói programot az épület realitásaihoz igazítjuk, akkor a forma és a szerkezet megtartásával, sőt bizonyos esetlegességek javításával is felújítható a színház. 

Bízunk benne, hogy a színház lebontásának irreális munkájához nem lát hozzá a győri városvezetés. Polgármester úr felvetéséből viszont az is következhet, hogy a város rászánja magát a felújítás átgondolására, és egy olyan új megbízói program kiírására, amely nem csak nagyobb tiszteletben tartja a meglévő épület reális lehetőségeit, de kifejezett védi és erősíti annak építészeti, tartószerkezeti, képzőművészeti, városépítészeti és városképi értékeit. 

Ha már az utópiáknál tartunk, higgyünk inkább ebben.

Hartmann Gergely

A szerző építész, építészettörténész, Ezüst Ácsceruza-díjas építészeti szakíró, a Modern Győr alapítója és szerzője.