építészet : környezet : innováció

Levél a létről és az építésről

Berta Erzsébet a 2003-tól 2010-ig működő Debreceni Disputa építészeti rovatának, az Árkádoknak a szerkesztője volt. Születésnapja alkalmából jelentettek meg egy rendhagyó kötetet, melyben S. Varga Pál most következő írásával köszöntötte az ünnepeltet.

Kedves Erzsike,

te tudod, hogy lenni és építeni egy és ugyanaz. (Mily különös a mi nyelvünk; a németben az építés szava a lét szavából ered, a magyar meg úgy épít, mintha valamit helyreállítana, ami eddig soha nem volt; nyilván nemcsak Ádám, de Platón is magyarul beszélt.) Az ember házat épít, hogy lakozhassék benne. De nemcsak lakóházat épít, hanem templomot, labirintust és kéjlakot is, építi lelkét az épületes olvasmányok által s testét a fitnesz-szalonban, építi a nemzeti költészet csarnokait, meg persze virtuális csarnokokat ablakokkal és portálokkal, épít koncepciókat és légvárakat, s persze épít egyetemet és alapít folyóiratot – hogy legyen mit leépítenie és szétrombolnia.

Mi, veled egyívásúak, leginkább szavakból szeretünk építkezni (már csak azért is, mert másra nehezen futja); a mi építkező buzgalmunkat is az sarkallja, hogy – akár tudatosan, akár jó ösztönnel – meg vagyunk győződve róla, hogy lenni és építeni egy és ugyanaz. Te, Erzsike, persze tudod, hogy lenni és építeni azért mégsem feltétlenül egy és ugyanaz, de bölcs mosollyal nyugtázod, ha azt látod, hogy mindazoknak a nyelvi építményeknek, amiket felhúzunk, homok az alapjuk és szalma a tetejük – hiába is hisszük, hogy koncepcióink kőkeményen megalapozottak és megbonthatatlanul be vannak tetőzve. Ám biztosan nem neheztelsz ránk, hiszen azt is tudod, hogy mindezt azért tesszük, mert valahogy, valahol mégiscsak otthon akarunk lenni; ha máshol nem, legalább a nyelvben, ahol (főleg nekünk) könnyebb otthonos lakokat építeni.

Ezért van szövegeink filiszteri kényelme, s a mondatokat körülfutó bűnös ornamentika; a kopottas téglákból felhúzott falak állandósága is arra szolgál, hogy eltakarjuk, elhárítsuk a múló, a romboló időt – s ha netán egy-egy ablak mégis az elmúlásra nyílna, szépen hímzett bölcsességekkel függönyözzük el. Talán elnézed nekünk, hogy építményeinkben nincsenek brutális nyersbeton felületek, az ablakokat nem helyettesítjük szabálytalan falhasítékokkal, amelyek reggeli kávézás közben a lét otthontalanságával szembesítenének bennünket.

Együttérzéssel is gondolhatsz ránk, hiszen azt is tudod, hogy miközben az otthonosságot hajszoljuk, elzárjuk magunk elől a létet, amely nem tűri a közhelyeket és az ornamentikát, s otthonteremtő építési buzgalmunk elől visszahúzódik a rettenetes, otthontalan mélységbe. Már csak azért is gondolhatod így, mert tudod, hogy amikor egyszer majd ama végső esemény küszöbére lépünk, ama küszöb nem egy másik épületbe visz. Ha majd a szél félrefújja a függönyt, a falakról lemállik az ornamentika s összedőlnek a látványos és otthonos épületek, meghalljuk ama mélységek morajlását.

Te tudod, hogy ennek az összeomlásnak akár hasznát is vehetnénk, hiszen az alapot, amire házunkat építettük, csak az épület szétrombolásával lehet tetten érni; ám te azt is tudod: túl nagy ár ezért a feltárulásért, hogy az elmúlást távol tartani hivatott falaknak el kell múlniuk – s azt is, hogy ama fundamentum, amely ilyen módon feltárul, nem sokat ér; lelepleződik (apokalüptó), hogy mindannyian homokra építettük házunkat.

Kedves Erzsike, mindig csodáltam, hogyan lehet a metsző értelem, a kételyek és a kritika által nyitott mélység fölött oly könnyed derűvel és bájos iróniával átlebbenni, ahogyan ezt te teszed. Persze könnyű annak, mondhatnánk, akiben még most is felismerni a 17 éves, törékeny Elisabethet, aki egy kelet-berlini volkseigenes italkombinát futószalagjánál válogatja a Club-kólás üvegeket. Ám azért bennem ez a mozdulat mégis a Londoni szín zárlatát idézi föl, amikor Éva azt mondja:

Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet s ifjuság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.

Ami pedig a létet és az építést illeti: nehezen fogunk építkezni nélküled. Pedig van mit helyreállítani: akár azt, ami már volt, akár azt, ami még csak eszméinkben létezik.

S. Varga Pál

 

(Elhangzott Berta Erzsébet nyugdíjba vonulásakor, 2012 júniusában, a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetében. A tanítványok írásainak tisztelgő gyűjteményét e pályatársi köszöntő nyitja.)

vélemény írásához jelentkezzen be »